Glücklich Vilma Vágújhelyen született (a mai Szlovákia területén) zsidó családba 1872. augusztus 9-én, négy gyermek közül a legfiatalabbként. Apja középiskolai tanár volt. Vilma Budapesten nőtt fel. Tanítónőként végzett, majd 1893-ban Fiuméba küldték dolgozni. Négy idegen nyelven beszélt folyékonyan (olasz, német, francia, angol).
Amikor 1895-ben Wlassics Gyula kultuszminiszter rendelete nyomán megnyíltak a nők előtt is az egyetemek egyes karai (orvosi, gyógyszerészeti és akkoriban az összes tanárszakot magában foglaló bölcsészeti kar), Glücklich Vilma első nőként iratkozott be a budapesti egyetemre, matematika és fizika szakra. Nem volt könnyű dolga, de ő felülkerekedett a nehézségeken.
„Mindig mulatva mesélte, milyen furcsán bámultak rá férfikollégái, ha egymaga nő, beült a padba és a tréfálkozást, gúnyolódást fölényes magatartásával el tudta némítani. Csakhamar megszokták a halkszavú, mosolygós fiatal lányt, ki erélyesen, határozottan tudott felelni a legnehezebb és legbonyolultabb kérdésekre és szívesen tekintették aztán komoly társnak” – írta róla későbbi kollégája, Vámbéry Melanie.
1889-tól 1921-ig folyamatosan polgári iskolai tanárként dolgozott Budapesten – egyik, később híressé vált tanítványa Várnai Zseni volt. A gimnáziumi tanári kinevezést 1914-ben nem fogadta el, mert úgy gondolta, hogy reformpedagógiai törekvéseit polgári iskolai szinten jobban tudja érvényesíteni a lányok érdekében. 1917-ben igazgató lett.
A pedagógusi munka ekkoriban nem volt akadálya a közéleti, politikai tevékenységnek. 1902 májusában Glücklichet a Nőtisztviselők Országos Egyesülete (NOE) elnökségi tagjává választották. 1904-ben Schwimmer Rózsával közösen megalapították az abból kivált Feministák Egyesületét. A nyitóülésen elnökké választották, de mintegy a hierarchia elleni állásfoglalásként a pozíciót nem fogadta el. Ennek ellenére az egyesület haláláig őt tartotta számon vezetőjeként.
A Feministák Egyesülete célját a következőképpen fogalmazta meg: „a nők egyenjogúsítása minden téren” – ehhez a szavazati jogot egy eszköznek tekintették. Organikus társadalomszemlélettel dolgoztak: a nőket a négy fal közé szorító társadalmat egy olyan emberhez hasonlították, aki úgy kénytelen élni és boldogulni, hogy az egyik keze le van kötözve. A nők felszabadítása az egész emberiség javára válik, a társadalom hatékonyabb működéséhez vezet, érveltek. A Feministák Egyesületének vagyoni helyzettől, pártállástól, világnézettől és nemtől függetlenül bárki tagja lehetett, aki támogatta a nemek társadalmi egyenlőségét. A megalakuláskor 200 nő és 50 férfi volt jelen, a taglétszám hamarosan megsokszorozódott, és országszerte vidéki fiókok alakultak.
Glücklich rendkívüli szociális érzékenységgel rendelkezett, ám a korban igen divatos jótékonykodást elutasította: szerinte az adakozó „úgyszólván gyámságot gyakorol védence fölött, akit alig ismer; de viszont külsőleg is feltűnően megnyilvánuló hálára tarthat ennek fejében számot”. E megalázó, és az osztályok közti hierarchiát fenntartó viszony helyett rendszerszintű megoldásokat sürgetett a szegénység problémájára. Fontosnak tartotta a nők gazdasági függetlenségét, jelentős energiát fektetett az egyesület pályaválasztási tanácsadójának létrehozásába.
Külön figyelmet fordított a gyermekvédelemre, több cikkében ostorozta a politikusok és a törvényalkotók képmutatását e téren. Szívén viselte például a gyermekmunka eltörlését és a gyermekhalandóság csökkentését, többek közt a lakhatási viszonyok javítása által. Korát messze megelőzve szót emelt a gyerekek szexuális felvilágosításáért, egyebek mellett a visszaélésekkel szembeni védelem érdekében. Rámutatott, hogy a tudatlanság veszélyes, ahogyan az is, ha nem megfelelő forrásokból tájékozódik a gyerek az őt érdeklő témákról. Ostorozta a képmutatást, ami „szeméremre” hivatkozva elutasítja a témát, megtűri viszont a „fehér rabszolgaságot”, az ekkoriban Budapest-szerte burjánzó, és számos áldozatot szedő prostitúciót. „A valódi szemérmet, mely élesen megkülönböztetendő az affektált prüdériától, nem sértheti a nemi viszonynak mint az emberi élet egyik jelenségének, objektív, tudományos tárgyalása” – írta 1907-ben.
