Közélet

Nem nemzetidegen importeszme: már 115 éve is voltak magyar feministák

A többség nem tudja, hogy a feminizmusnak hazánkban is van hagyománya – pedig Schwimmer Rózsáék öröksége fontosabb lenne, mint valaha.
Korábban a témában:

Le akarjuk rombolni azt a szörnyű hazugságot, amely az emberiség egyik felénél a tudást: szégyennek, bűnnek, a legveszedelmesebb tudatlanságot: ártatlanságnak, a szellemi sötétséget: nőies bájnak, a természetellenesen megkínzott és elkorcsosított testet: szépnek, az emberi szolidaritásnak az önző családi érdekért való feláldozását: erénynek, a társadalmi munka iránt való érdeklődést: modern hóbortnak nevezi.

Nem kellene sokat változtatni ezen a szövegen ahhoz, hogy mainak hasson. Pedig 1907-ben íródott, a három évvel korábban alakult Feministák Egyesületének lapja, A Nő és a Társadalom első számának vezércikkében.

Sokan még most is rácsodálkoznak arra, hogy a feminizmus nem valamiféle nemzetidegen importeszme. Pedig hazai előzményeit a Feministák Egyesületének ügyvezetője, Schwimmer Rózsa (újságíró, a világ egyik első női nagykövete, később világhírű békeharcos) egészen 1790-ig vezette vissza, amikor nemes asszonyok Bárány Péter (Széchényi Ferenc gróf titkára) közvetítésével kérték, hogy megfigyelőként részt vehessenek a magyar országgyűlésen. „Nyissatok nekünk tágasabb kaput a velünk született szabadságra!” – írták beadványukban, és sikerrel jártak. A 19. század folyamán több szerző bukkant fel a nőemancipáció igényével.

  • Karacs Ferencné Takács Éva például leírta, hogy egyenlő oktatás mellett a nők a művészetben, a tudományban és a politikában a férfiakéval azonos színvonalú teljesítményre lennének képesek.
  • Kis Dobronyi Izsák Terézia pedig már 1828-ban felemelte szavát a családon belüli erőszak ellen: „Sok pallérozott férfi, szintúgy mint a tudatlan közember, nem gyakorol más érdembéli elsőséget, mint a keze erejét az emberiség gyalázatára. Mert ugyan ez az erő az állatokkal is közös: mégis, ki látta, hogy ezek, még a legvadabb is, az ő társát bántaná, sőt inkább védelmezi.”

A 19. században számos női csoportosulás alakult, elsődlegesen jótékony célokkal. Noha az 1817-ben létrejött Budai Jóltevő Asszonyi Egyesület és az azt követő, hasonló szerveződések nem kritizálták a társadalmi berendezkedést, csak „tűzoltással”: szegénygondozással, árvasegélyezéssel, betegápolással foglalkoztak, nem szabad őket alábecsülnünk. Hiszen a nők ezek révén léptek ki először a közélet színtereire, szólaltak fel a nyilvánosság előtt, és tettek szert szervezkedési gyakorlatra. Az 1868-ban színre lépő Veres Pálné Beniczky Hermin – akit Madách Imre nőgyűlölőre sikeredett akadémiai székfoglalója sarkallt cselekvésre – már reformokra törekedett, ezért őt tekintjük a szervezett magyar nőmozgalom elindítójának. Az általa alapított iskolában (amely ma is működik a róla elnevezett fővárosi utcában) a lányok magasabb szintű képzést szerezhettek. 1885-től engedélyezték Magyarországon a nők hivatalviselését, 1895-ben pedig – nagyrészt Beniczky munkájának köszönhetően, noha ő ezt már nem érhette meg – az egyetemek egyes karai is megnyíltak előttük.

Ezek a lépések tették lehetővé, hogy kialakuljon Magyarországon a független, képzett nőknek olyan csoportja, amely fel tudja vállalni a nők politikai egyenjogúsításáért vívott harcot.

Szüfrazsettek nem voltak Magyarországon – mindenre elszánt brit társaikkal ellentétben Schwimmerék nem törtek be ablakokat, nem robbantgattak postaládákat, és kerítésekhez sem láncolták oda magukat. Polgári engedetlenségi akciók helyett, ahogy egy külföldi újságíró fogalmazott, „hölgyhöz illő” (ladylike) módszerekkel küzdöttek céljukért, de még ezért a visszafogott modorért is kaptak hideget, meleget – felháborítóan radikális eszmének számított, hogy a nők is emberek.

