Belföld vélemény

Argentína, a fehérek és Németh Szilárd

24.hu
24.hu
Gyengülő orosz pozíciók. A mögöttünk hagyott év? Írások az Élet és Irodalom ünnepi számából. Még kapható!

Petschnig Mária Zita: Mögöttünk hagyott?

A most mögöttünk hagyott évben a magyar gazdaság a kormánypolitika által kiszabott kényszerpályán haladt, a korábbiaknál sokkal erősebb csapások mentén. Orbánék ugyanis a tavaszi választások elvesztésétől félve extra méretű udvarlásba fogtak a választópolgárok voksainak megszerzéséért. Ennek következményei, majd a következmények hatásainak csillapitására bevetett eszközök és az általuk kiváltott torzulások kísérték végig az esztendőt. Ebben az írásban megkísérlem fő vonalaiban összefoglalni mindazt, amit 2022-ben a kormányzati politikának „köszönhettünk.”

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban. Már online is: www.es.hu/elofizetes

Az eredendő bűnt – amiből aztán sok minden következett – az év első hónapjaiban követte el a kormány, amikor 1350 milliárd forintot osztott ki pluszban a költségvetésből, elképesztő ötletelés keretében. Visszatérítette a 2021-ben befizetett szja nagy részét, előrehozottan kifizette a rendvédelmi dolgozók jutalmát, a költségvetésben elfogadott kétheti, 13. havi nyugdíjat megtoldotta további két hetivel. A 25 év alatti dolgozóknál pedig elengedte az szja-fizetési kötelezettséget. Emellett béremeléseket hajtott végre különböző ágazatokban, és 20 százalékos emelési javaslatával rendesen megnyomta a minmálbér valamint a garantált minimálbér szintjét, ami bértorlódást okozva további béremeléseket kényszerített ki. A költségvetésből történő osztogatással együtt összesen kb. 2000 milliárd forint áramlott ki, aminek a zöme meg is jelent keresletként a piacokon. Történt mindez színtiszta politikai döntés alapján, gazdaságilag ugyanis tökéletesen felesleges és hibás volt. Hiszen az előző évi hét százalékos növekedést jelző konjunktúra után a további gazdaságélénkítés indokolatlan és káros hatásúnak bizonyult.

Bokros Lajos: A jogállam hiánya

Hazánkban a sajtó szabadsága megszűnt, színvonalas szakmai újságírásra pedig alig van igény. A sajtó nem buktat kormányt még erkölcsi kihágás, például súlyos korrupció vagy szándékos károkozás esetén sem; az egyszerű szakmai hibák sorozata már fel sem tűnik. A gazdaságpolitika szakmai pongyolasága nem érinti meg a széles nyilvánosságot. Elfedi azt a sok hazugság – például az, hogy a szankciók tönkretesznek minket –, holott mindenki tudhatná, és az újságírók folyamatosan rámutathatnának arra, hogy a nemzeti szégyen kormánya az összes Oroszország elleni szankciót megszavazta. Ez egyúttal rávilágít arra is, hogy a kicsi, az állam által uralt, eltorzított és jórészt bekebelezett hazai pénz- és tőkepiac sem képes felvillantani és ellensúlyozni az immár több mint két évtizede hibás gazdaságpolitika rettenetes rombolását.

Miért lényeges ez? Nem a karácsonyi búslakodás elmélyítése végett, hanem azért, mert az angol–magyar párhuzam mindennél erőteljesebben rámutat arra, hogy a jogállam nélkülözhetetlen feltétele a gazdasági haladásnak is.

Mit mutat a látszat? Azt, hogy Nagy-Britanniában megbukott egy hibát hibára halmozó kormány, amin az egész világ hetekig nevetett, csak saját polgárai bosszankodtak, mert tudták, hogy a szakmai hibák sorozata nyomán rajtuk csattan az ostor. Ezzel szemben Magyarország a stabilitás szigetének tűnik, ahol a kormány mindig tudja, hogy a népnek mi a jó, és az állítólag kizárólag kívülről begyűrűződő válság kezelésében látszólag tökéletes munkát végez. Hát nem fényes bizonyítéka ez a Nyugat hanyatlásának és a Kelet felemelkedésének?

Jó hírem van: nem. Éppen ellenkezőleg. A magam részéről azért ünneplem és csodálom változatlanul Nagy-Britanniát, mert mindig újabb bizonyítékot kínál a jogállam erejére és fontosságára.

Sz. Bíró Zoltán: Az orosz befolyás gyengülése a posztszovjet térségben

Már most is jól látható, hogy Oroszország nemzetközi pozíciói – függetlenül a háború kimenetelétől – gyengülni fognak, mint ahogy eddig is jelentősen gyengültek. Bár Moszkva győzelmét – bármit jelentsen is ez – továbbra sem lehet kizárni, a valószínűsége fölöttébb kicsi. De még abban az esetben is, ha Oroszországnak sikerülne megtartania az eddig megszerzett ukrajnai területeket, Moszkva befolyása mind közvetlen környezetére, mind azon túl jóval kisebb lesz, mint volt a háború előtt. Ez a tendencia már most is érzékelhető a posztszovjet térségben, abban a régióban, amelynek ellenőrzését az orosz vezetés mindig is eminens érdekének tekintette.

