Kőrössi P. József: A jó ízlés határain belül maradó kukkolást javasolnék magunknak ezen a beszélgetésen, amit a te berlini éveddel kezdenék. Hat évről van szó. Hogyan lesz egy magyar író, még akkor is, ha Európa-szerte ismert és népszerű, a berlini és éppen a berlini akadémia elnöke? Abban a Berlinben, ami ebben az időszakban, vagy éppen ebben az időszakban, újra Európa kulturális központjává válik.
Konrád György: Nem újra, először. A húszas években élénk volt Berlinben az élet, de ami most történik, hangulatában sem hasonlítható és mélységében sem. Nem is tudjuk, hogy van-e központ egyáltalán, de mindenesetre egy központ, igen. Hogy hogyan lettem? Egy tavaszi délután ültem egy kis faluban, nem messze a Balatontól a Szent György-hegy tövében, Hegymagas községben a szobámban és dolgoztam. Hívtak telefonon, és egy német hang kérdezte, hogy nem akarnék-e az Akademie der Künste, a Művészetek Akadémiája elnöke lenni. Hozzáteszek néhány felvilágosító magyarázatot. 1989-ben, ugye, ledőlt a fal, de még valahogy tovább élt a két város szervezete, Kelet-Berlinnek és Nyugat-Berlinnek, és a hidegháború idején mindennek megvolt a megfelelője a fal két oldalán. Volt egy Művészeti Akadémia Nyugat-Berlinben és volt egy Kelet-Berlinben. Ezt a két akadémiát egyesítették és nem tudták, hogyan tegyék ezt, és az így egy fedél alá hozott tagok mit kezdjenek egymással. És ha ezt már eldöntötték, kit fogadjanak el, ki legyen az elnök. Kelet-németet nem akartak a nyugat-németek, nyugat-németet pedig a kelet-németek. Akkor egy külföldit. Egy külföldit, aki megfelel a nyugat-németeknek, mert megbíznak benne, mert, mondjuk, a demokrácia eszméit magáénak vallja, és ezek jegyében cselekszik. A keletiek többen ismerték a könyveimet, amelyek le voltak fordítva németre, másrészt azt gondolták, hogy megért minket, mert ő is ebben a bőrben, vagy ebben a helyzetben volt, mint kelet-európai. Hozzátartozik még a dologhoz, hogy miután egyesült a két akadémia, hoztak egy új rendelkezést, amelyet a német parlament emelt törvénnyé. Nevezetesen azt, hogy ennek az akadémiának egyenrangú tagja lehet belföldi és külföldi, német és nem német, nemcsak választóként, hanem választhatóként is. Nagyvonalú mentalitása ez a mai Németországnak is, ami nekem tetszik.
Pedig disszidensnek számítottál?
A kelet-berlinieknek az inkább tetszett. Ők nem annyira bátorkodtak Nyugat-Németországban kiadatni a könyveiket, de szívesen olvasták azokat a „tömbbeli” szerzőket, akiket „odaátról” csempésztek be hozzájuk stikában. Hadd dicsekedjek: Günter Grass elég gyakran ment át Nyugat-Berlinből Kelet-Berlinbe, ilyenkor mindig meghízott. Tudniillik az inge mögé bepakolt csomó zsebkönyvet, köztük az enyémet is ajándékba. Mondtam ennek a Hegymagasra váratlanul érkezett hangnak, hogy hadd gondolkozzam ezen, mert ez így furcsa most. Szerdán hívtak, pénteken igent mondtam, szombaton volt a közgyűlés. Fölhívtak, hogy meg vagyok választva, legyek szíves másnap reggel repüljek Berlinbe, tizenegykor tartsak egy programbeszédet. Közben én dolgoztam is, nem is nagyon figyeltem oda, arra amiről beszélünk. De én szeretem azt, hogy ha véletlenül történnek a dolgok, ez érdekes kihívás. Mit tudtam csinálni? Elrepültem, és mondtam valamit, ami egész tűrhető volt.
Hogy éltél ott?
