Élet-Stílus

A Sátánt is legyűrte a terror

admin
admin

2011. 01. 30. 14:30

Dantont, a Sátánt, Robespeirre-t, a Megvesztegethetetlent és még sokakat temetett maga alá a forradalom. A jakobinus terror idejének logikája, az ellenségkeresés szelleme, a tévedhetetlenség meggyőződése, az emberek és politikai erők jók és rosszak táborára osztása, az erény nevében eljáró moralizáló politizálás terhes öröksége viszont rendre felbukkan a történelemben – a Danton című film történelmi háttere az fn.hu-n.

A forradalom szó komoly jelentésváltozáson ment át a történelem folyamán. A latin revolúció kifejezést a csillagászattól vették kölcsön, ahol a bolygók körforgását jelölte. Így eredetileg semleges módon, hatalmi körforgásként, az erőszakos hatalomváltások leírására használták. A 17 századi Angliában – 1688-ban, a több évtizednyi „felfordulást” lezáró dicsőséges forradalom idején – a revolúciót a természetes jogokhoz, régi angol szabadságokhoz való visszatérésként értelmezték. Hasonló elképzelések még a magyar nemesség körében is éltek 1848-ban, miközben az amerikai függetlenségi háborúban és a francia forradalomban már egy markánsan eltérő felfogás tört utat magának – húzta alá a Danton című film kapcsán Ludassy Mária filozófiatörténész.

anno filmklub

A Politikatörténeti Alapítvány Anno Filmklubja történelmi sorozatának hetedik vetítésén Andrzej Wajda Danton 1983-ban készült Danton című filmjét mutatta be. A francia forradalom legvitatottabb szakaszát feldolgozó francia-lengyel-német filmdráma hátterének megvilágításában és értelmezésében Ludassy Mária filozófiatörténész volt a közönség segítségére.

A forradalom csak növelheti a szabadságot

Ez elvette a körforgás gondolatát, és a történelmet egy lineáris fejlődési pályaként képzelte el. Eszerint a régi, igazságtalan, zsarnoki uralmat és meghaladott társadalmi rendet egy új váltja fel, amely tökéletesebb állapotot teremt. Ilyen értelemben írt Thomas Paine, aki publicistaként és politikusként harcolt az amerikai gyarmatok függetlenségéért és egységéért, és akit 1792-ben a francia Nemzeti Konvent tagjává választottak. 1794 első felében – mikor filmünk játszódik – a jakobinus hatalom börtönében találjuk. A szintén ezekben a napokban – 1794. március végén – letartóztatott és börtönében holtan talált matematikus-filozófus Condorcet márki úgy érvelt, hogy csak az olyan változás tekinthető revolúciónak, amely a szabadság növekedését eredményezi. Ezt a Condorcet-próbát azonban a 20. és 21. század számos forradalmi rezsimje sem állja ki.

A francia forradalom 1793 júniusának elején bekövetkezett jakobinus fordulata szintén más irányba terelte az eseményeket. Ekkor a párizsi tömegek – egy újabb radikális fordulatot kikényszerítve – ismét csak magukhoz ragadták az irányítást. A forradalmi Franciaország helyzete rendkívül súlyosnak tűnt: egyszerre kellett szembenéznie a porosz-osztrák-angol szövetség támadásával és a valós, illetve vélt belső ellenséggel, a királypártiakkal, egyháziakkal és a forradalom mérsékeltjeivel, a vidéken több helyütt – a legsúlyosabb Vendeé-ben, az ország nyugati partjainál – kitört lázadásokkal.

Georges Jacques Danton (b) és Maximilien de Robespierre (j)

Georges Jacques Danton (b) és Maximilien de Robespierre (j)

Mikor a hegypárt – ahova a konventben a jakobinusok is tartoztak – átvette a hatalmat, még a girondistáké, a mérsékelt polgárságé volt a legjelentősebb politikai tábor. Korábban az alkotmányozó nemzetgyűlésben mindössze 30 főt számlált, és a rövid életű törvényhozó nemzetgyűlésben sem volt jelentős az a csoportosulás, amely az utcának köszönhetően egy időre felülkerekedett. Pedig a hegypárt társadalmi háttere nem volt azonos a főváros népével, a sanscoulotte-okkal, a kézműves-iparos, kereskedő kisegzisztenciákkal.

