Világzenei nagyhatalom lehetünk

A világzene avatott szakértője minden napra ajánl majd hallgatnivalót a FigyelőNetnek. Addig is a világzenéről beszélgettünk vele.

A Magyar Narancs zenei szerkesztőjeként töltötted életed jelentős részét. Hogyan lett belőled inkább zenei szervező, mint újságíró?

1990 februárjában, amikor a Narancshoz kerültem, négy hónapos volt az újság. Én lettem az első zenei szerkesztője, és 17 évig úgy is maradtam. Ennek a 17 évnek a végén egyre gyakrabban éreztem, hogy fáradt vagyok, hogy öregszem, hogy elvesztettem valamit a nyitottságomból, és hogy sokkal szerencsésebb lenne, ha átadhatnám valakinek a stafétát. Egyébként is úgy gondolom, hogy bármely területen szerencsés, ha létrejönnek belső nemzedékváltások. Soha életemben semmilyen pozícióhoz, címhez nem ragaszkodtam.

Az elmúlt év nyarán újra eljött az a pillanat, amikor elégedetlen voltam magammal. Azt sem akartam, hogy a rajtam elhatalmasodott világzenei mániát a lapra kényszerítsem. Ugyanakkor nem találtam olyan ifjú kollégákat, akik a többi zenei irányzatot lefedték volna. Ilyenkor az a leghelyesebb, ha az ember feláll. De az, hogy a zenei rovat szerkesztéséről lemondtam, nem azt jelenti, hogy ne írhatnék a lapba világzenéről. Egyszóval nem az volt a választás, hogy szervezőként vagy újságíróként élek-e tovább, csupán már nem voltam képes azon a szinten szerkeszteni tovább a lapot, amilyen szinten szerettem volna, vagy ahogyan tudtam 8-10 évvel ezelőtt.

A Világzenei Nagyszínpad 2000-ben indult. Mi hozta életre, hogyan sikerült elindítani?

Először 1998-ban merült fel, hogy a Szigeten világzene is legyen. Lőkös Csaba kollégámmal két évig a Nagyszínpadra szerveztünk világzenei produkciókat. Olyan klasszisokat léptettünk fel, mint a szenegáli Baaba Maal vagy a New York-i Klezmatics. De hamar kiderült, hogy egy olyan színpadon, amely rockzenére van kitalálva, a világzene nem működik. Egyrészt a rockos közönség nem fogadta jól a számára ismeretlen előadók zenéjét, másfelől az akusztikus hangszerekre épülő világzene hangosítása egészen más technikát kíván. Így aztán 2000-ben kaptunk egy lehetőséget: próbálkozzunk egy viszonylag mérsékelt költségvetésű, de önálló színpaddal, aztán meglátjuk, hogyan sül el. Hál’isten, minden tekintetben bejött, így a továbbiakban nem volt kérdéses a folytatás. A következő évben bővült az anyagi keretünk is, majd úgy 2004-re beálltunk a mai szintre, akár a színpad méretét, akár az alkalmazott technikát nézzük. Sőt, hosszú évek óta ugyanazzal a stábbal dolgozunk.

Az idei programot áttekintve az ír-skót, avagy kelta zene mintha hiányozna a palettáról, akárcsak az olyan hasonló gyökerekből eredő amerikai zenekarok, mint a 16 Horsepower vagy a Woven Hand. Van ennek valamiféle oka?

Elég sokat dolgoztunk azon, hogy az eredeti Pogues-zenekart elhozzuk. Sokáig úgy tűnt, van rá esély, hiszen néhány koncertre újra összeállt a zenekar. Aztán amikor kiderült, hogy mégsem jön össze, már nem tudtunk kit állítani a helyére. Akiket én ebben a műfajban ismerek, azok inkább kocsmazenekarok, nem annyira a „fő” műsorsávba valók. Ami pedig az amerikaiakat illeti, a 16 Horspower első magyarországi koncertje a Szigeten volt, akárcsak a belőle alakult Woven Handé. Mely ugye alig másfél hónapja játszott Pesten, így nem is lett volna túl szerencsés megint szerepeltetni, a Sziget szerkesztési elvei is kizárják ezt. De hozzá kell tennem: nem terveztük ebben az évben.

A Pogues idén nem jött össze

Mikor készül el a színpad programja?

A program összeállítása október és január között zajlik. Sajnos nagyon sok olyan zenekar van, amelyik egyik napról a másikra szerveződik, és ennyire előre nem tudnak vagy mernek fellépést lekötni. A Nagyszínpadon szereplő Manu Chaonak például fél éve ajánlatot tettünk, s akkor meggyőződéssel állította, hogy ebben az évben nem koncertezik. Néhány héttel ezelőtt derült ki, hogy változtatott a szándékán, s a Nagyszínpadnak szerencséje volt, mert még volt egy szabad hely.

Folytatás a következő oldalon. Kattintson!

—-Egyszerre réteg- és populáris zene—-


Említetted, nem szerencsés, hogy egy előadó előző fellépéséhez képest túl közel legyen a szigetes fellépés. Ez azt jelenti, hogy a Művészetek Palotájában nemrég kétszer is fellépő Cesaria Evorából soha sem elég?

