Élet-Stílus

Lezúzza a Szigetet a Tankcsapda – Lukács-interjú

admin
admin

2009. 08. 02. 18:00

Külön napot kapnak a Szigeten. Nagyon kevés magyar banda jut el oda, hogy olyan üzletileg kifizetődő vállalkozásnak tűnjön a szervezőknek, amely a hazai rajongók mellett több ezer külföldi érdeklődőt is oda tud vonzani. A Tankcsapda jelenleg ilyen, legalábbis „országszerte ismert világhírű zenekar”. Interjú a frontemberrel.

Megszülettem hatvan-valahányban / És azóta is csak keresem az igazit és / Tudom milyen az ha a rock ’n’ roll igazít az útra / A szívem ultra… / A nevem rock – énekli Lukács Laci (valahogy nem jön a billentyűzetre, hogy Lukács László). Meg azt is énekli, hogy „Minden nap más / A tegnap tegnap volt / Szívtam elég füvet és / Ittam elég alkoholt”.

A két szám között több mint másfél évtized telt el, úgy, hogy a másodikat írta 21 éves korában. Mintha megállt volna az idő, amióta 17–18 évesen eldöntötte, hogy ő ezt akarja csinálni, a rock ’n’ rollban élni, mivel rockernek lenni a szabadságvágynak egy olyan megnyilvánulása, amelynek van egy zenei kifejezési formája is. Ő pedig akkor már vagy ötödik éve nőtt össze a gitárral. Már tudta, hogy nem lesz belőle vadászpilóta, mert ahhoz legalábbis hivatalos katonának kellene menni. Maradt a zene.

Ezt sehol nem oktatják

Innentől kezdve pedig nem érdekelte a továbbtanulás, mert amivel foglalkozni akart, „azt Magyarországon nem oktatják semmilyen szervezett formában”. Azért meg, hogy eltöltsön 3–5 évet egy főiskolán vagy egyetemen, és szerezzen egy matek–töri vagy egy magyar–töri szakos diplomát, amivel egyébként az égvilágon semmit nem akar soha kezdeni az életében, nem volt érdemes húzni az időt. Amikor sorozták, akkor is azt kérte, hívják be mielőbb, mert túl akart lenni rajta. „Hál’ istennek makkegészséges voltam, nem volt semmi ismerősöm, a hülyét nem akartam eljátszani, a meleget meg nem tudtam volna.” Így 21 évesen már le is szerelt, s még abban a hónapban két barátjával összehozták a Tankcsapdát.

Fotó: Hartyányi Norbert

Fotók: Hartyányi Norbert

A szülők többnyire abban a hitben vesznek gitárt tizenéves fiuknak, hogy húsz körül úgyis beleunnak, és ahogy mondani szokás, inkább majd „kezdenek valamit az életükkel”. Kilencvenkilenc százalékban így is történik, ám a Lukács-szülőknek az egy százalék megpróbáltatásai jutottak. „De mivel látták, hogy ez van, mese nincs, nemhogy nem gördítettek elém akadályt, hanem a maguk egyszerű lehetőségeivel még segítették is a dolgot. Olyan családból származom, amelyben nem nagyon volt a szüleimnek pénze soha: lakótelepi lakás, kétkezi munkás mind a kettő.” De amíg kellett, biztosították a koszt-kvartélyt, mert megértették, hogy különben a fiuk szedné a sátorfáját, és máshol folytatná ugyanazt. Így legalább együtt maradtak.

Nem akartak új Rolling Stones lenni

„Amikor elindultunk ’89-ben, akkor a többieknek azt mondtam, azt szeretném – s persze röhögtünk ezen mindahányan –, hogy olyan zenekarrá váljunk ebből a szempontból, mint az Omega vagy az LGT, vagy uram bocsá’, az Illés. Akiket azok az emberek is tudnak hova tenni, akik egyébként nem Omega-, LGT- vagy Illés-rajongók.” S húsz év után annyi azért valószínű, hogy a pénztáros néni az ABC-ben is tudni fogja, ha megkérdezik, hogy a Tankcsapda egy rockzenekar, „meg van az a számuk, hogy az anyádék mit csinálnak, meg az apádék”. „Ha a befutottságot meg a csúcson levést ezzel definiáljuk, akkor lehet, hogy a zenekar befutott és a csúcson van” – próbál Lukács Laci válaszolni a kérdésemre; igaz, azt is gondolja, hogy ezt csak egy befejezett történetnél, visszamenőlegesen lehet majd megállapítani. „Bár, őszintén szólva, akkor sem búslakodnék, hogy ha most lennénk a csúcson, vagy ez derülne ki majd tíz évvel később.”

