Münnich Ferenc

Ez az oldal az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Közalapítvány életrajzi anyagaiból készült.

Seregélyesen (Fejér megye) született. Apja gyógyszerész volt. Az érettségi után jogot tanult Eperjesen, a doktorátust Kolozsváron szerezte meg 1910-ben. Az első világháborúban a Máramarosszigeten állomásozó 85. cs. és kir. gyalogezrednél teljesített szolgálatot. 1915-ben Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki, és hadnaggyá léptették elő. 1915 októberében egységével orosz fogságba esett. A tomszki hadifogolytáborba került, ahol részt vett a hadifoglyok szocialista szervezésében. 1917 májusában belépett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, később az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tomszki szervezetének lett a tagja. Egy hadifoglyokból álló internacionalista osztag parancsnokaként harcolt az orosz polgárháborúban. 1918-ban ezredparancsnoki rangot kapott. 1918 novemberében hazatért, a KMP alapító tagja. 1919. február 20-án a KMP vezetőségi tagjaként őt is letartóztatták, március 21-én szabadult. A Tanácsköztársaság alatt először a Hadügyi Népbiztosság Szervezési Osztályának vezetője, majd április 19-én a 6. hadosztály politikai biztosa volt. Részt vett az északi hadjáratban. A Szlovák Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosává nevezték ki. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ahol a Kun-frakcióhoz csatlakozott. 1921 márciusában a Komintern megbízásából Németországban részt vett a kommunisták ún. “márciusi akciójában”. Ennek kudarca után letartóztatták, és egyhavi fogházbüntetésre ítélték, majd kiutasították Németországból. 1922 és 1936 között a Szovjetunióban élt. 1922-től az Országos Olajszindikátus Revíziós Bizottság elnöke. 1930-tól a magyar kommunista emigráció lapjának, a Sarló és Kalapácsnak a szerkesztőbizottsági tagja, 1931 és 1933 között felelős szerkesztője. Részt vett a spanyol polgárháborúban: a 12. nemzetközi brigádban harcolt őrnagyi rangban, majd a 45. spanyol hadosztály parancsnokhelyettesévé, azután pedig a 15. spanyol hadosztály vezérkari főnökévé nevezték ki. 1938-ban a tartalékban levő 11. nemzetközi brigád parancsnoka lett. A köztársaságiak veresége után, 1939 februárjában Franciaországba menekült, ahol internálótáborba került. A szovjet diplomácia közbenjárására 1941-ben kiszabadult, visszatért a Szovjetunióba. A Szovjetunió elleni német támadást követően partizánkiképző tiszt lett. Később Sztálingrádnál harcolt. 1942 novemberétől 1945-ig a moszkvai Állami Rádió Magyar Osztályának a főszerkesztője. Nyikolaj Fjodorov néven maga is írt kommentárokat a rádió számára. Itt került kapcsolatba Rákosi Mátyással, Gerő Ernővel, Révai Józseffel és Vas Zoltánnal. 1945 szeptemberében hazatért Magyarországra, és Pécs város főispánjává nevezték ki. 1946 májusától 1949-ig Budapest rendőrfőkapitányaként átszervezte a kapitányságot: létrehozta a gazdasági rendészeti osztályt, és megszervezte a riadóosztagokat. 1949 és 1956 között diplomáciai szolgálatot teljesített: 1949-1950-ben helsinki követ, 1950-1954-ig szófiai követ, 1954 szeptemberétől 1956 augusztusáig moszkvai nagykövet, 1956. augusztus 8-tól október 25-ig belgrádi nagykövet. 1949 és 1953 között országgyűlési képviselő volt. 1956 szeptemberében beválasztották a Rajk László és társai újratemetését előkészítő bizottság tagjai közé. A temetésen beszédében a “személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözők”-nek nevezi Rajkék elítélőit. 1956. október 24-én kooptálták az MDP KV-ba. Október 25-27 között az MDP KV Katonai Bizottsága tagja. Október 26-tól a Rendkívüli Bizottság (Direktórium) tagja. Október 27-től november 3-ig Nagy Imre nemzeti kormányának belügyminisztere. Október 28-án bekerült a párt irányítására létrehozott elnökségbe. November 1-jén Kádár Jánossal titokban Moszkvába utazott. November 2. és 4. között Moszkvában részt vett az SZKP KB elnökségének ülésein és az ellenkormány megalakításában. November 4-én szovjet katonai géppel szállították Szolnokra. 1956. november 4-től a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere. 1956. november 11-től az MSZMP IIB tagja. Részt vett a karhatalmi zászlóaljak és a munkásőrség megszervezésében. 1957. február 28-tól a kormány első elnökhelyettese, 1958 és 1961 között pedig a Minisztertanács elnöke. 1961 és 1965 között államminiszter. 1956 novemberétől 1967-ig az MSZMP IKB, illetve KB tagja, 1966-ig az IIB, illetve a PB tagja.