Forradalom, terror és erkölcs a népért

A film két főhőse ügyvéd volt, aki az ancien regime fennmaradása esetén is megtalálta volna a számításait – és persze megtarthatta volna életét. Danton megbecsült, de messze nem gazdag családból származott, Robespierre viszont az északnyugati Arras városának elitjébe tartozott, a XIV. Lajosról elnevezett párizsi líceumban tanult egy másik vidéki ügyvéd fiával, Camille Desmoulinsszel együtt. Robespierre az arrasi akadémia tagja volt, ügyvédként éppúgy tisztelték, mint irodalmárként. A felvilágosodás eszméinek híveként díjat nyert a metzi akadémián egy olyan esszével, amely amellett érvelt, hogy az elítélt bűnöző rokonaira a tett és erkölcsi követelményei nem vetülhetnek. A „nagy terror” kivitelezője az 1780-as évek elején még a halálbüntetéstől is óvakodott.
A jakobinusok forradalmi öröksége az erőszak kultusza és az erőszak ideológiai alátámasztása. A forradalom, a terror és az erkölcs legnyilvánvalóbban Robespierre nézeteiben kapcsolódott össze, de a francia ellenforradalom is legalább hasonló mértékű erőszakot, tízezer fejet követelt a morális megújulás nevében. A jakobinus vezető az erényt tette meg a forradalom végső céljává, a Köztársaság számára az erényesek közösségét célozta, és tetteiket a nép akaratával, felhatalmazásával és érdekével igazolta. Ebben a logikában a forradalom és a köztársaság nevében gyakorolt terror egyben erényes is – avagy az emberiesség elnyomóinak megbüntetése maga a kegyelem, míg a nekik való megbocsátás nem más mint barbárság.

A terror logikája követel

Robespierre magánéletében kétségtelenül erényesnek volt nevezhető. Menthetetlenül erényesnek, aki túlságosan gyűlölte a bűnt, semhogy szerethesse az embereket – vágta a fejéhez Danton. Míg Danton szerette a nagy lakomákat, a nőket – köztük feleségeit is – Robespierre szinte aszkéta módjára élt, nővérei mellett nőtt fel és lakott Arrasban. Párizsban gyengéd érzelmek fűzték szállásadója, Duplay asztalos lányához, Eleonore-hoz, ám ezt inkább olyan romantikus regények közös olvasgatásában élték ki, mint Bernardin de Siant-Pierre 1787-ben megjelent Paul és Virginie-je. A felvilágosodás tipikus jegyeit hordozó regény nagyonis tetszhetett Robespierre-nek: a Mauritius szigetén élők tökéletes egységet alkotnak a természettel, vagyoni egyenlőségben élnek, az azonos méretű földbirtokukat mindannyian maguk művelik. A mű istenképe, az emberek kedvére való, harmonikus világot teremtő istenség is emlékeztet a Robespierre által bevezetett kultusz Legfelsőbb Lényére.

A film egyik kulcsjelenete Danton és Robespierre el nem költött vacsorája, az utolsó megegyezési kísérlet, mikor a kvázi kormányként működő Közjóléti Bizottság több tagja már Danton fejét követeli. A találkozás után Robespierre azzal egészítette ki a vádbeszédet, hogy a magát az utcát még mindig uraló néptibunnak képzelő Danton a közvéleményt kurvának, az utókor elismerését hülyeségnek nevezte, az erényt pedig olyan dolognak, amelyet éjjelente a felesége ölén gyakorol. Robespierre ragadványneve a Megvesztegethetetlen arra is utal, hogy számára a forradalom ügye olyan szentség volt, amely mellett az egyéni haszonszerzés nem merülhetett fel.

