Gyönyörű – mondja az elegáns japán hölgy, amikor meglátja az árut. Az eladó rámutat a falon levő, bekeretezett dokumentumra, majd átad a vásárlónak egy kis, üveglapok közé zárt papírt, amin betűk, számok és sok pecsét van. „Értem, akkor 300 grammnyi hátszínt kérek” – mondja a hölgy, miután megbizonyosodott az áru származásáról.
Az eladó olyan gondosan csomagolja be a húst, mintha az ékszer lenne, és átadja a számlát: az exkluzív Kobe marha egy kis darabjáért átszámítva 50 ezer forintot kér. Az elegáns tokiói nagyáruház élelmiszerszintjén lejátszódott történet mindennapos, a már-már művészien márványos marhahús azonban egyáltalán nem az.
NBA-sztár kapta róla a nevét
A vagjú (Wagyu), azaz a japán marha talán legkülönlegesebb és legfinomabb változatából, a marhahús Rolls-Royce-ának is nevezett Kobe marhából készített steak a húsimádó ínyencek körében az egyik legjobban áhított étel. A Kobe városról elnevezett, professzionálisan felépített – és saját helyi termékeik esetében a világ számos más táján, így Magyarországon is másolásra érdemes – marketinggel, továbbá szigorú minőségbiztosítási szabályozásokkal felvértezett portéka pedig a prémium élelmiszer-termelés, illetve a húsbrandteremtés egyik iskolapéldája.
A világon szinte mindenütt ismerik azt a legendát, hogy a Kobe marhát klasszikus zene hallgatása közben sörrel itatják és masszírozzák, hogy az állat nyugodt maradjon, és kialakuljon a különleges, márványos húsréteg. Az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokság, az NBA honlapja szerint pedig a Los Angeles Lakers csillaga, Kobe Bryant szülei is a csodás ízű marhahúsról nevezték el a fiukat.
A sikerhez azonban kicsit több kell a Beethoven-zenéről és a csapolt sörről szóló mítosznál. A „titok” jelentős részben a különleges tulajdonságú, erős genetikai állománnyal rendelkező, csak egy bizonyos földrajzi területen – jelen esetben Japánban – található fajtában rejlik. Ez az állat a fekete szőrű japán igásmarha, a vagjú, amelyet százötven évvel ezelőtt még nem is fogyasztottak.
Miután a szigetország a sógunátus időszakát követően megnyitotta kikötőit – köztük Jokohamát és Kobét –, a hajókkal érkező, „nagyorrúnak” is nevezett fehér külföldiek marhasteaket akartak enni. Tenyészállat azonban nem volt, így az igavonó marhákat fogyasztva jöttek rá, hogy a vastag szőrű, erős csontozatú állat húsa mennyire piros, márványos, és igen csak finom. Ezek után a Kobe központú Hjógó tartomány északi részén, Tadzsima környékén kezdték el étkezésre is tenyészteni az állatokat.
Külföldön nem kapható
Bár minden japán marha a Tadzsima környéki ősöktől származik, nem minden állat számít Tadzsima-marhának. Utóbbi feltétele, hogy Hjógó tartományban szülessen, és ott is kell levágni átlagosan harminc hónapos korában, ráadásul a marhaosztályozási rendszer alapján is csak a jobbak kaphatják az igazoló pecsétet: az összes belföldi fogyasztás mindössze 0,12 százalékát teszi ki az ilyen. A Kobe marhának nevezetteket pedig ezekből válogatják ki egy még szigorúbb osztályozás alapján, amely a húsminőséget és a hús márványozottságát veszi figyelembe (tehát az állat életében még nem lehet tudni, hogy melyik Tadzsimából lesz Kobe marha).
A húsminőség az ízre, a porhanyósságra és a puhaságra vonatkozik, míg a márványozottság arra, hogy a húsban miképp oszlik el a zsír.
Anyatehenekkel és borjúkkal körülbelül 2 ezer farmer foglalkozik, ők nyolc hónapos korukban, átlagosan 580 ezer jenért (1,25 millió forintért) adják át a borjúkat a felnőtt állatokra szakosodott mintegy 300 üzem valamelyikének. Onnan évente 5500 Tadzsima marha megy az öt helyi vágóhídra, a vágás után pedig másnap – már osztályozva – árverezik el a hasított húst. A körülbelül 400 kilós, csontos hús 1 millió jen körüli leütési árnál magasabb értéken éri meg a termelőnek (azaz kilónként 2500 jenért, közel 5500 forintért). Egy prémium kategóriás, különlegesen márványos marháért azonban ennek a dupláját, több mint 2 millió jent is kifizetnek az aukción. Ebből nagyjából tízkilónyi hátszín keletkezik, amelyet egy áruházban vagy étteremben 60–70 ezer jenes (150 ezer forint) kilóáron is árulhatnak.
Tanimoto Tecunori, a japán mezőgazdasági szövetkezetek szövetsége Hjógó tartományi igazgató-helyettesének elmondása szerint Kobe marhát nem exportálnak, így a külföldön ilyen névvel eladott termék elvileg nem is lehet eredeti. Az Egyesült Államokban és Ausztráliában azonban tenyésztenek japán fajtájú, feketeszőrű marhát, amelyet aztán Kobe-stílusúként értékesítenek.
Ajándéknak is vásárolják
Vajon a fogyasztók miért adnak ennyit a steakként és shabu-shabuként (hajszálvékonyra vágott marhahús és zöldségek húslevesben főzve, majd szószokba mártogatva) is népszerű Kobe marháért? Először is az tényleg különleges ízű, selymesen lágy és puha, amely a zsírsavak összetételének és a magas „umaminak” – az édes, a savanyú, a sós és a keserű melletti „ötödik” íznek – is köszönhető. Másodszor, a japán konyhában az íz mellett a hús esztétikája is nagyon fontos, a Kobe marha húsára pedig jó ránézni. Ráadásul, a szigetországban szeretik a régióhoz, helyhez kötött termékeket (Japánban például további, híres marha brandek vannak az ország más részén).
Nem utolsósorban, a marketingesek is jó munkát végeztek, ugyanis a szigetországban a legtöbben elhiszik, hogy az állatokat valóban sörrel itatják és masszírozzák.
A mítoszt a Kobe marhával évtizedek óta foglalkozó Tanimoto azonnal eloszlatja. Mint mondja, legfőképp a Tadzsima marha génállományának, kicsit a takarmánynak, valamint a felnőtt állat nyugodt, unalmas, szinte mozgásmentes életmódjának is köszönhető a különleges húsminőség. „Nézzenek rám, elbírnék én egy ekkora állattal?” – mondja nevetve Isida Takumi, egy Kobe marha tenyészet vezetője, majd nevetve mutat rá egy hétszáz kilós Kobe marha jelöltre. Mint mondja, ötven évvel ezelőtt voltak olyan tenyésztők, akik étvágygerjesztés végett söröztették az állatokat, de a masszázs akkor sem volt jellemző.
A hús elkészítését leginkább egy kobei steakházban érdemes megnézni. A szakemberek a hevített vaslapon történő készítési módot ajánlják a leginkább, szósz és egyéb nélkül, csakis só-bors fűszerezéssel, hogy a hús fantasztikus ízét ne nyomja el semmi más. Lehet, hogy az áruházban vásárló hölgy is így készítette el a húst, de az is lehet, hogy ajándékba adta. A Kobe marha igényesen felszelve népszerű ajándék a tehetősebb japánok körében. Nincs ebben semmi meglepő: a drága hús nem csak finom, hanem szép is.