Annyit legalább elmondhatunk, hogy a korabeli antifeministák a maiaknál valamivel kreatívabbak voltak, és gyűlölködő fröcsögés helyett gyakran inkább szellemes rajzokban vagy versikékben fejezték ki ellenérzéseiket. Szép Ernő még díjat is nyert Feminista óda című, Schwimmeréket kifigurázó költeményével. Ady Endre viszont a lehető legőszintébben támogatta az egyesületet: főleg nagyváradi cikkeiben meglepően meleg hangon ír az egyenlőségért szervezkedő nőkről. Egyik írásában például azért dicséri a feministákat, mert fel merték vállalni a szexuális felvilágosítás ügyét is – sajnos ez lett később szinte az egyetlen téma, amiben, a nagy társadalmi ellenállás miatt, kénytelenek voltak visszakozni.

Móra Ferenc is a feminizmus támogatójává vált, és így írt lányának, Pankának: „Nagymama még csak elemi iskolába járt, anya már a képzőt is elvégezte, neked már érettségid van. Hát ez a feminizmus, édes gyermekem. (…) De az igazi stúdiumaidat a feminizmusról majd akkor végzed, szívecském, mikor én már nem simogatom a hajadat. (…) Majd ha gondolatok és eszmék születnek a szívedben és az agyadban, és meg kell őket fojtanod egyenként, mert az emberek figyelmének kapui nem nyílnak fel előttük.

Ha férfi volnál, megtapsolnának, s azt mondanák, lángész vagy. Így megcirógatnak, és azt mondják: szép a nyakad.

Ady és Móra nem voltak egyedül férfi támogatóként: az egyesület alakuló ülésén, 1904. december 18-án Budapesten, a Ferenciek tere 4. alatt, a Közgazdasági Társaság nagytermében a Feministák Egyesülete alakuló ülésén kétszáz nő és ötven férfi gyűlt össze. (Utóbbiak később megalapították a Férfiliga a Nők Választójogáért szervezetet.) Elnöknek az egyik első egyetemet végzett magyar nőt, Glücklich Vilma tanárt választották, ügyvezetőnek Schwimmer Rózsát, a választmányi tagok közt pedig ott volt Dr. Steinberger Sarolta, az első nő, aki Magyarországon szerzett orvosi diplomát. A jogászi feladatokat egy férfi, Dr. Besnyő Béla látta el, mert a jogi kart 1918-ig zárva tartották a nők előtt.

Dr. Steinberger Sarolta. Fotó: The New York Public Library

Céljukat így foglaltak össze: „a nő egyenjogúsítása minden téren”. Azaz, a szavazati jogot nem önmagáért való célnak, hanem eszköznek tekintették a nők egyenlő jogai és társadalmi részvétele érdekében. Amellett érveltek, hogy a nők először is emberek, és az a társadalom, amely nem hagyja a nőket érvényesülni, egyéni képességeikben kibontakozni, olyan emberhez hasonlítható, akinek lekötözték, átmenetileg megbénították az egyik oldalát, és így nem tud mozogni, egészségesen működni. A nőket fel kell ébreszteni a kényszerű passzivitás okozta zsibbadtságból, érveltek. Arra pedig, hogy családellenes-e a feminizmus, a keresztény feminista, Perczelné Kozma Flóra így válaszolt: „Ott, ahol az ócsárolt, gúnyolt és üldözött feminizmus szelleme üt tanyát egy családban, ott a gondolatok emelődnek, a megbeszélések és társalgások mélyebbek és komolyabbak lesznek, a közös törekvés pedig ambiciózusabb és harmonikusabb lesz, az apa megtalálja a kellő szellemet otthon is s a fiúk szociális és nemzeti érzéket anyjuktól is nyerhetnek — a leányok pedig megtanulják, hogy a külső, kötelességszerű, szociális vagy kenyérkereső munkából hazajőve, az otthon nemcsak a főzésre, takarításra, varrásra vagy mosásra jó, hanem magában foglalja a magasabb szellemi élvezetet is, mely legjobban egyesítheti és egy pontra kötheti a család legfinnyásabb ízlésű tagjait is.”

