Bunyó volt Hajdúnánáson az augusztus huszadikáról másnapra virradó hajnalon.
Napközben szépen lement a Szent István napi ünnepség, notabilitások ajkáról beszédek sarjadtak, szentelődött az új kenyér, este tűzijáték színezte az eget, majd KFT-koncert zárta a hivatalos programot; az „óóó Afrika” mellett tán azt is elénekelték Laár Andrásék, hogy „a fiatalok városszerte milyen kulturáltan szórakoznak”.
Az ifjúság bulizós szelete a város legnépszerűbb sörözőjében kötött ki, és szórakozott, ki kulturáltan, ki kevésbé. Az egységben a helyiek mellett a szomszédos Tiszavasváriból átruccanó srácok is mulattak.
Hajnali három tájt pofozkodás hangja verte fel a vendéglő előtti utca csöndjét. Az attakot valaki mobilra vette, a felvétel fölkerült a netre, így bárki megtekinthette, ahogy mozgásukban minimum alkoholtól befolyásolt, kikockázott fejű ifjak, csajok rohangálnak föl-alá, kiabálnak, lökdösődnek, fölpakolnak, egy öreg Suzuki többeket elsodorva elhajt, majd visszatér, fék, gáz, fék, gáz, újabb elsodrás, autóba kapaszkodás, Benny Hill-es eltaknyolás; ezt írja le azzal a magyar nyelv, hogy tömegverekedés.
Ha nincs a videó, alighanem különösebb igazoltatási, igazságszolgáltatási és kommunikációs mozdulatok nélkül siklik tovább az idő a történtek felett, de hát van az a videó, mi több, az a videó bekerült az RTL Klub híradójába, és lett ügy, lett botrány, amelynek nyomán Hajdúnánás háborús övezetként tűnt föl.
A helyiek mesélik, hogy hat fiú áll a hirig központjában: három helyi és három tiszavasvári; utóbbiak romák, előbbiek nem, illetve ennél azért bonyolultabb a képlet, de erről majd alább.
A hat srác közül kettőt sikerült elérnünk, mindketten nánásiak; egyikük azzal tette le a telefont, hogy az ügyvédje intéz mindent, hagyjuk békén, másikuk viszont ugyan név és fotó nélkül, de szóba állt velünk.
Ő így emlékszik:
A három vasvári cigány tehet mindenről. Beálltak az ajtóba, és aki arra járt, belekötöttek, márpedig mindenki arra járt, aki akár ki akart menni a sörözőből, akár be akart jönni oda. Olyanokat mondtak az embernek, hogy „Jó gyerek vagy, jössz-e verekedni?!”, meg olyanokat, hogy „Ütöl-e, ha beengedünk?”. Nem foglalkoztam velük, egészen addig, míg összevitatkoztak az egyik haverommal. Kezdtek is kibújni a pólójukból, és gyerünk kifele. Mindenki láthatta, hogy ebből verekedés lesz. Kíváncsiságból mentem utánuk, kérdeztem az egyiket, a legmagasabbat, hogy mi történik, az meg azt felelte, hogy „Te leszel a következő”. Kedvesen mosolyogva mondtam az ismerősöknek, hogy nézzétek már, velem kezd ez a cingár, de akkor már nem mosolyogtam, amikor szóltak, vigyázzak, mert kés van nála.
Az inkognitó megtartása mellett annyi elárulható beszélgetőtársunkról, hogy tekintélyt parancsoló fickó: nincs még harmincéves, frissen nyírt haj, borotvált, boltozatos mellkas, khaki atlétatrikó, a vállon diszkrét tetkó; a rasszérzékenyek kedvéért: fehér fiú.
A lakásán találunk rá, pontosabban bezörgetünk az ablakon, kikönyököl, a párkányról interjúzik szavakészen.
„A magas meg a másik kettő azonnal ráugrott a haveromra, szempillantás alatt levitték, pedig amúgy őt se kell félteni, éveket ült, nemrég jött ki, de nem volt esélye ellenük. Mit tehettem? Próbáltam megmenteni. Egyáltalán nem akartam bántani senkit, csak azon voltam, hogy… hát, üljenek már le a támadók. Ha akartam volna se tudom megütni őket, úgy szaladgáltak, én meg örültem, hogy megállok a lábamon, ittam elég sokat, de annyira azért eszemnél voltam, hogy ilyen állapotomban biztosan megmunkálnának. Eleinte nem is alakult ki több kis dulakodásnál, de ahogy egyre többen jöttek ki a sörözőből, jó szándékból, csitítani, szétválasztani a résztvevőket, akkorára gyűlt a tömeg, még lányok is hajba kaptak. Ekkor az egyik vasvári ijedtében beült a kék Suzukijába, és hazaindult, de eszébe juthatott, hogy hátrahagyta a társait, így visszajött értük, ezért történtek az elsodrások, de addigra én már hátrébb húzódtam.”
