Halász Judit Keanu Reevesszel versenyez

Pippa Lee négy élete

Egy szolid idegösszeomlás-történetet láthatunk Rebecca Miller saját könyve nyomán önkezűleg forgatókönyvesített negyedik rendezésében (korábban: Angela, Menekülés az életbe, Jack és Rose balladája). A főhősnő – Pippa Lee (Robin Wright Penn) – első pillantásra egy szimpatikus, problémamentes feleség, háziasszony és anya.

Egyre gyarapodó apró „jelek” – a fridzsiderben zoknit hűt, éjszakánként csokoládétortákat „inzultál” a konyhában, ültő helyében egy doboz cigarettát elfüstöl a kocsijában – azonban határozottan arra mutatnak, hogy „valami” nem stimmel. A mintanő élete egészen odáig fenékig tejfel volt, hogy a férje (Alan Arkin) nagyszerű és elismert kiadó (való igaz, hogy harminc évvel idősebb nála), s felnőtt és sikeres gyermekeinek büszke anyukája, valamint egy megbízható szomszéd (Winona Ryder) a legjobb bizalmasa. Ám ahogyan Pippa követi férjét egy új életbe – egy connecticuti nyugalmazott közösség berkeibe – addigi idilli élete felborul egy szempillantás alatt. Ez az új élethelyzet „önismereti utazásra” kényszeríti Pippát, amely során társra talál egy új, különös és lelkes barát (Keanu Reeves) személyében. Az önvizsgálata során újra előbukkan a különcködő, egyszerre zárkózott és nyitott (és fogyasztótabletta-függő) anyja (Maria Bello), és előbukkan az ifjú és bohém éveit meghatározó leszbikus nagynéni alakja (Monica Bellucci), akinek a szeretője (Julianne Moore) bevezette a lányt a szado-mazo testiség rejtelmeibe, és kiderül az is, hogy a húszas éveit a drogok és manhattani művész-loftokban való csövezések színesítették.

A híres amerikai színdarab-író, Arthur Miller (és Inge Morath fotográfus) lánya, Rebecca Miller elsősorban író. Igaz, színészként láthattuk a Szelek szárnyán, a Felelősségük teljes tudatában című filmekben, forgatókönyvíróként pedig a Bizonyítás című John Madden-filmet jegyzi. S mivel író, rendezőként kerüli a szarkasztikus-ironikus (groteszk) ábrázolást, amit egyébként a története magában hordozott. Empátiával közelít a figuráihoz, de szerencsére mégsem válik érzelgőssé, ömlengőssé. Sztárjai – különösen Penn – finom és élvezetes játékkal egyensúlyozzák ki a többször toporgó és kénytelen megoldásokba (ilyennek tartjuk a múlt „flashbackelését”) bonyolódó filmet. Értően és jó érzékkel beszél az öregedésről is, amely határozottan emlékezetessé teszi a filmjét.

Rövidlátók

A tavalyi Berlini Filmszemle egyik különdíját elnyerő Rövidlátók című „lírai vígjáték” ötletét egy okinavai utazás szolgáltatta. A nyüzsgéshez szokott japán Ogigami Naoko rendező-forgatókönyvíró a szigetcsoport egyik olyan Isten háta mögötti szegletére vetődött, ahol a homokos tengerparton való ücsörgésen kívül semmi mást sem lehetett csinálni. Spirituális gondolatokban – és képekben – bővelkedő filmjében főhősnője, a világ zaja elől menekülő középkorú tanárnő, Taeko (Satomi Kobayashi) tavaszi fáradtságára orvosságot keresve ellátogat egy földnyelvre, ahol számára ismeretlen szokásokkal felvértezett emberekkel hozza össze a sors. A sziget lakóinak az életét ugyanis az általuk „twilight”-nak nevezett, egy nagyvárosi ember számára értelmezhetetlen tevékenység teszi ki. Az asszony eleinte ridegen, elutasítóan, sőt barátságtalanul fogadja a vendéglátói viselkedését. Idővel azonban rájön, hogy ez a „rituálé” egy olyan elfoglaltság, ami az ő életét is meg tudja változtatni, vagy akár újra is értelmezheti. A kezdeti nehézségek ellenére hamar ráébred, hogy újsütetű barátai segítségével meglelheti régen elvesztett nyugalmát és hitét az örömteli életben.

A negyvenes éveiket taposó nőket („alteregóit”) előszeretettel a középpontba állító rendezőnő tetszetősen és szimpatikusan szimpla látásmódja itt is jól érvényesül. S mint lassú sodrású filmjeiben rendszerint mindig, itt is mindössze egyetlen mondanivalóval fordul felénk: élvezzük az élet apró örömeit. A végtelen azúrkék tengert a trópusi napsütéssel. A csendet, a békét, a nyugalmat.

Naoko Ogigami korábbi munkáihoz hasonlóan a Rövidlátók vizuális élménye egy magával ragadó, igényesen fényképezett, leegyszerűsített képi miliő. Nála sohasem a sztori a fontos (itt sem), nincs valódi konfliktus, nincs igazi dráma, hiányoznak a váratlan fordulatok/csavarok (nincsenek harsány poénok sem), hanem a színészek megmosolyogtató gesztusai, valamint a jól kidolgozott fő- és mellékszereplői karakterek a lényegesek. S van úgy, hogy ez elég.