Elég fegyelmezetten, annyiból, hogy összesűrítettem az ottani teendőimet egy hónapban nyolc-tíz napra, és ilyenformán haza tudtam jönni, mert lakásunk, a családom Budapesten van. Itthon is akartam dolgozni, de Berlin is érdekelt, mert nagyon kihívó munka volt. Az akadémia azt jelenti, hogy minden este nem egy, hanem több program is van különböző termekben. Nem csupán akadémiai tagok, hanem mindenféle érdekesebb ember szerepelhet ott, és mivel éppen az újraegyesülés miatt nem akartak elbocsátani munkatársakat, valami száznyolcvan munkatársa volt az akadémiának. Először volt ilyen feladatom, hogy főnök legyek mindenféle vonatkozásban.
Őket is kellett irányítgatnod?
Igen. És nem lehetett megúszni. De érdekesek voltak a könyvek, a témák, a problémák és magam is kitalálhattam mindenfélét.
Hadd mondjam el, te biztosan nem fogod, hogy éltél is az előbb említett törvény adta lehetőséggel, aminek értelmében te ott elnök lehettél. Tudomásom szerint nagyon sok, nemcsak kortárs magyar írót javasoltál fölvételre az akadémiára, hanem egy kelet-európai vagy közép-kelet-európai rohamot indítottál el, idéztél elő.
Valamit lehetett csinálni.
A te javaslatodra vagy kezdeményezésedre lett az Akadémia tagja Eszterházy Péter, Nádas Péter, Kertész Imre. Számos román, szerb s egyéb nációhoz tartozó művészt hívtál meg bemutatkozni, előadni.
Volt egy vándorló kerekasztalunk, amelyhez Közép-Európa különböző városaiból hívtam meg jó művészeket, többé-kevésbé okos értelmiségieket, és fontosnak tartottam, hogy ők egymással is összejöjjenek, találkozzanak.
A németek hogyan fogadták azt, hogy Közép-Kelet-Európából többen jönnek, mint korábban?
Nagyon méltányolták.
Érdekesnek tartották, és észlelték, hogy sok művész Európának ebből a feléből nem rosszabb, mint az övék, sőt.
Korábbról is ismerhették őket, hiszen számos ösztöndíj van, ami kifejezetten kelet-európai művészeknek szól.
Jó, hogy mondod, mert én is úgy kerültem oda, hogy még 1976-ban meghívtak Nyugat-Berlinbe a német akadémiai csereszolgálat művészprogramjának a keretében. Egy évre a világ minden tájáról vendégül láttak művészeket. Lakást adtak, ösztöndíjat adtak, hogy élhessen, békén hagyták, csináljon azt, amit amúgy is akar. Lehetőséget kapott fellépésre, felolvasásra, kiállítás rendezésre, filmjei bemutatására, az írók összejöhettek kiadókkal, fordítókkal, folyóiratszerkesztőkkel, kritikusokkal. Magyarországról, mintegy 110-120 művész és író volt mindösszesen ott ’72-73 óta. Író előttem Mészöly Miklós volt. Minden évben van egy, két vagy több kollega ott Magyarországról.
Százhúsz, az nagyon sok. Gyönyörű szám!