Elfeledett magyarok: a világ első női nagykövete, a magyar feminizmus egyik úttörője
Bédy-Schwimmer Rózsa ennél is több volt, Magyarországon mégsem ismerik eléggé a nevét.

A feministák előadásokat szerveztek, képviselőknek írtak, „gyakorlati tanácsadót” tartottak fent, szorgalmazták a lányok pályaválasztását, kenyérkereső szakma szerzését, képviselték a dolgozó nők érdekeit. „Általános választójog csak az, ami a nőkre is kiterjed!” – voltak kénytelenek emlékeztetni a fogalomból a nőket kifelejtő baloldali vezetőket (akikkel többször konfliktusba keveredtek). Rendszeresen ostorozták a nemi alapú kettős mércét és a „leánykereskedés” intézményét. Kiálltak az anyák védelméért és a házasságon kívül született gyerekek hátrányos megkülönböztetése ellen. Kampányoltak a nők testét megnyomorító fűző divatja ellen és a nők egészségéért, testmozgásáért is. A házimunka okozta terhek mérséklésére az úgynevezett központi háztartást javasolták – olyan társasházak létrehozását, ahol a családok külön lakásban élnek, a főzést, takarítást és mosást azonban erre a célra alkalmazott szakszemélyzet végzi. Nem igaz tehát a munkásmozgalmak által terjesztett tévhit, miszerint a „burzsoá” feministák csak közép- és felsőosztálybeli nők érdekeit képviselték, és nem törődtek a szegény rétegekkel: még a balmazújvárosi földművesasszonyok is csatlakoztak hozzájuk. A Feministák Egyesületének nemtől, kortól, iskolázottságtól, foglalkozástól, vagyoni helyzettől, politikai nézetektől, felekezeti hovatartozástól és minden egyéb tényezőtől függetlenül tagja lehetett bárki, aki a célokkal egyetértett. A velük szimpatizálók köre sem politikai oldalak és párthovatartozás mentén alakult: voltak katolikus-konzervatív támogatóik és liberális vagy baloldali ellenlábasaik is.

Járták az országot, helyi fiókszervezetek létrehozását segítették: feminista egyesület alakult többek közt Nyíregyházán, Pécsett, Szombathelyen, Temesváron, Nyitrán, Szegeden és Nagyváradon. 1913-ban Budapesten női választójogi világkongresszust szerveztek, amelynek központi helyszíne a Vigadó volt.  A 2500 vendéget vonzó és a fővárosnak jó hírét vivő rendezvény hozzájárult a feministák növekvő népszerűségéhez és küszöbön álló sikeréhez – ám közbeszólt az első világháború, miután az egyesület (noha 1946-ig létezett) már nem tudott a régi erővel és bázissal újjáalakulni. Pedig jelentős részük volt abban, hogy a Károlyi-kormány 1918-ban, noha nem a férfiakkal egyenlő feltételek mellett, de törvénybe iktatta a nők szavazati jogát – csakhogy a húszas évektől eluralkodó politikai, társadalmi légkör már nem kedvezett a tevékenységüknek.

Schwimmer és Glücklich kénytelen volt 1920-ban illetve ’22-ben külföldre távozni, Mellerné Miskolczi Eugéniát 1944-ben elhurcolták és megölték a nyilasok. Mindennek ellenére 1949-ig kitartottak – amikor is az új politikai vezetés parancsára az akkori vezető, a 83 éves Szirmay Oszkárné rendőri vegzálás mellett kénytelen volt feloszlatni az egyesületet.

Az államszocializmus évtizedei alatt ideológiai okokból a feledés homályába száműzték a magyar feministákat. Érdemes azonban visszaírni a őket a történelembe és az általános műveltségbe. Leginkább azért, mert ha viszonylag rövid időre is, de megmutatták, hogy léteznek minden egyéb társadalmi különbség felett álló női tapasztalatok és női érdekek, amelyek mentén, ha akarunk, össze tudunk fogni.

Kiemelt kép: The New York Public Library, Paula Pogány, Rozsika Schwimmer, Franciska Schwimmer és Jane Dirnfield, 1913

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.