Traumacsaládnak, traumatársaknak nevezik magukat. A bőgve röhögősök, mondják viccesen. Péterfy-Novák Éva író vastag iróniával egyenesen szektaként aposztrofálja azt a közösséget, ami egy nehezen feldolgozható, szégyen és elfojtások övezte élettapasztalaton alapul: a traumán.
Éva 2020 óta tart nyolchetes kurzusokat, amelyeken a résztvevők feladata, hogy szavakat találjanak a traumáikhoz, és írják le azokat. A szövegeket együtt elemzik, cincálják és simogatják, közben pedig egymással is törődnek. Egy olyan kipárnázott közeget alakítanak ki, ahova az íráson keresztül a résztvevők bátran lepakolhatják régóta cipelt lelki csomagjaikat.
A kurzusokon született írásokból – 38 szerző 55 szövege – kötet született, amely szeptember végén jelent meg. A Túléltem 55 trauma/írás hangsúlyozottan nem magasirodalom: hús-vér emberek akár évtizedeken keresztül őrzött, és a kurzus által végre szavakba öntött traumáiról szól: szülői és párkapcsolati bántalmazás, elhanyagolás, betegség, megcsalás, vetélés, nemi erőszak, sikertelen lombik. Az írások ereje éppen az egyszerűségükben és világosságukban rejlik. A cél egyértelmű: a könnyen megérthető és átérezhető történetekhez az olvasó is tudjon kapcsolódni, akár magára ismerni.
A szövegek legalább annyira csattannak, mint Szalai Gabó anyjának szíja az akkor ötödikes kislány fenekén. A közel húsz éve Brüsszelben élő Gabó terápiáját is segítette, hogy szavakba önthette az anyai bántalmazást. Korábban blogolt, de írásai nem a gyerekkora óta magával cipelt teherről vagy más felnőttkori feldolgozatlan történeteiről, hanem a külföldi életéről szóltak. Traumáiról először Péterfy-Novák Éva traumaírás-kurzusán írt. Gyakorló bloggerként nem az önkifejezés okozott nehézséget, hanem az, hogy a megfelelő helyre tegye magában a történeteit.
Sokáig úgy éreztem, hogy ezzel meggyalázom anyám emlékét. Felül kellett kerekednem azon, hogy ez nem az anyámról szól, hanem rólam, és tovább kell lépnem ahhoz, hogy az életem teljes legyen, amennyire rajtam múlik
– eleveníti fel az írás folyamatának nehézségeit.
Nem az volt a célja, hogy minél stilizáltabb szöveget alkosson, hanem az, hogy úgy írjon a vele történtekről, mintha a barátainak mesélné el, a konyhában beszélgetve. Ennyire mély őszinteséghez nemcsak a fájdalom, hanem a humor is fontos számára.
– Éppen ezért az írásaimban ott vannak azok a pillanatok is, amikor a traumáim közepén rám röhög az irónia vagy a humor. És én ma már visszaröhögök anélkül, hogy bagatellizálnám a velem történteket. Szeretném, ha az olvasók is velem éreznének. Ezekben a pillanatokban ott lennének a szobában velem, és amikor én rettegek, akkor ők is ezt tennék, és amikor én nevetek, akkor ők is hadd nevessenek. Csak így lehet azonosulni és esetleg felismerni, hogy hoppá, velük is ez történt – magyarázza Gabó, aki azért vállalta, hogy megjelenjenek a történetei, mert úgy gondolja, ezzel másoknak is segít. „A kapcsolódás a fontos, és az, hogy az olvasó ne érezze magát annyira egyedül a traumájával, mint amennyire én éreztem magam egyedül a sajátommal” – mondja.
Trauma, jöjj velem
A traumaírás egyik legfontosabb eleme, hogy olyan legyen a szöveg, mintha én, mint olvasó, ott lennék a történetben. Nem az a lényeg, hogy a mondat egyedi legyen, hanem az, hogy lássam, mi történt, érezzem azt, amit ő érzett, és váljak a másik ember traumájának tanújává
– magyarázza a traumaírás velejét Péterfy-Novák Éva, aki 2020-ban férje, Péterfy Gergely író akadémiáján indította el kurzusát. Ha valaki, akkor éppen Éva tudja, mekkora életformáló ereje van annak, hogy a traumához szavakat talál, leírja és nyilvánosságra hozza. 2013-ban terapeutájának tanácsára kezdett el blogolni szülés után sérült, majd hétévesen meghalt kislányáról, illetve bántalmazó kapcsolatáról.
Őt is meglepte, hogy az Egyasszony bejegyzéseit mennyien olvasták, és hogy mekkora támogatás zúdult rá. Az írás megkönnyebbülést jelentett számára. Tudta, hogy egy gyerekhalált feldolgozni nem lehet, de ahhoz, hogy megtalálja a helyét és hogy egyáltalán létezni tudjon, sokat segített neki a blogolás. Az Egyasszonyból kötet, később színdarab lett, Évához pedig folyamatosan érkeztek ismeretlenektől a traumáikat szavakba öntő írások, így nem meglepő, hogy a kis létszámú kurzusai pillanatok alatt beteltek.
A kurzuson résztvevőket is azzal biztatja, mindegy, hogy az írást elégetik, kitörlik vagy bármi mást tesznek vele, a lényeg, hogy megtalálják a szavakat a velük történtekhez. „A szégyened megugrása, ez a legnagyobb erő a traumaírásban” – mondja Éva. Ez nem terápia, mert nem a traumával foglalkoznak, hanem a szöveggel.
Olyan, mintha újratanulnánk a szavainkat, újratanulunk beszélni arról, mi történt velünk. Megtanuljuk elmondani a traumát
– magyarázza a kurzus lényegét.
A mélyre temetett lelki sérüléseket okozó tapasztalások előpiszkilásánál és leírásánál alapélmény lehet a megtorpanás, amit a bűntudat és a szégyenérzet okoz. Szalai Gabónak bár sokat adott az írás, meg kellett küzdenie azzal az érzéssel, hogy a már halott édesanyját pellengérre állítja. Péterfy-Novák Éva akkor érzett blokkot, amikor a házasságáról kezdett írni, és hogy bántalmazó kapcsolatban élt. Megijedt attól, hogy ha őszintén leírja a történteket, akkor megbántja a bántalmazóját, és kiteszi a szégyenét, azt, hogy meddig tűrte. Három hét gondolkodás után arra jutott, hogy csak akkor van értelme a blogolásnak, ha a saját olvasatában elmondja, mi történt, így folytatta a írást.
A bántalmazó apjáról, illetve anorexiájáról kendőzetlenül író Erdődi-Juhász Ágnesnél is voltak kezdetben az írást visszafogó érzések. Az első traumaszövegéről a kényelmetlen szó jut eszébe.
Mielőtt kiteszi magából az ember a történetét, csak megfoghatatlanul hömpölyögnek benne a gondolatok, felrémlik egy emlékkép, motívum, ami folyamatosan ott lebeg. Ízlelgeti a szavakat, rágja őket, de nem állnak össze. Az írás adja meg a struktúrát
– meséli Ágnes, aki gyerekkorától kezdve író akart lenni. Több kurzust is elvégzett Péterfy Gergely író akadémiáján, mégis amikor Évához jelentkezett traumaírásra, félt, hogy a traumája az írástól még valóságosabbá válik majd.
Sokáig gondolkodott azon, melyik történettel kezdje: a bántalmazó apjával vagy a betegségével. Az volt az elképzelése, hogy ha már belevág a traumái megírásába, akkor a legnehezebbel kezdi, ezért az anorexiát választotta, mert időben ez közelebb áll hozzá. Amikor megírta a szöveget, megkérte Évát, hogy olvassa fel a többiek előtt, mert ő maga képtelen lett volna rá. Végigsírta, amíg Éva olvasott. A felolvasás végén azt mondta a többieknek, ha ők elfogadják ezzel a csomaggal, akkor ő is el tudja magát fogadni. Ágnes azt mondja, ez nemcsak az írásról, hanem a bizalomról is szól; arról, hogy oda merik adni a másiknak a történeteiket és érzéseiket.
Nemcsak szerzőként vett részt a kötet elkészítésében, hanem szerkesztőként is, és bár érintettként olvasta a többiek írásait, nehezen ment számára a történetektől való eltávolodás. Első körben azt nézte, hogyan hat rá egy-egy írás, és az olvasók számára mennyire érthető a trauma, tudnak-e azonosulni a bántalmazottak érzéseivel.
Abban van az ereje ezeknek a szövegeknek, hogy az érintettek a saját szavaikkal fogalmazták meg azt, ami velük történt. Ez az egyszerűség segíti az olvasót abban, hogy bele tudjon helyezkedni a bántalmazott bőrébe
– magyarázza Ágnes.
Szembetűnő, hogy a kötet szerzői közül hiányoznak a férfiak, és Éva is azt mondja, eddig csak nők jelentkeztek a traumaírás kurzusra. Az ok Éváék szerint az, hogy a férfiakban erősebben munkálkodik a szégyenérzet, és társadalmilag erősnek és sebezhetetlennek kell lenniük, ráadásul sokkal érzékenyebben reagálnak arra, hogy mit gondol róluk a külvilág.
Írás és sírás
A traumaírás kurzus nemcsak arról szól, hogy heti egyszer két órán át szöveget írnak és analizálnak. Szalai Gabó először azt hitte, a hétfő esti foglalkozások patikamérlegen kimérhető két órás szeánszok lesznek. Nagyobbat nem is tévedhetett volna: éjszakába nyúló beszélgetésekké, sírásokká, nevetésekké nyúltak a találkozások. Okultunk és hallgattuk egymás történeteit – mondja Gabó, aki azt is megtanulta, hogy nem minősíteni kell a bántalmazót, elég leírni két jól irányzott mondattal, mit tett, és abból már az olvasó érteni és érezni fog mindent.
Gabó nem fukarkodik a szavakkal, amikor a kurzus köré szerveződő közösségről beszél. Áramlik a szeretet és a feltétel nélküli bizalom, folyamatosan tartják a kapcsolatot, napi szinten írnak egymásnak. Ágnes arról is beszél, nemcsak kurzusok vannak, hanem alkalomadtán táborok is, ahol egy pszichológus is végig jelen van és támogatja őket. A kurzusokhoz hasonlóan a táborokban is felolvassák egymásnak a szövegeiket, aztán közösségi zokogásban törnek ki – meséli nevetve Gabó, hozzátéve, hogy fontos a humor is ebben a folyamatban, mert bár sokat sírnak, az összejövetelek elmaradhatatlan eleme a könnyedség, a lazulás és a nevetés is.
Péterfy-Novák Éva szerint a közösségépítés nem volt tudatos: észre sem vették, és magától alakult ki a kurzusokon túli összetartás, egymás segítése. Az egyik tábor után felhívta őt Grecsó Krisztián – aki vendégelőadóként velük töltött egy délutánt –, mert el akarta mondani, mennyire jó érzés volt olyan emberek között lenni, akik szeretik egymást.
„Annyira nyálas, de tényleg így van: egyszerűen szeretjük egymást és kész” – mondja Éva, aki bevallja, nemcsak a résztvevőknek ad sokat a kurzus és a köré épült közösség, hanem neki is, mert boldogság látnia, ahogy megnyílnak az emberek, és hogy mernek beszélni gyakran tabunak számító témákról is.
Olyan érzés, mintha hazaértem volna. Végre látom az értelmét annak, hogy az Egyasszonnyal kiraktam az életemet egy placcra.
A Túléltem – 55 trauma/írás című kötet a Felső Café Könyvek gondozásában jelent meg.