Sosem állította elérhetetlenül magasra a mércét. Amikor kézbe vette a gitárt, arról álmodott, hogy egyszer majd megjelenik a fényképe a hajdú-bihari napilapban. Akkor beteljesedik az élete. Amikor egy év múlva megjelent a fénykép, akkor azt mondta, hogy ez tök klassz, de mi lenne, hogyha a helyi rádió is lejátszaná valamelyik számukat. És ez így ment lépésről lépésre. „Én soha nem dédelgettem magamban olyan terveket, hogy majd mi leszünk az új Rolling Stones. Ahhoz egész egyszerűen oda kellett volna születni, akkor, meg annak, akinek.” S ha ki akarna lépni a nyelvi környezetből, akkor le kellene telepedni a célországban, s ott kellene elkezdeni felépíteni egy karriert. „Nekünk pedig, nekem személy szerint is, nem célom más országban élni. Szeretek itt élni, szeretem Debrecent, szeretem Magyarországot.”

Irodalmi rock and roll

Azt mondja, hisz abban, hogy nem véletlenül született ide, magyarnak, s az sem véletlen, hogy magyar emberek azok, akik a zenéjüket szeretik, akár itt laknak az országhatárokon belül, akár a határoktól kisebb-nagyobb távolságban. „Magyar vagyok, a szónak a túlzó jelzőktől mentes értelmében. Nem vagyok én nagy hungarista, egyszerűen csak Magyarországon születtem, Debrecenben, Lukács Laci a nevem. Mivel ez az anyanyelvem, ezen tudom magam a legjobban kifejezni.” Zenei szakírók szerint irodalmi szinten fogalmazza meg a rock ’n’ roll érzést. Nyugtázza, de ő maga nem verseknek tartja, amiket ír, hanem „zenei ritmussal, zenei rímeléssel együtt megélő dalszövegeknek, amelyek önállóan, ha a zenétől különválasztjuk őket, minőségükben nem feltétlenül jelentenek irodalmi értéket”. Együtt viszont kiválóan hatnak, kis klubokban és több tízezres koncerteken is. Augusztusban, a húszéves jubileumi koncertre külön napot kapnak a Szigeten. Nagyon kevés magyar banda jut el oda, hogy olyan üzletileg kifizetődő vállalkozásnak tűnjön a szervezőknek, amely a hazai rajongók mellett több ezer külföldi érdeklődőt is oda tud vonzani. A Tankcsapda jelenleg ilyen, legalábbis „országszerte ismert világhírű zenekar”.

A ’90-es évek első felében, közepén, voltunk annyira vaga¬bund rock ’n’ roll srácok, hogy nagykanállal ettük az életet. Csak szerencsére a nagykanál Debrecenben jóval kisebb, mint Budapesten.

“A ’90-es évek első felében, közepén, voltunk annyira vagabund rock ’n’ roll srácok, hogy nagykanállal ettük az életet. Csak szerencsére a nagykanál Debrecenben jóval kisebb, mint Budapesten.”

De mindenekelőtt, ahogy úton-útfélen hangoztatják is, debreceniek. „Azt a természetes utat jártuk és járjuk mind a mai napig, amit egy ember járt és jár a születésétől kezdve, amikor abban a közegben dolgozik és éli az életét, ahol számára kényelmes és természetes. Debrecen az a hely, amelyet otthonunknak tekintünk, a szülőhazánknak, az országon belül a szűkebb pátriánknak, ha úgy tetszik. Azt gondolom, hogy nem túlzásokba esve, hanem a jó ízlés határain belül maradva, elég lokálpatrióták vagyunk mind a hárman.”

Az meg már a járulékos haszon, hogy az egész rock ’n’ roll cirkuszhoz tapadó életmód egy vidéki városban jóval visszafogottabban tud csak a felszínre törni, mint egy világvárosban. „Magyarán jóval kevesebb éjszakázás, bulizás, alkohol, drog, mint Budapesten, ahol sokkal könnyebb hozzájutni minden szerhez és sz…hoz. Mi meg a ’90-es évek első felében, közepén, voltunk annyira vagabund rock ’n’ roll srácok, hogy nagykanállal ettük az életet. Csak szerencsére a nagykanál Debrecenben jóval kisebb, mint Budapesten.” Azt gondolja, hogyha Pestre költöztek volna, akkor először mentálisan, azután fizikálisan estek volna teljesen széjjel. Lukács Lacinak nem egy ismerőse halt bele ebbe az életmódba. „Debrecenben meg tudtunk maradni egyszerű vidéki srácoknak, normális embereknek, a szó szoros értelmében.”

Azután eljutottak oda, hogy a stúdió helyben van, s többnyire a kiadók meg a média jár le Debrecenbe. Mi is a városi Kölcsey központban ültünk le, az új lemezfelvétel szünetében, kávézni. A Tankcsapda önmaga ura tudott maradni. Mire abba a stádiumba jutottak, hogy komoly kiadókkal, menedzsmentekkel, koncertszervező cégekkel kerültek kapcsolatba, addigra már ők mondhatták meg, hogy mit szeretnének. „Soha nem voltunk rákényszerítve arra, hogy akaratunkon kívül, vagy akaratunk ellenére csináljunk meg bizonyos dolgokat, bizonyos koncerteket, vagy médiaszerepléseket.” Nem mentek el a dzsungelbe, nem vívtak vacsoracsatát, nem váltak a lakodalmas rock celebjeivé.

Egy szkinhed fiú meg egy roma lány elkezdett csókolózni

Nem szálltak be az aktuálpolitikába sem, még ha volt is megkísértés. „Abszolút nem találtak nálunk táptalajra semmilyen oldal képviselői. Nem mintha minket nem érdekelne a politikának az emberekre vetülő része, mert akkor nem írnánk olyan szövegeket, meg nem játszanánk olyan zenéket, amilyeneket. A Tankcsapda azért a mai napig egy punk attitűdű zenekar, amely azt mondja, hogy b…tok meg, hát nem látjátok, hogy mi folyik itt?” Viszont a napi politikától szándékosan távol tartják magukat. Egyrészt mert nem feltételezik magukról, hogy mindenhez kiválóan értenének. Másrészt meg semmiképpen nem akarják a közönségüket megosztani. „Ha valaki megtisztel minket azzal, hogy eljön a koncertünkre, vagy esetleg megveszi egy lemezünket, akkor én hogyan tehetnék különbséget egy hosszú és egy rövid hajú, egy fiú és egy lány, vagy egy balos és egy jobbos, meg nem tudom milyenes között? Ez nagy butaság lenne.” Meséli, hogy egy alkalommal egy vidéki koncertjükön a saját szemével látta, ahogy valamelyik lassú számuk alatt egy szkinhed fiú meg egy roma lány elkezdett csókolózni. „Ez jól fejezi ki azt, hogy miért nem politizálunk.”

Úgyhogy csak szervezik a koncertjeiket, meg nyomatják a lemezeiket, húsz év alatt már több mint egy tucatot. Lukács Laci is elbizonytalanodik, hogy a tizenötödik vagy a tizenhatodik, új számokat tartalmazó lemezük lesz-e már a Minden jót című, amellyel szeptemberben jönnek ki. Régebben úgy ment a dolog, hogy bevonultak a stúdióba mondjuk március elsején, és április elsején kijöttek. Az alatt a négy hét alatt, nullától huszonnégyig, lemezt csináltak. „Mindez természetesen magában foglalta az alvást, az ivást, a bulizást, a berúgást, a kijózanodást, a veszekedést, a kibékülést, az újra berúgást, az újra kijózanodást, meg persze a gitározást, dobolást, énekelést.”