Higgadtságával, megfontoltságával jól kiegészítette az impulzívabb, harciasabb Schwimmer Rózát, akivel remek párost alkottak. (Egy kortársa még azt is Glücklich érdemének vélte, hogy a magyar feminizmus nem ment el a brit szüfrazsettek által képviselt radikális irányba.) Glücklich a vitákat tárgyilagos modorban simította el, ahogy ma mondanánk, moderátori képességeit kortársai évtizedekkel halála után is elismerően emlegették. A Feministák Egyesületének szegedi fiókjában esett meg például, hogy az egyik tag, Reök Ivánné megelégelte a feminizmussal kapcsolatos rosszmájú sztereotípiákat, ezért indítványozta, hogy fiókjuk alakuljon át a Katolikus Háziasszonyok szegedi feminista szakosztályává. „Glücklich Vilmának – idézi fel a Délmagyarország szerzője – ez a furcsa ötlet szárnyakat adott egy felejthetetlenül szép beszédre, amelynek hatása alatt végkép tisztázódott, hogy a Feministák Egyesülete a vallást szigorúan magánügynek tekinti. A határozat következtében többen kiváltak az egyesületből, amely ezután az egészen rövid válság után megerősödve folytatta agitációs és felvilágosító munkáját.” (Reökné tag maradt, és kinevezték a Béke szakosztály elnökének.)
Glücklich Vilma 1913-ban aktívan részt vett a budapesti Női Választójogi Világkongresszus megszervezésében. A kongresszus nagy sikerrel zárult, és növelte a női választójog elfogadottságát, melyet végül 1918-ban iktatott törvénybe a Károlyi-kormány.
A háború kitörése Glücklich Vilmát nagyon megviselte, egész világképében megrengette. Közeli barátai megbetegedését, viszonylag korai halálát is ennek tudták be. 1915-ben ő volt a magyar küldöttség vezetője a Hágában megtartott nemzetközi nőkongresszuson. A Nők Nemzetközi Béke- és Szabadságligájának (WILPF) egyik alapíja volt. Az erőszak és a diktatúra minden formáját elítélte. Külön figyelmet fordított írásaiban a háború gyerekekre gyakorolt hatásaira.
1921-ben nézetei miatt állásából elbocsátották, az olyannyira szeretett tanítást abba kellett hagynia. Pályáját 1922 és 1925 között a WILPF nemzetközi sajtótitkáraként Genfben folytatta. A távolból és erején felül is segítette a Feministák Egyesületének munkáját. 1925-től, hazatérése után egy ideig A Nő – feminista folyóirat társzerkesztője volt. Súlyos betegségét kollégái, barátai elől eltitkolta, élete utolsó szakaszában elvonultan, Bécsben élt, ott is hunyt el 1927. augusztus 18-án. A feministák ország- és világszerte meleg szavakkal búcsúztatták, halála évfordulóján rendszeres megemlékezéseket tartottak.
„Bátor volt – mondta róla 1937-ben egykori munkatársa, Mellerné Miskolczy Eugénia – és úttörő, nem félemlítette meg sem a hatalom, sem erőszak, nem bókolt pozíciót elért hatalmasságok előtt és nem mutatott tiszteletet ott, ahol nem volt jellem és tudás, hogy azt tőle kiérdemelje.”
A Feministák Egyesületét – minden egyéb civil szervezettel együtt – a hatalom 1949-ben betiltotta, onnantól kezdve Glücklich Vilma neve (és általában a Feministák Egyesülete) kiszorult a köztudatból. A rendszerváltás utáni feministák fedezték fel újra mint fontos elődöt, de a nőjogok iránt érdeklődők szűk körén kívül a mai napig kevesen ismerik.
Ezen igyekezett változtatni 2020-ban a budapesti I. kerületi önkormányzat, amikor Marikovszky Andrea kezdeményezésére (a WILPF magyar szekciójának vezetője) nőnap alkalmából egy emléktáblával együtt felavatta a Glücklich Vilma lépcsőt. Egy évvel később, a Nők, lépésről lépésre projekt keretében a lépcső 46 fokát 46 nőíró nevével és egy-egy művének címével dekorálták, az alkotások népszerűsítése céljából, így egy látványos és komplex nőemlék született a fővárosban.
Következő lépésként szívesen látnám, pedagógusi és közéleti érdemeinek elismeréseként, a Glücklich Vilma nevét viselő iskola felavatását – remélem, ezzel nem kell megvárnunk születése 200. évfordulóját.