A világnak egy jelentős szeletében júliusban befejeződnek a turnék, és augusztusban már nem vállalnak fellépéseket. Ez Evora esetében is így van. Idén azonban pár nappal kitolta a határt. Ő azon kevés előadó közé tartozik, akit nem szabad kihagyni, ha mód van a lekötésére. A Művészetek Palotája pedig annyira különbözik a Szigettől, hogy nem kell komolyabb átfedéstől tartanunk a közönség tekintetében. Úgyhogy ez ilyen értelemben nem számít ismétlésnek. Másfelől meg tudomásul kell vennie a közönségnek, hogy ebben a műfajban olyan világsztárokat már nem nagyon lehet a Szigetre hívni, akik nem jártak itt. Az elmúlt hét évben szinte mindenki megfordult a Szigeten, aki számít. Szinte, mondom, hiszen azért idén is van, akit mi mutatunk be Magyarországon. Így Eddie Palmieri, akinek nyolc Grammy-díj áll a háta mögött, és minden tekintetben a salsa number one-ja; de a nála talán még ismertebb Manu Dibango sem járt Magyarországon a saját zenekarával.

Az anyagi keret mit enged meg a színpadon?

A keretből nem adódnak gondjaink. Időnként persze figyelnünk kell, meg alkudoznunk, de ezt meg lehet oldani. Akadnak persze kirívó helyzetek: Robert Plantért tavaly háromszor-négyszer többet fizettünk, mint amennyit egy zenekarnak szoktunk – ilyenkor kicsit jobban össze kell húznunk magunkat. De a lényeg az: a költségvetésünk megengedi, hogy egy hétig izgalmas, színvonalas, minőségi programot csináljunk. A gázsik nagyságrendje inkább a rockbizniszben meghatározó, amiként az is, hogy számos rockzenekar csak a saját technikája alkalmazásával lép fel, s ezt a fesztiválkörülmények nem teszik lehetővé.

Mostanában sokat hallani a Kerekes-zenekar külföldi elismertségéről. A magyar etnozenét, együtteseket, zenészeket hogyan értékelik jelenleg a világban?

A rangos világzenei szaklap, a Songlines Magazine beválogatta a Kerekes-zenekar Pimasz című lemezét az év tíz legjobbja közé, melyek közül valamikor mostanában választják ki a „befutót”. Ennek a lemeznek igen kedvező volt a kritikai fogadtatása, és találtak egy hatékony terjesztőt, aki erősen nyomja Angliában. Nagyon sok múlik azon, hogy egy zenekar mögött van-e olyan menedzsment, amely elárasztja a nyugati szakmát. De bármiképp is: a világon mindenhol tudják, hogy ami Magyarországon a zenében folyik, az simán megfelel egy zenei nagyhatalom súlyának, más kérdés, hogy a kelet-európai népzenéknek inkább a kilencvenes években volt divathulláma a világban. Éppen ezért is kellene több olyan menedzsment, produkciós iroda estébé, amely a magyarországi nép- és világzene „árusítására” hivatott.

A PANKKK részeként megalakult könnyűzenei exportiroda nem segít ezen?

Ez az iroda természetesen nagyon fontos – nem is mondhatnék mást, hiszen többé-kevésbé az én ötletem nyomán született meg. Én eredetileg ugyan egy olyan információs központban gondolkodtam, amely kimondottan a nép- és világzenére szakosodik, de amikor beindult a PANKKK, az abban ügyködő kollégák jobbnak látták kibővíteni a többi könnyűzenei műfajjal. Aztán mire létrejött az iroda, nekem már annyi dolgom volt, hogy nem akartam belefolyni. De azt látom, hogy teszi a dolgát: képviseli a popos-rockos-folkos-dzsesszes portékáinkat szerte a világban. Azzal együtt, hogy én úgy vélem: egy „visszafogott” anyagiakkal rendelkező exportiroda kevesebbet érhet el, ha egyszerre valamennyi könnyűzenei műfajt támogatni akarja, mint ha egy területen kőkeményen, szisztematikusan lépne fel.

A világzene Magyarországon a kilencvenes évek elején, részben a WOMUFE Világzenei Fesztivál által vált ismertté. Ez összefügg a rendszerváltással? Akkor nyílt ki számunkra a világ, vagy akkor vált globálisan is népszerű az irányzat?

A WOMUFE rendkívül fontos volt a kilencvenes évek elején, hiszen az első kimondottan – a nevében is – világzenei fesztivál volt Magyarországon. Ugyanakkor a világért sem feledkezhetünk el arról, hogy már réges-régen működött – ahogy a WOMUFE-vel szemben ma is működik – az inkább folkos színezetű Kaláka-fesztivál.

A világzene előretörését csak módjával kötném a rendszerváltozáshoz, hiszen nemzetközi viszonylatban is a kilenvenes évek elején robbant: 1991-ben alakult meg a világzenei fesztiválok európai szövetsége, s 1994-ben rendeztek először világzenei vásárt Berlinben. A koncertek, fesztiválok, kiadványok terén nincs nálunk különösebb lemaradás, inkább az tűnik ki, hogy a mai napig nincs világzenei rádióműsorunk, világzenei lapunk. Pedig többeket vonzana a világzene, mint ahány emberhez eljut. Ezt igazolja a Sziget is. A közönségünk egy jó része nem ismeri névről az előadóinkat. Honnan ismerné? Aztán beleszagol, és ott marad. Elvégre a világzene egyszerre rétegzene és populáris zene. Pillanatok alatt bárkit meg tud érinteni. Hiszen a többsége könnyen befogadható tánczene.