Nem csak írók, képzőművészek, zenészek és egyéb művészek is. Ebből adódik kicsit az a benyomás, hogy Berlin olyan fontos. Igaz, hogy emögött volt valami, hogy is mondjam, politikai megfontoltság, vagy ravaszság is. Ugyanis Nyugat-Berlin egy sziget volt a szovjet hadsereg által uralt térségen belül, fallal körülvéve. Egy ilyen szigetnek nehéz életben maradnia. Akkor tud, hogyha előnyök társulnak hozzá, az ottléthez. Társultak is a fiatalok számára, általában az emberek számára. (…) Mindenféle ember összejött Berlinben. A kommunista blokkból két országból engedtek oda embereket, Lengyelországból, és Magyarországról. (…) Miért is voltak a németek ilyen befogadóak? A németek nem voltak már olyan dölyfösek, amilyenek voltak a hitleri korszakban, a felsőbbségtudatuk megtört. Ezzel szemben gondolták, hogy akkor ki kell nyitniuk magukat a világ felé. És ez nem volt újdonság náluk. Már Goethe világirodalomról beszélt, és ha volt valaki, akitől idegen volt a nacionalizmus, az ő volt. A romantikus költők a Shakespeare-fordításokkal mintegy kinyitották a kaput és Shakespeare az európai színházakban megjelent. Magyarországra is így jött el szinte kötelezettségként: le kell fordítani a legfontosabb Shakespeare-drámákat. Így lett Vörösmarty, Petőfi és Arany nagyszerű Shakespeare-fordító. De ez a vállalkozás, ha Bulgáriától Lengyelországig végigpillantunk a kelet-középeurópai országokon, mindegyikbe egy kicsit később jutott el. Azt hiszem, Magyarországot érintette meg először a Shakespeare-láz. A világ irodalmának bevétele, befogadása, a rá nyíló kíváncsiság hozzátartozott a XIX. század nemzeti kultúráihoz. Így lett Európának ez a nemzetállamokból felépülő kultúrája – a nemzeti akadémiákkal, szótárakkal, színházakkal, múzeumokkal – egyszersmind a többi európai ország iránt érdeklődő és befogadó. Ebből a szellemből született meg az európai irodalom intézményszerű felfogása. Az, amit Goethe nevezett világirodalomnak, jobbára európai irodalom volt. Kialakult az az érintkezési kör, amihez nem kellettek az államok. Ahhoz, hogy Thomas Mann gratuláló levelet írjon Kosztolányinak a Néró könyvéért, nem kellett semmiféle állami közbenjárás. Nekem nagyon tetszett az is, ahogy ’89 után születtek meg a kapcsolatok.
Milyennek látták a németek 1997-ben, amikor te elnöknek odakerültél a magyar irodalmat?
Azt gondolták, hogy rendkívüli. Rendkívüli. Irodalomban mi nem vagyunk kisebb hatalom, mint más európai országok. Gazdaságban, tudományban, politikai bölcsességben, vagy érettségben, az más, de irodalomban nem.
Sokat csatangoltál a világban, nemcsak Európában, hanem talán minden, az ember számára lakható földrészen jártál már. Csavargásaid közepette volt egy időszak, még a múlt rendszerben, amikor, hogy mondjam, az állam nem nagyon akarta, hogy hazagyere. Egy szintén jeles írót, nevezetesen Örkény Istvánt bízott meg azzal, hogy beszéljen le téged a hazatérésről.
Itthon már megfogalmaztam, és nem is titkoltam el, hogy miként képzelem el a magam dolgát, szerepét.
1974-ben a Die Zeit című hetilap újságírójának azt mondtam, hogy én írok, amit írok, a hazai kiadó kiad, amit kiad. Én viszont úgy, ahogy tudom, ott, ahol lehet, bárki-bármit szól hozzá, megjelentetem a munkáimat, függetlenül attól, hogy felülről irányított magyar állami kiadók mit óhajtanak tőlem közölni, és mit nem.
Úgy döntöttél, hogy nem engedelmeskedsz annak a tilalomnak, miszerint Nyugaton nem közölhet magyar író csak engedéllyel. Illetve, ha a tilalmat megszegi, akkor itthon szilencium vár rá.
Igen. 1989-ig betiltott és még a könyvtárakban is zárt anyaggá minősített szerző voltam.
Ne felejtsük el, hogy hatvankilencben A látogató, 1977-ben pedig a Városalapító is megjelent már.
Ekkor, a hetvenes években született meg, nem csak Magyarországon, Lengyelországban is egy másfajta értelmiségi magatartásnak a mintája. Nevezetesen az, hogy mi csináljuk a magunkét, úgy, mint hogy ha szabad lenne. Ha azt mondják, nem szabad, nem vesszük figyelembe.
Felszabadítottátok magatokat.