Fiatalemberünk nem ijedős, de most rezeg: felesége van és két apró gyereke, a kicsi krónikus beteg, állandó felügyelet kell mellé. Ráadásul az ifjú családapa felett felfüggesztett börtön lóg damoklészi kardként, az is bunyóért.
„Ezt most nagyon meg kéne úsznom önvédelemmel. A kihallgatásomon a rendőrök nekem adtak igazat, de mondták, hogy az ügyészen múlik, bíróságra kerül-e a dolog. Ahányszor hunyó voltam életemben, mindig bevállaltam, de most tényleg teljesen ártatlanok vagyunk, bennünket támadtak meg. Mit kellett volna tennem? Várjam meg, míg végeznek a haverommal, és jönnek rám, ahogy meg is fenyegettek? Ígérem, soha többet fel nem megyek szórakozni a városba.”
Mostanság ki se teszi a lábát a lakásból. Nyomós oka van rá.
„Azt a hazugságot terjesztik a vasváriak, hogy ők csak a pultos lányokat védték a mi állítólagos kötözködésünktől, és mi ugrottunk az ő torkuknak. Ezen felbuzdulva már a balhé másnapján visszajöttek Nánásra, azzal, hogy leszámolnak mindhármunkkal. Én meg, mivel nem találtam jó ötletnek, hogy rám leljenek, inkább bezárkóztam. Bolondok ezek, komolyan, támadnak, ha kell, ha nem. Nem állok neki hősködni velük, a vasvári cigánytelep, ahol laknak, olyan, a rendőrök is csak több kocsival merészkednek be.”
A balszerencsét is okolja a kálváriájáért. „Hétköznap csupa béke ez a város, de hétvégente megjelennek a vasváriak, mert ott nincs semmi szórakozási lehetőség, mondjuk igazából Nánáson is csak ez a söröző. És a vége mindig bunyó. Volt, hogy korsót ütöttek szét egy srác fején, máskor lánccal, ostorral támadtak. A mi esetünknél a huszadika előtti hét sokkal érdekesebb, akkor a vasváriak úgy elagyaltak két nánási romát, hogy az egyiknek az arcát kellett összevarrni, a másiknak meg, ahogy hanyatt vágta magát, szétnyílt a feje.”
*
Azt állítjuk: az elagyalás jelentős hagyománnyal bír Nánáson.
„Hol nem?” – kérdi kapásból Oláh Miklós ellenzéki, balos képviselő, volt alpolgármester.
Csakhogy: itt történelmi gyökerekbe is kapaszkodhat, aki ideologizálná a hiriget.
Hajdúk vagyunk, katonaivadékok, mindig is ment a villongás. Fiatalkoromban mi is átjártunk egymás rendezvényeire, főleg Hajdúdorogra, és ha nem vigyázott az ember, megkopogtatták a fejét, olykor kés is előkerült. Az őseink egykor Bocskai mellett harcoskodtak. 1848-ban Hajdúnánás egymaga másfél zászlóaljat állított ki, vagyis félezer embert adott ez az akkor nyolcezres város. Nem semmi, kapott is érte utóbb az osztrákoktól.
Nánáson még az első világháborús emlékművön is látni hajdút. Oláh azt mondja:
„Ez nem tudatlanság, még csak nem is a történelem meghamisítása, hanem a tisztelet, a hagyományőrzés és a szívósság jele. Kitartó csapat vagyunk. Hajdúnánást a történelem során többször is porig égette az ellen, de a túlélők előbb-utóbb visszatértek, benépesítették, újjáépítették az elpusztított várost, és békességben megvoltak egymással.”
„Cigányt nem látsz Hajdúnánás utcáin, pedig vagyunk ám sokan.”
Ezt már Csiki Juliánna, a roma kisebbségi önkormányzat elnöke mondja.
