Miért volt fontos annak idején a termőföldvásárlási moratórium, miért nem akarták azt, hogy külföldi gazdák, személyek vásárolhassanak termőföldet Magyarországon? Igaz-e, hogy ez elsősorban az akkori jobboldalnak volt lényeges kérdés?
Ami a földvásárlási moratórium fontosságát, alapvető indokait illeti, a gazdatársadalom – jogosan – attól tartott, hogy a lényegesen nagyobb tőkeerejű nyugati gazdák, illetve földspekuláns tőkeérdekeltségek, melyek árajánlatával ők nem tudnak versenyezni, a nyugati 25–30-szoros földárakhoz képest potom pénzért fölvásárolják előlük a hihetetlenül olcsó magyar földet. Ettől elsősorban persze nem az akkori Gyurcsány-kormány által kedvezményezett hazai erős nagy gazdaságok, hanem az újonnan épülő kis, közepes családi gazdasági kör és az akkor még őket képviselő Magosz tartott, nem véletlenül lett tehát például a 2005-ös, három hetes budapesti traktoros gazdatüntetésnek is – melyben magam is tevékeny szerepet vállaltam – a földügy az egyik leghangsúlyosabb kérdése.
A demonstráció részleges – komolyan nem is remélt – sikere, a kormány meghátrálásának kikényszerítése frenetikus hatással volt a vidékre és a gazdatársadalomra, amiben az akkor ellenzékben lévő jobboldal vezetője, Orbán Viktor jó érzékkel azonnal felfedezte a szavazatmaximalizáló lehetőséget, és szövetséget kötve a Magosszal, öt befutó listás helyet biztosított a képviselői számára a 2006-os országgyűlési választáson. Ennek a politikai hozadéka 2010-re be is érett. Orbán – pontosan tudva, hogy például földügyben mit szeretnének hallani a gazdák – Hajdúböszörményben, a Magosz országos nagygyűlésén, 2010. március 31-én, az országgyűlési választás előtt elmondott beszédében, amelynek a helyszínen magam is fültanúja voltam, egyebek mellett így fogalmazott: „Elmondhatom önöknek, hogy önök biztosak lehetnek abban, hogy amíg a Fidesz kormányon lesz és abban az én munkám ott lesz, addig Magyarországon külföldiek, akármit is döntenek Brüsszelben, itt soha nem fognak termőföldet vásárolni.”
A moratórium tehát meglátásom szerint csupán választásnyerési, hatalmi szempontból volt lényeges kérdés az akkori jobboldalnak, ha jobboldalon a Fidesz-KDNP-Magosz szövetséget értjük.
A sors fintora, hogy – nagyrészt vidéki szavazatok révén – kétharmaddal hatalomra kerülve egyebek mellett ezt az ígéretét is gyorsan megtagadta, és a többi között a 2015-2016-os Földet a gazdáknak! fedőnevű állami földprivatizációs program eredményei is határozottan cáfolják a miniszterelnök külföldiek földvásárlásait illető korábbi kijelentéseit. Vizsgálataim szerint ugyanis – a 2013-as földforgalmi törvény alapján legálisan – több tucatnyi kormányközeli külföldi családi/üzleti érdekeltség tagjai szereztek meg, ráadásul zömében kikiáltási áron, azaz versenytársak és licitálás nélkül több ezer hektárt a dobra vert állami földekből.
Ez persze nem véletlen. Egy nemzetközi felmérés például arra a megállapításra jutott, hogy a leginkább érintett Nyugat-Dunántúl legjelentősebb birtokai közül számos külföldi tulajdonban van. Ez úgy alakulhatott ki, hogy a külföldiek felismerték: ha gyorsan földhöz akarnak jutni, akkor a legegyszerűbb – a hozzá tartozó földbérleti szerződésekkel együtt – céget, gazdaságot vásárolni. Jó néhányan ezt tették, és a hosszú lejáratú földbérleti szerződéseik mellé a földvásárlási moratórium lejárta után általában a cégeik magyar menedzsmentjével kötött korábbi zsebszerződéseik szerint legális adásvételi szerződést kötve és/vagy a Földet a gazdáknak! program segítségével valódi földtulajdonhoz is jutottak. Ez utóbbira az teremtette meg a lehetőséget, hogy a földforgalmi törvény alapján EU-s állampolgárként agrárprofilú cégeik tulajdonjogán, azok székhelyén, „földművesként” közvetlenül is licitálhattak gyakran éppen azokra az állami földekre, amelyeket már korábban is béreltek, illetve a privatizációt előkészítő földbérleti rendszerben 2012 és 2015 között kaptak bérbe az államtól. Ezek ismeretében az sem meglepő, hogy
az agrárszektorban az országos átlaghoz képest felülreprezentált a külföldi tulajdonosok aránya. Egy ezt is taglaló elemzés szerint például 2019-ben a hazánkban működő közel 20 ezer agrárcég közül 4200 vállalkozás meghatározó tulajdonosai között találhatunk külföldi céget vagy magánszemélyt, és a szektorra a legkomolyabb befolyással az osztrák, a német, a holland és az olasz tulajdonosok vannak.
Mennyire volt gyakori jelenség a moratórium zsebszerződésekkel való kijátszása? Történtek-e lebukások, és ha igen, lett-e bármilyen következményük?
A moratóriummal és annak kijátszási lehetőségeivel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a magyar jog 1994-től ír elő korlátokat a földtulajdon megszerzésére, ezek köre azonban az eltelt majdnem harminc év alatt jelentősen módosult. Kezdetben a jogalkotó lényegében kizárólag a belföldi természetes személyeknek tette lehetővé a termőföldtulajdon-szerzést, a külföldiek a tulajdonszerzésből teljesen ki voltak zárva. 2004-től, az EU-csatlakozásunkkal kikerültek a tagállami állampolgárok a külföldiek fogalma alól, így elvileg már szerezhettek termőföldtulajdont. Magyarország azonban a csatlakozási szerződésben lehetőséget kapott arra, hogy a csatlakozástól számított hét éven keresztül fenntartsa a nem Magyarországon lakó vagy nem magyar állampolgár természetes és jogi személyek földszerzésére vonatkozóan fennálló tilalmakat. Ennek lejártakor, 2011-ben Magyarország kezdeményezte a termőföldtulajdon-szerzési moratórium további három évvel történő meghosszabbítását, amihez az Európai Bizottság hozzájárult. A termőföldszerzési moratórium így végül 2014. április 30-án járt le.
Ebben az időszakban – bár konkrét esetleírások, dokumentált számok a dolog jellegéből fakadóan nem születtek, és csak hallomásból voltak ismertek – sok ilyen megállapodás születhetett, melyekben általában külföldi érdekeltségek tulajdonosai cégeket vásároltak Magyarországon, és – hasonlóan a Sulyok Tamás-féle ügylethez – azok vezetésének szerzőképes magyar tagjaival vagy egyéb szerzőképes magyar „földművesekkel” kötöttek háttér-megállapodást, „zsebszerződést” a tényleges tulajdonlásról, melyet egyéb színlelt szerződésekkel vettek körül. Ezek az ügyletek azonban nehezen voltak felfedezhetők, még kevésbé bizonyíthatók, hiszen a zsebszerződésben érintett mindkét fél, sőt maga a közreműködő ügyvéd is annak eltitkolásában volt érdekelt. Így azután – bár magam is sok ilyen ügyletről hallottam – tán nem meglepő, hogy
ilyen lebukásokról vagy egyenesen ítéletekről, amelyekben vevőt, eladót vagy közvetítő ügyvédet jogerősen elítéltek volna, máig nincs tudomásom.