Így van. A szovjet birodalomban néhányan úgy döntöttek, hogy magukat – lesz, ami lesz – felszabadítják. A politikai értelmiségiek közül a lengyeleknek volt kezdeményező szerepe, ilyen volt Adam Michnick, Jacek Kuron. Ők nem úgy gondolták, hogy a párt felső vezetőségén keresztül érnek el társadalmi változásokat Lengyelországban, hanem független szigeteit alkották meg a legfüggetlenebb tevékenységi köröknek, értelmiségi csoportoknak, művészi intézményeknek. Aztán az állam reagál úgy, ahogy tud, betiltja, vagy nem tiltja be. Magyarországon az első ilyen nagyobb szabású megnyilvánulás, azt hiszem, az Iparterv kiállítás volt; a fiatal, önálló szellemű képzőművészek szemléje az ipari épülettervező intézet kiállítóhelységében. Nem kértek cenzurális jóváhagyást a manifesztumokhoz, a szövegükhöz, azt választották, ami nekik tetszett a maguk műveiből, egymást nézték, és nem a minisztérium hozzájárulását várták. Itt tűnt fel Jovanovics György, Lakner László, Hencze Tamás, Bak Imre, Pincehelyi Sándor, Keserű Ilona, Maurer Dóra is. Azok, akiket Magyarországon ma nagyra tartanak. Ez a fajta magatartás érdekes volt a nyugati kollegáknak, mert ők is voltaképpen a saját szabadságukat keresgélték.
Elmentél tehát Berlinbe, kiengedtek, de nem akartak visszaengedni?
’76-ban kaptam ezt a meghívást Berlinbe, majd a New York-i kiadómtól Amerikába, hogy ismerkedjem vele. Mikor vissza akartam jönni, a párizsi magyar kulturális intézet vezetője fölhívott, hogy látogassam meg. Meglátogattam, átadott egy levelet, amelyet a Magvető könyvkiadó akkori igazgatója írt. A levél keserű szemrehányásokat tartalmazott amiatt, hogy én milyen nyilatkozatokat tettem Nyugaton. A Szabad Európának nyilatkoztam, amit akkor nagyon rossz néven vettek. És hogy ne jöjjek most haza, mert rossz következmények lehetnek, maradjak egyelőre odakint.
Kardos György írta, aki neked jót akart.
Mondhatni. Mondhatni igen. Azt mondtam, hogy hazajövök. Az intézetigazgató arra kért, hogy néhány napig várjak, pontosabb felvilágosításokat kér feletteseitől. Külpolitikai nehézségeket is említett. Szovjet diplomaták kifogásolták, hogy én engedélyezett külföldi utamon tűrhetetlen nyilatkozatokat teszek. Felhívott két nap múlva ez a párizsi magyar diplomata, és azt mondta, hogy kapott Magyarországról egy üzenetet a feletteseitől, amit nem ért, és nem tudja, mit akarnak ezzel mondani. A Magyarországról érkezett üzenet, amit nem értett, a következő volt: Konrád még maradjon, Örkény megy. Örkény jött, és felhívott telefonon. Én őt nagyon szerettem, írtam is róla még kezdő kritikus koromban egy hosszú esszét. És szerettem a lényét.
Első írásodat neki vitted el?
Igen, igen. A látogatót kedvelte, de azt mondta, hogy a végén sok a kuszkusz. Felhívott telefonon, és azt mondta, vacsorázzunk együtt. Nagyon jó. Örkény pompásan élvezte a hallevest. A szalvétát gyerekesen megkötötte a két füle mögött, és egészen kipirult. Elmondta, hogy Aczél György őt felhívta, és azt mondta: „Azt hallom, készülsz Párizsba.” Ez volt decemberben. December vége fele. „Gyere be előbb!”, mondta neki Aczél. „Nem akarnál már most menni?” „De én februárban gondoltam.” – „Jó, mehetsz februárban is, csak most menjél el”. És miért? „Keresd meg a Konrádot, és mondd meg neki, tudom, hogy ő tisztel Téged, mond meg neki, hogy ne jöjjön haza, mert ha hazajön, letartóztatjuk, és per lesz ellene. Jöhet akármekkora tévéstábbal is, akkor is letartóztatjuk. Most ne jöjjön!” Jó, várok március végéig, mondtam. Mellesleg ez az haladék nekem jól jött volna, hogy sajtó alá rendezhessem Az autonómia kísértése című esszékönyvemet. Abból indultam ki, hogy Magyarországon minden ideiglenes. Jó, akkor én most nem jövök. Majd csak március végén. Addigra elfelejtik a dolgokat, és szépen csöndesen hazautazom. István azt is kérte, hogy, ne publikáljak semmit addig.