Fekete vagyok, de nem úgy élek, mint a cigányok. Sőt, egyetlen nánási cigány sem él úgy, mint a cigányok. A mi őseink nem sátraztak, nem kukáztak, nem kéregettek, mind zenész volt vagy pincér, a rendszerváltás előtt jobban éltek, mint a fehér magyarok. A fiaik fehér lányt vettek el, a lányaik fehér fiúhoz mentek. Az én uram is fehér, a fiam haja szőke, bőre, mint a tej. Viszont az unokám negyed romavérrel is olyan néger, mint én. Persze tanul keményen, már öt szakmát szerzett, olyan világ nem jöhet, hogy valamelyikben ne lehessen elhelyezkedni. Itt, aki dolgozik, elfogadják, nyílnak az ajtók, nem fordult elő, hogy ne tudtam volna elintézni valamit. Nánáson sose volt cigánytelep, itt nincs alja hely. A nánási cigány mind dolgos, mind bekeveredett, beintegrálódott, mind szép helyen lakik, oly’ gyönyörű lakásban, ha bemégy, magadtól leveszed a cipődet. Mindnek van munkája, ha más nem, hát az utcát sepri. Nem látni rajta, se a bőrén, se a ruháján, se a viselkedésén, hogy cigány, de mi azért tudjuk róla. Az értelmesebbje nem ragad le a startos munkánál, én is ötvenévesen ültem iskolapadba, és tanultam ki a szociális szakmát. Azóta is szociális gondozó vagyok a szenvedélybeteg nappali ellátóban, hatvannégy múltam, nálamnál fiatalabbakat ápolok, mondom az asszonyoknak, mit hagyjátok el magatokat, csajok, menjetek, fogjatok magatoknak embert. Tetszik nekik, kacagnak, de nem fogadnak szót.
Csiki Juliánna békés városkának látja, láttatja Nánást.
„Nyugi van, szinte hullaváros. Nyugdíjasnak ideális. Fiatalnak kevésbé, semmi lehetőség bulizni. Minden tönkrement, bezárt, nincs pénz, havi százhúsz- meg százötvenezerért dolgoznak napi nyolc órát az emberek. Páran átjárnak Debrecenbe szórakozni, a többség viszont otthon nyomkodja a számítógépet, verekszik, de csak online. Programnak ott a hajdúk világtalálkozója, meg a motoros találkozó, de amiatt is köpködnek az idősek, pedig, ha öreg vagy, akkor süket vagy, vagyis nem zavar a hangerő, ha pedig dolgozol, akkor elfáradol, és azért nem zavar, mert rögtön elalszol. Ha meg egyik sem, végy magadnak füldugót a patikában. Hadd bulizzon a fiatal, én is kimegyek, ha nincs hideg.”
A Szent István napi bunyó híre nem rázta meg Csiki Juliánnát.
„Megesik, hogy pofozkodnak, de csak óvatosan, nem olyan durván, mint egy westernfilmben. Néztem a videót, röhögtem, ahogy az autó előtt csitt-csatt elvágódtak. Mind megéri a pénzét, de azért nincs gáz. És még ennyi se lenne, ha sikerülne elérni, hogy mindenki maradjon a saját városában, ne másutt csinálja a feszkót, és üsse agyon a másikát a megsebesülésig. A lényeg, hogy ne jöjjenek ide gyilkos cigányok. Másfajta cigányok ők, mint mi, az ő vidékük teljesen KO, mindenütt cigánytelepek munkanélküliekkel, drogosokkal. Mondjuk díler Nánáson is volt pár, állítólag nagyban üzleteltek, de a zöme ül, a rendőrök teszik a dolgukat.”
Más cigány önkormányzatokkal nem közösködik.
Megkerestek valahonnét, kigyúrtak, tele tetkóval, hogy tömörüljünk konzorciumba, pályázzunk együtt ide-oda hagyományőrzésre meg ilyenekre. Rájuk néztem, hogy ó, jaj, istenem, ti meg kik vagytok?!
A hagyományőrzésről sincs túl jó véleménnyel.