XVI. Lajos kivégzése

XVI. Lajos kivégzése

Dantont viszont termete, vehemenciája és magánélete miatt úgy emlegették, mint a Mennydörgő Jupiter, a rebellis Sátán, Titán és Sardanapal. Ez utóbbi, a legendabeli asszír király, aki a kormányzástól visszavonulva, feleségei közt női ruhákban szövögetett, majd a médek ostromakor harc helyett a kincseivel együtt máglyán égettette meg magát. Danton szerette a kincseket, neve számos gyanús ügylet kapcsán felmerült, belekeverték assignaták belgiumi hamisításába, a svédekkel folytatott diplomáciai tárgyalásokra megszavazott 4 millió livre egy részének elsikkasztásába, és egyszerre ítélték el azokkal a táborához köthető képviselőkkel, akik a Francia Kelet Indiai Társaság felszámolását nyerészkedésre használták ki.

Ám Dantonnak természetesen nem a kicsapongásaiért vagy gyanús pénzügyeiért kellett meghalnia, hanem mert a terror logikája ezt követelte meg: Robespierre 1794 tavaszán kétfelé is lesújtott: egyrészt saját radikálisaira, a Jacques-René Hébert vezette veszettekre és az örökös terror tarthatatlanságára ráébredő dantonistákra. Héberttel Robespierre nem csak azért került ellentétbe, mert a terror végletekig fokozása Robespeirre erényes köztársaságának konszolidációját is kizárta, hanem mert az ateistaként egy övével ellentétes kultuszt, az istenség létét tagadó Értelem Kultuszát igyekezett meggyökereztetni. Danton viszont, aki az események egyik mozgatója volt a Bastille bevételénél 1789-ben, és a királyság tényleges megdöntésekor, 1792 augusztusában, mikor a párizsi nép bevette a Tülériák palotáját, bírálta a terrort fokozódását.

A Tülériák palotájának ostroma

A Tülériák palotájának ostroma

Azt a terrort, amelynek egyik elindítója volt. Igazságügyminiszterként bábáskodott a Forradalmi Törvényszék megszületésénél, amely felette is ítélkezett. Igaz, ez a szeptemberi mészárlások után történt, amikor a párizsi nép átvette az irányítást, betört a börtönökbe és mintegy 1200 foglyot gyilkolt le. Ennél a forradalom vezetői jobbnak látták az intézményesített terrort.

Büntetés visszamenőleg

1792 végén Danton a király halálos ítéletének egyik leghangosabb szószólója volt: megölni kell, nem elítélni, hirdette. XVI. Lajost egyszerű francia állampolgárként, Capet Lajosként ítélték el olyan tettekért, amelyeket valóban elkövetett, de az akkor hatályos jog szerint törvény szerint járt el. Esetében visszamenőlegesen érvényesítettek a forradalom idején hozott törvényeket, hiába építette a védelmet a hetvenen felüljáró volt miniszter Malesherbes arra, hogy szuverénként ezekhez XVI. Lajosnak joga volt. Lajosnak a forradalom logikája szerint meg kellett halnia – nem volt elfogadható megoldás az, hogy éljen visszavonultan lakatosként vagy beköltözhessen a Jefferson által felajánlott pennsylvaniai birtokra egyszerű farmerként. De meg kellett halnia Malesherbesnek is – szintén 1794 áprilisában – mert addigra a hazaárulók védelmezője is hazaárulónak minősült.