Apám zenéje

Igor Heiztmann könnyű helyzetben volt: apjáról, az európai hírű karmesterről, Otmar Suitnerről forgatott dokumentumfilmet. Másrészt viszont, mondhatnánk, éppen ezért került nehéz szituációba, hiszen filmjének alanya túlságosan közel áll hozzá. Ezt azonban úgy „védekezi ki”, hogy saját és atyja magánéletének legizgalmasabb momentumát nem élezi ki. Merthogy a karmester felesége (Marita Suitner) nem azonos a fiú anyjával (Renate Heitzmann), a felnőtt dirigens és egy vonzó karmester-asszisztens kisasszonyba pistult bele. A két nő tudott egymásról, tudomásul vette, hogy nagyszerű muzsikusnak két (magán-) élete van, és hogy így kell sajátos „családot” alkotniuk. A rendező – jobbára – azt a konfliktusforrást is elmellőzi, hogy Otmar Heitzmann viszonylagos szabadsággal ingázhatott az NSZK és az NDK, az ottani két élete között.

Filmjét arra fűzi fel, hogy a valóban kiváló muzsikus apja pályafutását bemutassa, és ezt a pályafutás-történetet mintegy keretként körítse azon kérésével, hogy az egyre inkább elhatalmasodó Parkinson-kórban szenvedő – és ezért kényszerűen önszántából nyugdíjba vonult – karmester apját rábírja egy utolsó koncertre.

Általában véve az Apám zenéje legerősebb pillanatai azok, amikor a rendező fiú Suitner komolyzenei munkássága koncentrál – párbeszédekkel, archív és „mai” koncertfelvételekkel, fotókkal, valamint a családtagok visszaemlékezései alapján –, ekkor tárul fel a főszereplő mély művészetszeretete (hogy ne mondjuk: művészi nagysága) és humánuma. Ekkor találják meg méltó helyüket és funkciójukat Rali Raltschev és Hoyte Van Hoytema operatőrök szép, ízléssel megkomponált képei is.

Tagadhatatlan, hogy mai, túl izgága világunkban igazán jól esik száz percnyi elrévedés a komolyzene megtisztító miliőjében, az viszont könnyen a néző érdeklődésének elvesztéséhez vezethet, hogy a film felvetette ellentétek közül – diktatórikus kelet és a szabad nyugat szembenállása, a feleség és szerető kínálta élet dilemmája – csak a magánélet és karrier elsődlegességének a kérdése kap teret. Úgy, ahogy. Merthogy több feszültséget is elbírtunk volna.

Csiribiri

Hálás feladatra vállalkozott a tizenöt éve kizárólag produceri munkát végző hazai filmes (Csinibaba, Tamara, Rokonok stb.), Rózsa János – utoljára a Jó éjt, királyfi című filmet rendezte, azelőtt pedig olyan klasszikusokat, mint a Pókfoci és a Csók, anyu –: Halász Judit-koncertfilmet készített. Márpedig Halász Juditot mindenki szereti (és ismeri). (Nem utolsó sorban ő, hiszen a felesége.) Az önmagát „filmkoncertként” aposztrofáló zenés anyag rendhagyó módon, rajzfilm-betétekkel és természetesen stílszerűen sok fülbemászó dallammal mutatja be a tizennyolc megjelent lemezzel büszkélkedő gyermek- (és felnőtt-) kedvencet.

Amellett, hogy a feladat hálás, az eredmény hiánypótló, mert egyet kell értenünk a színművész-énekesnő azon nyilatkozatával, miszerint „Amióta a közszolgálati televízió feladta azt a kötelező feladatát, hogy gyerekeknek is csináljon műsorokat, azóta az én dalaimból sem készültek felvételek. Mindig is szerettem volna, ha a gyerekekkel és szülőkkel való találkozásaimnak, élményeimnek és az ő reakcióiknak azok is részesei lehetnének, akik nincsenek ott a koncerteken. Ez most megvalósulni látszik.”

A filmben Halász Judit mindegyik albumáról hallhatunk dalokat. A régiek közül felcsendülnek a jól ismert számok, de az új, két évvel ezelőtt megjelent, Szeresd a testvéred című albumról is hallhatjuk a slágereket. A filmben elhangzó huszonhat dal között olyan „klasszikusokat” találhatunk, mint a Csiribiri (Bródy János–Weöres Sándor), a Bújócska (Anti Tamás–Gyárfás Endre), a Boldog születésnapot! (Bródy János), az Ákom-bákom (Szörényi Szabolcs–Zelk Zoltán), a Bóbita (Tolcsvay László–Weöres Sándor), a Szitakötő tánca (Bódi László–Kányádi Sándor), a Sehallselát Dömötör (Bródy János–Weöres Sándor), az Állatkerti útmutató (Bródy János–Devecseri Gábor), a Micimackó (Bródy János–A. A. Milne–Karinthy Frigyes) és a Helikoffer (Bródy János).

Rózsa János a Gyerekbetegségek (1965, társrendező: Kardos Ferenc), a Bűbájosok (1969), a Pókfoci (1976) és az Ismeretlen ismerős (1988) – utóbbi a kvázi első Halász Judit-zenésfilmnek tekinthető – után az ötödik közös filmjét készítette a művésznővel, a koncertfilm előnyére vált, hogy a közös munka nem volt újdonság a számukra. Rendezői rutinjának és Ragályi Elemér magas színvonalú operatőri munkájának köszönhető, hogy – annak ellenére, hogy szerintünk ez a film nem igazán a mozikba való – a Csiribiri megállhatja a helyét a filmszínházakban. Mi legalábbis szurkolunk neki.