A „megújult” angol válogatott csak kín-keservesen győzte le a szintén „reformok” előtt álló magyar csapatot, viszont könnyedén lépte le Bulgáriát és Svájcot. Köszönhetően a szintén csúcsra járatottan futballozó Steven Gerrardnak, no meg az ellenfelek hibáinak.
A legjobbja, Mirko Vucinic nélkül felálló Montenegró taktikájára viszont nem érkezett válasz, az angol lapok szerint „visszaköszönt Algéria”: a szigetországban ugyanis nem a németek elleni 1-4-et, hanem az észak-afrikaiak ellen bemutatott tanácstalan-impotens futballt tartják a nyár mélypontjának.
Tény, hogy az angol nemzeti csapatba szép lassan visszaszivárogtak a dél-afrikai „vesztesek”. A németek állal rendre állva hagyott Barry valamint az újfent kritikán alul teljesítő Glen Johnson, nem beszélve Peter Crouchról. Fiatalok viszont sehol, pedig a vb-nyolcaddöntőt követően az angol szövetség (FA) és a fiatalítást a Geráék elleni meccs előtt David Beckham médián keresztüli eltanácsolásával kezdő Capello egymást túllicitálva hangoztatták, hogy ősztől a jövő nemzedékéé lesz, lehet a szó.
A Wembleyben ennek nyoma sem volt, és Capello azon tézise is megdőlt, hogy csakis a klubjukban jó formában játszókra épít, hisz akkor mit keresett a kezdőcsapatban a magánéleti válságától (és a nyári csapnivaló játékától) szabadulni nem tudó Wayne Rooney? A Dél-Afrikában levitézlett társaság ismét azokat a tüneteket produkálta, mint nemrég Algéria ellen: lassú, körülményes, s így kiszámítható támadásépítés, s a csapatrészek – főleg a védelem és a középpálya – közötti összhang hiánya.
“Nincs empátia és megértés, egymás nyelvét sem értik” (MTI/EPA)
A Daily Telegraph szakírója, Henry Winter szerint „Anglia és Capello viszonya olyan, mint a szerelem nélküli házasság. Nincs empátia és megértés, egymás nyelvét sem értik”. A goal.com részéről a beszélő név mögé rejtőző Amar Singh szerint „Capellót egész egyszerűen nem érdekli, mi lesz 2012 után. Vagy csak nem mer kockáztatni. A mai angol válogatottnak mindkettő rossz hír.”
Az olasz mester mellett szól, hogy a válogatottat megtizedelték a sérülések – minden csapatészből hiányzott legalább egy „név” (így pl Terry, Lampard) – de talán épp ez teremthetett volna lehetőséget a következő generáció képviselőinek. Ám Capello előbb habozott, majd a találkozó előtti napokban két olyan futballistát győzködött, akiknek játéka még a 2012-es Eb-re sem jósolható: a szereplést végül elutasító Heskey mellett az a Kevin Davies kapott meghívót, s játszott csereként, aki 33 évesen aligha a jövő letéteményese.
Az Arsenal üdvöskéje, az elmúlt két hónapban meg-megvillanó Jack Wilshere viszont a padon ücsörgött („mi értelme volt elvonni az U21-esektől, ha nem szántak neki szerepet? – kérdezte költőien a Telegraph cikkírója), míg az angol sajtó által sokra tartott Andy Carroll (Newcastle) és a Barry helyére követelt Tom Huddlestone (Tottenham) még a cserék közé sem ülhetett le.
Capello nem kockáztatott, s bár nem vesztett, nem is nyert. Az angolok számára viszont aggasztó lehet, hogy – Gerrard kivételével – egy mindinkább emlékeiből élő „aranygenerációé” lehet a pálya, miközben a fiatalok szép lassan „belesavanyodnak” a helyzetbe. Talán az újakra még nem lehet építeni, de a teljes mellőzésük mindenről szól, csak az olasz mester által emlegetett fejlődésről nem. „Ha nem most jött el az idő Wilshere, Huddlestone és Carroll számára – akkor mikor?”