Danton eleinte tagja volt annak a hírhedt Közjóléti Bizottságnak, amely még 1793 áprilisában, a jakobinusok hatalomra jutása előtt megalakult, és ő maga is szükségesnek látta a terrorgépezet működtetését a külső és belső ellenség szorításában. A terror azonban jóval nagyobb arányban sújtotta a forradalom társadalmi bázisát, mint a potenciális ellentábort. A Forradalmi Törvényszék által elítélteknek töredéke tartozott az 1789. előtti kiváltságosokhoz: 8 százalékuk volt arisztokrata, 6 százalékuk egyházi. A harmadik rend jómódban élő rétegei is csak 14 százalékukat – köztük az 1793 őszén sorra kerülő girondiak – tették ki. Bőven több mint kétharmaduk egyszerű munkásember, paraszt volt, akiket árurejtegetésért, a sorozás előli vagy a hadseregből való szökésért, más kisebb fajsúlyú tettekért vagy egyszerű gyanú alapján ítéltek el.

Akié a sajtó, azé az utca

A forradalom ellenségeivel való leszámolás pont akkor vett újabb lendületet 1793 végén, amikor a külső és belső fenyegetettség enyhült. Az utca nyomására született szeptemberi, gyanúsak elleni törvény bevezette a szabadság elleni bűnök értelmezhetetlenül tág kategóriáját, amelyet nemcsak tettel vagy szervezkedéssel, de szóban és írásban is el lehetett követni. Ez a pár éve kivívott sajtószabadságnak is megadta a kegyelemdöfést. Franciaországban a sajtószabadságot a forradalom hozta meg, a szomszédos Angliában ekkor már lassan egy évszázada úgymond szabad volt a sajtó, az angol parlament 1695-ben eltörölte az engedélyezésről és cenzúráról szóló szabályozást, bár rágalmazás címén a 18. századi brit sajtóban publikált cikkeket a kormányzat keményebb kritikája esetén sikerrel támadhatta meg a hatalom.

Marie Antoinette kivégzése

Marie Antoinette kivégzése

Franciaországban viszont – amely a kontinensen modellértékűnek számított – az uralkodói engedélyezés, illetve a kormányzathoz lojális sajtó maradt kizárólagos a forradalomig. Etalonnak az 1631-ben megjelenő Le Gazette számított, amely a politikai és diplomáciai kérdésekről az uralkodói érdekeknek megfelelően számolt be – olyannyira, hogy 1789 júliusában a Bastille bevételéről sem tudósított. A forradalom hajnalán ezrek olvasták a tüzes politikai röpiratokat, majd 1789-től sorra jelentek meg a különböző politikai irányzatokhoz kötődő kiadványok. A párizsiak ekkor kezdtek el a sajtóból tájékozódni.

Mindez nagyon felértékelte azokat, akik lángoló szavaikkal képesek voltak felkorbácsolni a szenvedélyeket. Marat Az emberek barátja című napilapjának jelentős befolyással volt olyan eseményekre, ahol a párizsi tömegek központi szerephez jutottak, mint az asszonyok menete 1789 októberében, a királyság 1792. augusztusi felfüggesztése vagy a szeptemberi vérengzések. Népszerűségét mutatja, hogy azokban az időszakokban, amikor a lap nem jelent meg, mert Marat-nak bujkálnia kellett, rokonszenvező és rosszindulatú hamisítványok tucatjai jelentek meg a nevében. Maga Robespierre is alapított lapot: az Alkotmány védelmezőjét (Le Défenseur de la Constitution) a girondisták elleni szócsőként szerkesztették. Hiába volt Danton a párizsi utca kedveltje, ha az emberek Robespierre lapjaiból értesültek az eseményekről – szögezte le Ludassy Mária.