Oroszország a Szovjetunió felbomlása után többször is kísérletet tett arra, hogy saját felügyelete mellett újjászervezze a posztszovjet térséget. Először, 2000 októberében létrehozta az Eurázsiai Gazdasági Közösséget (Jevrazijszkoje Ekonomijszkoje Szoobscsesztvo, JeESZ). A szervezetnek Oroszország mellett négy FÁK-térségbeli ország – Belarusz, Kazahsztán, Kirgizsztán és Tádzsikisztán – lett a tagja. Ám ez az összefogás néhány év elteltével elhalt, és helyét 2003 szeptemberétől egy újabb integrációs szervezet vette át. Az Egységes Gazdasági Térség (Jegyinoje Ekomonicseszkoje Prosztransztvo, JeEP) néven létrehozott csoport a Szovjetunió négy, gazdasági és politikai tekintetben egyaránt legfontosabb egykori tagköztársaságát – Oroszországot, Ukrajnát, Belaruszt és Kazahsztánt – fogta egybe. Ez volt a Független Államok Közössége (FÁK, Szodruzsesztvo Nyezaviszimih Goszudarsztv) mellett az egyetlen olyan posztszovjet integrációs kísérlet, ahová sikerült Ukrajnát is becsábítani. Erre sem azelőtt, sem azóta nem találni példát. Az ukránok ugyanis soha nem csatlakoztak sem a térség katonai szervezetéhez, a kezdetben Taskenti Paktumként emlegetett, majd a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (Organyizacija Dogovora o kollektyivnoj bezopasznoztyi, ODKB) nevet felvett katonai tömbhöz, sem a később megalakuló Vámunióhoz (Tamozsennij Szojuz), sem annak utódjához, az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz (Jevrazijszkij Ekonomicseszkij Szojuz, JeESZ).

Széky János: Hajrá, kék-fehérek!

Nem az MTK. Ritka izgalmas meccsen az argentin csapat nyerte a focivébét a franciák ellen. A dél-amerikai diadal erre a Facebook-posztra ihlette a Németh Szilárd nevű korpulens kormánypropagandistát:

„Fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország lett a világbajnok. Hajrá, Argentína!”

Németh Szilárd, mint jó káder, egy évtizede fújja a dalt üde, mámoros ajakkal, lelkiismeretesen végzi, amit rábíztak. A baj olyankor kezdődik, amikor nem az jön ki a száján vagy a klaviatúráján, amit a fejébe beleraktak a fölöttesei, hanem öntevékenyen maga próbálkozik a világ értelmezésével.

Nem akarom kiábrándítani, de:

Biztosan fehér ország Argentína? A 2010-es népszámlálás szerint akkor negyvenmillió lakosából majdnem egymillió vallotta magát őslakosnak, azaz indiánnak, további százötvenezer afrikai származásúnak. Van továbbá másfél millió libanoni és talán még ugyanennyi más közel-keleti arab, akik a magyar kormányzat kocsmai szemszögéből nem számítanának fehérnek; libanoni családból jött Carlos Saúl Menem, 1989-től tíz éven át az ország elnöke, s ő ráadásul még muszlimnak is született. Ha már a vallásnál tartunk: biztosan keresztény ország Argentína?

Nos, a muszlimok számát négyszázezerre, a zsidókét háromszázezerre becsülik, és bár a többségi római katolikus közösség pápát is adott, a keresztényeknek talán ötöde gyakorolja vallását (Franciaországban hagyományosan el van választva az állam és az egyház, de mivel vallásszabadság is van, ez nem akadályozza meg a válogatott csillagát, Kylian Mbappét abban, hogy gyakorló katolikus legyen. Ő európai is meg keresztény is, csak – az említett délpesti kocsmai szemszögből – az a baj vele, hogy feketének született.)

Argentína biztosan nem európai ország, mivelhogy amerikai, de vajon mit tart Németh biztos európai értéknek, amit az argentinok követnek, mások, például a franciák, nem? A bevándorlás-ellenességet? Argentína tipikus bevándorló-ország (és mint láttuk, ez a közel-keletiekre is kiterjed). A woke-ellenességet (a woke itt a posztmodern balos identitáspolitikák újabban közkeletű rövidítése, azoké, amikert a magyar – és egyébként az orosz – állami propaganda buzgón azonosít a liberalizmussal). Az anya nő, az apa férfi? Képzeljünk el egy olyan Németh Szilárdot, akinek fogalma van arról, mi történik Argentínában (egyáltalán, bármiről), és olvasná például az ottani sajtót, amiből értesülhetne, hogy az idei népszámláláson a nemi hovatartozást tudakoló kérdésre a következőket lehetett válaszolni: „nő, transz nő, transzvesztita, férfi, transz férfi, transz maszkulin, nem bináris, egyéb”. Hogy akkor mit posztolna örvendezve.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik