A modern olimpiák történetének magyar vonatkozásait már az alapítástól figyelemmel kísérhetjük, de 1896 előtti képek eddig még nem kerültek elő. Mostani válogatásunk első képe 1906-ban készült az athéni Márványstadionban, ahol tíz évvel korábban az első olimpiát rendezték, és ahol a magyar csapatról ismert ikonikus kép is készült. Ez a fotó a tíz évvel későbbi „nemhivatalos” olimpiát mutatja, amikor a magyar csapat két győzelmet aratott, melyből az egyik – Stantics György gyalogló bajnoksága – ezen a helyen született.
A következő olimpiai vonatkozású kép a Francia Nemzeti Könyvtárból származik, és Bárány István 1929-es Grand Prix győzelmekor született. Bárány ugyanebben az uszodában már szerepelt 1924-ben, 1928-ban Amszterdamban pedig ezüstérmes lett, Európában először úszva a 100 métert egy percen belül.
A magyar csapat először 1936-ban, a berlini olimpián ért el kiemelkedő nemzetközi összesített eredményt, amikor először lett az éremtáblázat harmadik helyezettje, 10 arany, 1 ezüst és 5 bronzéremmel. Elek Ilona és Csák Ibolya révén megszülettek az első női aranyak is. Csák Ibolya hármas holtverseny után, „újraugrással” nyerte meg a magasugrást angol és német ellenfelei előtt. Csik, Csák, Lőrincz harsogták a lapok, amikor egy napon három arany is született. Csik Ferenc úszásban Hajós győzelmét ismételte meg a 100 méteres távon, Lőrincz egyike volt a csúcsra jutó birkózóinknak.
Ez volt az az olimpia, ahová az IBUSZ már nagy számban utaztatott érdeklődő magyar turistákat is. Berlinhez kötődik a németek máig megmaradt innovációja, az olimpiai fáklyastaféta. Hazánkat ez ekkor és majd 1972-ben érinti, amikoris az Olümpiából Münchenbe vezető útvonal egy-egy szakaszán futhattak a lánggal a kiválasztott sportolóink.
Berlinben bemutató sportágként először rendeztek vitorlázórepülő versenyeket olimpián. Ennek keretében a magyar Rotter Lajos a Berlin–Kiel távon, egy előre bejelentett útvonalon – saját tervezésű és építésű gépén – világcsúcs repülést teljesített. A szkeptikus németek azt mondták a Nemerére, hogy fel sem tud majd szállni, ehhez képest világcsúcs idővel ért Kielbe. Csalódást jelentett a magyarok számára, hogy teljesítményét nem értékelték olimpiai éremmel, annak ellenére, hogy egy aranyérmet kiadtak repülésben. A Nemzetközi Repülő Szövetség a következő évben a világon elsőként díjazta aranygyűrűvel Rottert.
A berlini és a későbbi sikerekhez nagyban hozzájárult a Trianon után meghozott és 1924-ben életbe lépett Testnevelési, későbbi nevén Levente-törvény is. Ez vezette be a katonai előképzés érdekében a 12 és 21 éves kor közötti férfi lakosság számára a heti rendszerességű kötelező testedzést. Ez a lépés szélesre nyitotta a magyar sport bázisát, és olyan tehetséges fiatalok is versenyezhettek, akik korábban nem léphettek volna pályára. A szerényebb anyagi körülmények közül kiemelkedő bajnokok elismerése többnyire egy-egy nyugdíjas állami állás vagy egy trafik, esetleg kocsmaengedély volt.
A berlini sikereket követő háborús időszak óriási veszteséget okozott a sportnak is. Számtalan aktív és egykori bajnok és sportember vált a háború és a holokauszt áldozatává. A közhiedelemmel ellentétben az olimpiai érmek nem jelentettek automatikus mentességet a zsidótörvények alól. A pályák, a felszerelés romokban, az egyesületi munka megszűnt, nem sokan hittek a magyar sport újjászületésében.
Mindezek ellenére a háborús sokk után hamar magára talált a magyar sport. Tatán létrehozták a központi edzőtábort, ahol az egyik legfontosabb feladat volt a legyengült sportolók feltáplálása, az erőnlét visszaszerzése. 1948-ban Londonban túlteljesítettük a berlini sikereket, ismét 10 aranyat, de már 5 ezüst és 13 bronzérmet nyertek sportolóink. Itt indult Papp Laci páratlan győzelmi sorozata, Csík Tiborral ketten nyertek Magyarországnak ökölvívó aranyat, a harmadik, budapesti születésű Torma csehszlovák színekben érte el ugyanezt.
A sportsikerek – politikai rendszertől függetlenül – mindig fontosak voltak az aktuális kormányzatnak. Így volt ez a Horthy-korszakban, amikor megszületett a sportnemzet kifejezés, és így volt Rákosiék idejében is. Természetes volt, hogy 1948-ban a Keleti pályaudvar előtt, a koalíciós kormány belügyminisztere várta és köszöntötte a hazatérő csapatot. A Dózsa György úton – amelynek egy kiszélesített területét 1953 és 1956 között Sztálin térnek neveztek – a május 1-jei felvonulói közül sohasem hiányozhattak a világra szóló sikeretek elérő sportolóink sem.
Ekkor – a hidegháború miatt lezárt határok idején – az élsportolók kiváltsága lett az utazás. A felügyelő kisérőkkel és az otthon „túszul ejtett” családtagokkal sakkban tartott versenyzők páratlan sikereket értek el. Az utazással együtt járt a csempészés, ami esetenként egyfajta nemhivatalos keresetkiegészítés volt, de ez csak fokozta a kiszolgáltatottságot. Itthon is kiemelt ellátás járt az edzőtáborokban vagy élelmiszercsomagok, később kalóriapénz formájában.