Kérte ezt Örkény?
Igen. Ebbe belementem. „És küldjél haza valamilyen kéziratot.” Ebbe is belementem. Elküldtem A cinkos című regényem egyik fejezetét. Volt egy hosszabb cikkem Európa politikai-katonai megosztottságáról az úgynevezett jaltai rendszerről, amelyet már francia fordításban átadtam a Le Monde szerkesztőjének. Azt kértem, hogy áprilisban közöljék, akkor, amikor én már otthon leszek. Hazajöttem, István és Zsuzsa vártak a repülőtéren anyámmal együtt, nagyon kedvesek voltak. A családom – a feleségem, és a két gyermekem – kint maradt Párizsban. A feleségem, Lángh Júlia tanár, író, újságíró azt mondta, hogy nem szeretne hazajönni egy rendőrállamba. Számomra is megnyugtató volt, hogy a gyermekeim nincsenek ennek a rezsimnek a kezében. Tanulmányútra örömmel mentem, emigrálni azonban nem akartam. Hamarosan megjelent a Le Monde-ban a szöveg. Örkény István akkor már nagyon beteg volt, és ez nagyon rosszul esett neki. Azt üzente, nem is akar látni. Pedig én nem ígértem többet, csak, hogy három hónapig, márciusig nem publikálok semmit Nyugaton. Be is tartottam.
Nem is találkoztatok többet Örkénnyel?
Nem. És ezt őszintén sajnálom.
Több könyvedben is foglalkozol Berettyóújfaluval, a gyerekkoroddal. Nagyon konkrétan önéletrajzi művek ezek. De a te leghíresebb könyvednek, a legtöbb nyelvre lefordított A látogatónak szintén vannak önéletrajzi vonatkozásai. A főhőse egy szociális munkás, ha szabad így mondani.
Gyámhatósági tisztviselő.
Gyámhatósági tisztviselő, aki járja a városnak egy szegény, lepusztult negyedét, és empátiával éli meg, éli át azokat a sorsokat, amelyekkel találkozik.
Magam is az voltam.
Igen. Akár Nyugaton, akár Keleten, itthon, vagy a szomszédos országokban jelenik meg, mindenütt siker. Itthon is újra és újra kiadjuk, és nem kopik. Szerinted miért ez a könyved lett világszerte ismert és a legnagyobb siker?
Hogy nem kopik, annak nagyon örülök.
El szoktad újra és újra olvasni?
Megesik, hogy beleolvasok, ha valahol fel kell olvasnom valamit belőle, előtte felütöm. Beolvastam a Rádióban.
Hogyha a mondatok állnak a lábukon, hogyha az idő nem lökte föl a szöveget, nem lett idétlen, nevetséges, hamis, vagy fecsegő, az nagy megnyugvás.
Úgy érzed te is, nem történt semmi rendkívüli a szöveggel?
Úgy érzem, hogy él. Kérdés az, hogy milyen hosszú a próbája egy irodalmi szövegnek. Hány év után lehet mondani, hogy nem romlott meg. Negyven éve jelent meg, és még tartja magát, ez már mutat valamit. Szerződ, Eörsi Pisti mondta, hogy van olyan szöveg, ami nyári szalámi és van olyan is, ami téliszalámi. Ő köztudottan szerette a szalámikat. Az én kisregényem alighanem téli. Jobban eláll. Miért? Ez volt a kérdésed. Ezt éppenséggel nem tudod tőlem meg, mert én sem tudom. De azt hiszem, hogy az együttérzés a másik emberrel nem veszett ki. Az érzékileg látható, szemlélhető, megfogható, megszagolható másik emberrel, ezzel a kis képezhetetlenül idióta kisfiúval, akiről szó van ebben a könyvben, sokan tudnak, tudnának együttérezni.
A szülei meghalnak, a gyámügyi tisztviselő eljátszik a gondolattal, mi van akkor, ha magához veszi.
Igen, igen. A gyámhatósági tisztviselőnek gondoskodnia kell egy gyerekről, akinek meghaltak a szülei, és nem tudja hova tenni. Elképzeli ebben a lakásban, hogy mi volna, ha a gyerekkel maradna. De ő is családos ember, végül úgy dönt, hogy hazamegy. Végigjárja képzeletben egy ilyen együttélésnek az állomásait. Egészen különleges kisfiúról van szó.