Jellemző, hogy a hatalom 1793-ban Párizsban megjelenő irányzatok lapjai ellen előbb lépett fel, mint a Koblenzben nyomtatott emigráns sajtó ellen. A sajtó felforgató hatása az újonnan hatalomra kerülőknek is hamar egyik fő félelme lett, a bizottságok ugyanúgy nem tűrték az ellenvéleményt, mint a monarchák, így még a jakobinus Camille Desmoulins is szembekerült Robespierre-rel és a Közjóléti Bizottsággal. Az Öreg Cordelier (Le Vieux Cordelier) 1793 és 1794 fordulóján rendre bírálta a terror gépezetét, a Forradalmi Törvényszéket, a Hébert vezette veszettek követeléseit. A lap harmadik száma a római történetíró Tacitusnak a zsarnoki Tiberius császárról írt életrajzából közölt részleteket, így fejezvén ki a félelem és terror brutális pusztítását. A nyomdát ezt követően a Közjóléti Bizottság feldúlta, amelyre anno a nyolcvanas évek értő hazai közönsége a hatalom szamizdat elleni fellépésére, zaklatására asszociált. A kritika eredményeként Desmoulinst kizárták a Jakobinus Klubból, lapjának nyilvános égetését követelték, végül Robespeirre-rel való diákkori barátsága sem menthette meg a guillotine-tól: Dantonnal együtt végezték ki 1794 áprilisában.

Önnön rendszere nyelte le

A „nagy terror” azonban csak ekkor következett. A prairial-i törvények – 1794 júniusában – minden gátat eltöröltek a terror szabad folyása elől. A törvény szerint a Forradalmi Törvényszék csakis halálos ítéleteket hozhatott, vagy, elméleti lehetőségként felmentőt. Csak tárgyi vagy morális bizonyítékra volt szükség az eljárásban, viszont tanúkra és védelemre nem. A június 10-e utáni másfél hónapban a Forradalmi Törvényszék ítéletei alapján több – mintegy 1300 – halálbüntetést hajtottak végre, mint az azt megelőző egy év alatt. A kivégzések és népítéletek száma ennek sokszorosára becsült, elérhette a 40000-et is.

A tömeges ítélkezés azt az üzenetet hordozta, hogy nem a személyes tettek számítanak, a bűnt társadalmi helyzet és a kapcsolatrendszer hordozza. Az eljárásjog feleslegessé vált, az ítélkezők forradalmi lelkiismerete elegendő tanúnak bizonyult. E Robespierre-i forradalmi-köztársasági ideológiájában a terrort és az erényt csak együtt lehetett értelmezni: az erény nélkül gyakorolt terror romboló hatású, míg a terror nélküli erény hatástalan. A törvény parttalanságát kifogásolók ellen azzal a történelem során rendre visszatérő, az önnön logikai rendszerében támadhatatlan, ezért hajmeresztő érvvel vágott vissza, hogy csak az aggódik, akinek félnivalója van, tehát összeesküvő vagy a szabadság ellensége.

Robespierre csak erőszakosan bukhatott el, azon törvények alapján és azon a vérpadon, amelyet a forradalmi erkölcs nevében a saját maga és társai által felépített rendszer teremtett meg. Egy korabeli angol karikatúra Robespierre-t egy hatalmas hullahalom tetején ábrázolja, amint éppen a hóhért küldi guillotine alá és azt kérdezi: ha végül ő is bűnösnek bizonyulna, őt ki fogja kivégezni. Mikor ennek eljött az ideje, 1794 júliusának végén, még akadt jelentkező. Ám ez a forradalom egyik legjelentősebb gondolkodója, Benjamin Constant szerint csak a terror továbbélését jelentette. Úgy vélte, a jogállam megszilárdítása fontosabb, mint a bosszú. Kevesebbet árt, ha futni hagyják azokat, akiket a hatalmon lévők vagy a tömegek bűnösnek tekintenek, minthogy visszaható hatályú törvénnyel lépjenek fel ellenük.

a folytatás

Következő alkalommal az Anno Filmklub 2011. február 2-án, szerdán jelentkezik, amelynek keretében Kovács András Hideg napok című 1966-ben rendezett történelmi drámáját tekinthetik meg az érdeklődők A. Sajti Enikő történész társaságában. A filmklubon a részvétel ingyenes.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

2871252 06/13/2016 US soldiers during a stop of the US armed forces in Riga in the course of the Dragoon Ride II of the Saber Strike-2016 international exercise. Taisija Voroncova/Sputnik
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.