1952-ben Helsinkiben ismét az éremtáblázat harmadik helyére értek fel a magyar sportolók, ezúttal 16 arany, 10 ezüst és 16 bronzéremmel. Az Aranycsapat itt kapta a nevét. Érdekesség, hogy – állítólag – Sztálin köszönetet mondott Rákosinak a magyar labdarúgók győzelméért. (A magyarok azt a jugoszláv csapatot verték meg a döntőben, amelyik korábban legyőzte a szovjeteket, egyes adatok alapján a veszteseket büntetés várta otthon.)
Helsinkiben szerepeltek először a Szovjetunió sportolói az olimpiákon. Részvételük egyik feltétele volt, hogy a nyugatiaktól külön, másik helyszínen szállásolják el őket, természetesen a szocialista tábor más országaiból érkezettekkel együtt. Ez és a nagy éberség sem akadályozhatta meg, hogy titokban kicsempésszék a faluból Novák Évát, akit a belga követségen hivatalosan összeadtak szerelmével, Pierre Gerard sportújságíróval, majd ugyanúgy titokban visszacsempészték az otaniemi táborba. Női úszóink − egy kivételével − valamennyi számot megnyerték. Novák Éva egy arannyal és két ezüsttel tért haza, és csak Budapesten fedte fel a házasságot és kérvényezte a családegyesítést. 1956-ban már belga színekben vett részt a következő olimpián. A magyar pillangókisasszony, Székely Éva a mellúszók között 200 métert pillangózva megteremtette az új úszásnemet. A háború idején bujkálni kényszerült, majd Londonban a versenyek előtt megsérült Keleti Ágnes is itt kezdett az éremhalmozásba.
A sikereken felbuzdulva végre megépült a Népstadion is, és Rákosiék hivatalosan is megpályázták az 1960-as olimpia rendezését. 1955-ben azonban szembesültek a realitással. Sokak szerint az első hibát a stadionavatón követték el. Az ünnepségre meghívott Avery Brundage-ot, a NOB akkori elnökét nem engedték be a kormánypáholyba, a tűző napra, a díszpáholy fölé, a diplomaták és újságírók mellé ültették. A keleti blokkban még sokáig nem rendezhettek olimpiát. Egyébként is, elsőként Moszkvában kellett!
Minden esélye megvolt, hogy a magyarok 1956-ban Melbourne-ben Helsinkit is túlszárnyalják, ám a történelem másként akarta. Pesten ropogtak a fegyverek, amikor nagy nehezen elindulhatott a csapat. A Margitszigetről buszokkal a komáromi hídig, vonattal Prágába, majd repülőkkel egy hét alatt érkeztek meg Ausztráliába. A csapat egy része a budapesti harcok miatt a formaruháiért sem tudott hazamenni, nekik a helyszínen vásárolt ausztrál konfekció jutott a felvonulásra. A hosszú utazástól fáradt, edzetlen és az itthon maradtakért aggódó, rémhírektől zaklatott csapat teljesítménye elmaradt a várttól, de így is nagyszerűen szerepeltek. Az olimpia után azonban a sportolók és a kísérők egy része nem tért haza a bizonytalanba. Egyik volt közülük Gyenge Valéria úszó, akiből Torontóban vált ismert fotós.
1960-ban Rómából már a Magyar Televízió is közvetítette a versenyeket, Tokióból pedig már műholdon jött az adás. A magyar sport erejét mutatja, hogy 1964-ben Tokióban és 1968-ban Mexikóban már újra tíz aranynál tartott a csapat.
1972-ben egy tisztviselő hanyagsága miatt csaknem lemaradtunk a müncheni olimpiáról, az utolsó pillanatban, autóval vitték ki a nevezéseket. A politikai vezetők természetesen a repülőtéren búcsúztatták a csapatot. Számos népszerű bajnok érkezett itt a csúcsra, Balczó, Földi, Fenyvesi, a századik bajnokságot nyerő Hegedűs vagy Gedó, akit a szorító sarkából Papp Laci látott el tanácsokkal. De voltak, akiknek nem úgy sikerült, mint ahogy várták: Gyarmati Andrea és Hargitay András egyébként kiemelkedő sportteljesítményt tükröző bronzát akkor szomorúan fogadták.
Ezeknek a sikereknek egy része bizonyosan nem születik meg, ha az olimpiai faluban az izraeli csapat elleni palesztin támadás és a túszmentő akció miatt félbeszakad az olimpia. A 11 sportember halála után úgy tűnt, hogy az olimpiának is vége, de egy nap gyászszünet után folytatódtak a versenyek, mert „A játékoknak folytatódni kell” – mondta Avery Brundage leköszönő NOB-elnök. A terrorveszély azóta sem szűnt meg, sőt napjainkban Párizsban talán nagyobb, mint valaha.
A játékok pedig folytatódtak, számtalan siker született azóta is, és reméljük a jövőben is fog. Bízunk benne, hogy sportolóink megtartják az éremtáblázatban előkelő helyüket, gyakran megelőzve olyan nagy sportnemzeteket is mint Japán, Ausztrália, Svédország, Finnország, Dél-Korea vagy Hollandia úgy, hogy mi még egyszer sem voltunk a játékok házigazdái.
Írta: Szabó Lajos | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/olimpiak
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