Szellemi fogyatékos.
Szellemi fogyatékos volt, folyton megfázott, a szülei is zilált, deklasszált emberek voltak. A kisfiú mindig megfázott a pisitől, amiben volt, akkor a szülők úgy döntöttek, hogy nem adnak rá semmiféle ruhát. Mint egy kis vadember úgy élt. Rendkívül erős, szőrös kis teste volt. Én úgy éreztem akkor, hogy igen, ez egy másik ember, akinek nincsenek egyéni tulajdonságai, mert nem volt semmiféle beszédre képes, de nagyon szép arcú, jó formájú gyerek volt.
Gondolod, hogy ez az empátia, amit ez az állami hivatalnok, mert végülis az, sugároz, ez az, ami megragadja az olvasókat?
Talán tetszik az embereknek. Azt hiszem, akkoriban a szövegnek ez a képsűrűsége, tárgyi, érzéki sűrűsége volt fontos. És még valami: talán fontos volt, hogy egy tisztviselő, egy hivatalnok, aki átéli azt, hogy ő van az asztalnak ezen az oldalán, és az ügyfél azon a másik oldalon. Az emberek a szerepüket cserélgetik is néha. Hogy ki az ügyfél, ki az, aki az íróasztal másik oldalán ül, mint ügyfél, és ki az, aki esetleg beállhat a helyemre, mint hivatalnok, és mindannyian tudjuk, hogy a hivatalnok is egyszer csak ügyfélként veheti észre magát. Ezt ismerjük. A kommunizmusban ez a szerepcsere nagyon is könnyen adódott, az ember egyszer csak átkerült az íróasztal egyik oldaláról a másikra. A másik emberhez való viszony elementáris kérdés.
Kiírtam magamnak néhány dolgot A látogató kritikai visszhangjáról. Rengetegen írtak róla, Vitányi Iván, Bojtár Endre, ’89-ben Pályi András egy akkori kiadásról, Sükösd Mihály nagyon megdicséri, E. Fehér Pál ledorongozza, természetesen.
Azzal kezdődött. Az volt a vicces, hogy egy teljes oldalt betöltött a kritikája, miközben az volt a címe, hogy Egy rossz regény.
Ezzel el is indultál a világhír felé.
Nem értettem, senki nem értette, hogy ha ez olyan rossz, miért szánnak rá egy egész oldalt a Népszabadságban. Nagyon fölvidultam, az az igazság, mert tudtam, hogy erre sokan odafigyelnek.
Rónai György azt írja, idézem: „Újabb termésünkben alighanem az egyik legjelentősebb munkák egyike.” De te is foglalkozol vele jóval később. A Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című könyvedben így emlékezel, ha megengeded, idézném. Nem emlékszel rá?
Nem.
Akkor most emlékeztetlek: „A látogató volt azoknak az éveknek a legfeketébb könyve. Magam sem hittem, hogy ez megjelenhet, annyira ellentétes volt a rendszer hivatalos önarcképével. Akárhogy is olvasom saját könyvemet, nem a fölemelkedés, hanem a lefelé hullás, a lentmaradás híreit hozza.” Nagyon szép.
Igen. 1959-ben kaptam ezt az állást. Egy barátomat kísértem el az óbudai téglagyárba, Csillag Tamásnak hívták. Egyetemi kollegák voltunk, ő két évvel feljebb járt, és az akkori bajnok vízipóló csapatnak egyik játékosa volt. Jó kötésű fiú. Rossz novellákat írt, és nagy szoknyavadász is volt. Elkísértem az óbudai téglagyár lakótelepére, és eldöntöttem, hogy én is ezt szeretném csinálni. Családokat látogatni, gyerekek ügyében tenni valamit, méghozzá kötetlen munkaidőben. A fővárosi tanács oktatási osztályán egy kedves főnöknő elfogadta ajánlkozásomat, hogy gyermekvédelmi pedagógus legyek.
Kőrössi P. József: Alkalmi látogató – Konrád György beszélget
Gondolat Kiad, 2024