Most egyrészt időben sokkal jobban elhúzódik a felvétel, mert a húszéves jubileum kapcsán sok minden mást is csinálnak párhuzamosan. Egész tavasszal játszottak, a nyarat is végigturnézzák, és a lemez megjelenése után folytatják az év végéig. Másrészt az életük is megváltozott, „elég, ha csak azt mondom, hogy Tamásnak (Fejes Tamás dobos – a szerk.) és Cseresznyének (Molnár Levente, szólógitár) is családja van, három gyerekük kettőjüknek, meg ugye a feleségek”. Ráadásul sokkal nagyobb manapság a tét. Tudják, hogy az új lemezre hány ember kíváncsi, hányan fogják, milyen szempon¬tok szerint kritizálni. „Ez magát az alkotófolyamatot nem befolyásolja, de azt maximálisan, hogy igyekezzünk a munkánkat a lehető legjobban, a legprecízebben elvégezni. Ezért nem látsz minket délután 2-kor a stúdióból részegen kijönni, mert ezen a fázison már túl vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy régen, amikor részegek voltunk, az fú, milyen rossz dolog volt. Jó volt az, akkor. Most meg most van; érted, mire gondolok.”

Szeretünk zenélni

Kérdezem, hogy egzisztenciális kényszerből fakad-e, hogy gyakran zenélnek vidéki művházakban is két-háromszáz részeg, sörrel locsoló rajongónak? Rázza a fejét, hogy másról van szó. „K… egyszerű: azért, mert szeretünk zenélni.” Azt mondja, soha nem néztek elefántcsonttoronyból a rajongókra, akikhez leereszkednek egy nagy koncert erejéig, azután meg eltűnnek, mint Michael Jackson. Egy, mondjuk tízállomásos klubturné anyagi értelemben jó, ha kijön nullszaldóra, de mindig is a Tankcsapda része volt, mert a közönségük nem csak giga fesztiválon akarja látni őket, messziről, ahogy kis hangyákként szaladgálnak a színpadon. „Szeretik látni Lukácsot, vagy Cseresznyét, vagy Tamást szemtől szembe, ahogy potyog rólunk az izzadságcsöpp, amikor rázzuk a fejünket.” A maguk részéről pedig – bármennyire panelválasznak is tűnik – tényleg szeretnek gitározni, dobolni meg énekelni. „Mind a hármunkban már kisgyerek korunk óta bennünk van ez a fajta mag, és ez igazából az életünk végéig tartó kódolt folyamat, ami hajt minket előre, és ösztönösen ég. Nem megélhetési zenekar vagyunk, végül is ennyi.”

Mindig is csapatjátékosnak tartotta magát, akinek fontos, hogy közösség vegye körül, annak része lehessen. „Nem csak a zenélésre igaz ez egyébként, vannak más közösségek is, amelyekhez tartozom, még ha nem is ilyen szoros szálakkal. Szoktam futni rendszeresen, versenyekre járni, hobbi szinten persze. Vagy ott van az ejtőernyős csapat.” Igaz, azt most szünetelteti, amióta öt éve egy ugrásnál eltörte a gerincét. Szó nincs arról, hogy végképp lemondana arról az élményről, amikor az ember a saját testével repül, és „te vagy a pilóta, te vagy a gép, te vagy a motor”. Olyan ez, mint valami drog, amiről talán soha nem lehet végérvényesen lejönni, de most tünetmentes, mert megbeszélte a többiekkel, hogy ha olyan szinten, olyan minőségben akarják folytatni a Tankcsapdát, mint ahogyan csinálják, akkor „ebbe egészen egyszerűen nem fér bele az, hogy Lukács Laci a hülyesége miatt, a hobbija miatt egy csomó embernek az életével játsszon”. A sajátjával a szó szoros értelmében, másokéval pedig az átvitt értelmében. „Magyarul, az önös érdekeimet, rossz szóval élve kényszerűségből, a zenekar érdekei mögé kellett helyezni.” Most kivárja, amíg jön egy kevésbé intenzív időszak, amibe legrosszabb esetben egy két-három hónapos, kéz-lábtöréses kiesés is beleférhet.
De ez aligha mostanában lesz, mert sűrű a program. Egyébként meg „Vagyok aki vagyok és amíg a szívem dobog / Addig hallani akarom, hogy dübörögnek a dobok”.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.