„Minek az?! Nánáson szinte senki nem beszél cigányul, én se, a sógorom is csak a diploma miatt tette le a nyelvvizsgát. Szokásokat sem őrzök. Milyen szokásokat is őriznék? Az én apám nagybőgős volt, miért ásnék vissza a vályogvetéshez, a teknőfaragáshoz meg a vesszőfonáshoz?! Jó, amikor volt egy pályázat, kicsi pénz, kétszázezer forint, hagyományőrzésre, beadtam, nyertem, csináltam belőle főzőversenyt, bográcsolást. Kellettek fényképek a prezentáláshoz, akkoriban jártam alapkompetenciára, épp szalmát fontunk, kattintottam párat, megvoltak a fotók, és szóltam a cigány népi együttesnek, amiben egy tisztán cigány sincs, hogy gyertek, táncoljatok, énekeljetek cigány ruhában. És kész, minden lezsírozva, hasznosult a pénz, szépen eltelt egy nap. Hagyományőrzés! Azt hiszed, a fiatalokat érdekli a cigány tánc?! Francokat! Kökény Attilát akarnak.”
Cigány vezetőként nem kapar se pénzért, se adományért.
„Az iskola tart korrepetálást, ha valamelyik gyermek nem tanul, a tanárok segítőkészek, akár cigány, akár nem cigány az a kölök. Nem véletlen, hogy a cigányaink hetven százaléka eljut szakmáig, érettségiig. Az imént olyan srácokkal beszéltem, akik évek óta színpadot építenek Budapesttől Hollandiáig, most éppen a pápa alá ácsolnak, igen jó fizetésért. Ami kis lóvé jut a kisebbségi önkormányzatnak, odaadom a csóringereknek, cigány, nem cigány kap ösztöndíjat, mehet kirándulásra. Ez nem az a hely, ahol patkány- meg tetűirtásra kell a pénz, mert itt se patkány, se tetű. Bezzeg, ha átmégy egy cigánytelepre, mindent találsz. Néha jönnek túrni a nekünk érkező adományokat, örülünk, hogy viszik, de rossz nézni, ahogy az anya lepedőben hozza az egyhetes babát, csüng a nyakán a gyermek. Egyszer bemerészkedtem a tiszadorogi telepre, soha többet, körbevettek, követelőztek, féltem, utána is hívtak, ránk jártak, nem hagytak békén.”
Javasol.
„Ha rajtam állna, megszüntetném a cigánytelepeket, szétszórnék mindenkit. Munkára kötelezni, ellenőrizni! És aki nem csinálja, elvitetni. Pucoljon árkot, ha másra nem alkalmas, ne tétlenkedjen, ne mássza a kukát. Azért van a nyakunkon a fej, a fejben a lötty, hogy gondolkozzunk. Hajdúnánáson nincs rasszizmus, sose volt olyan, hogy félsz, hogy a szomszédod cigány. A háztömbben sokáig én voltam az egyetlen cigány. Pár éve jött még egy, férfi, borsodi, börtönből, ideköltözött egy fehér asszonyhoz, látta, hogyan mennek mifelénk a dolgok, beállt a sorba. Nem verekedik, gyönyörűen dolgozik, neveli a gyermekeket, azokat is, akik nem a sajátjai. Eleinte félt, hogy kinézik a cigány mivolta miatt, most meg élvezi, ha odaszólok neki, hogy te büdös cigány, mit csinálsz. Eláruljam, mi a tanulság? Az, hogy az egyén dönt, de a környezet is rengeteget nyom ám. Emeld ki és segítsd. Nincs más út.”
A hajdúnánási polgármesterben, Szólláth Tiborban komoly bizodalmunk volt, róla Csiki Julianna azt mondta nekünk: „Borzalmas rendes csóka, segítőkész, értelmes, segít mindenkinek.”
Gondoltuk, nekünk is segít Szólláth, ám irodája zárva maradt előttünk. Kabinetfőnöke azt javasolta, írjunk e-mailt a kérdéseinkkel; írtunk, és a polgármester visszaírt. A levélváltás a riport alján olvasható a maga teljességében; itt most csak annyit, hogy a konkrét kérdéseinkre konkrétan nem kaptunk választ, csak egy általánosító, a pesti miniszterelnöki hivatal stíljét idézően sértett valamit. Ez a kedvencünk: egyebek mellett arról érdeklődtünk, a polgármester „minek tudja be, hogy míg a szomszédos Tiszavasváriban súlyos problémák jellemzik a helyi romák mindennapjait, addig Hajdúnánáson nincs «cigánykérdés»”.
Bekopogtunk a tiszavasvári polgármesterhez, Szőke Zoltánhoz is, aki kiüzente a kolléganőjével, hogy nem tud mit mondani, beszéljünk a vasvári roma önkormányzat vezetőjével, Kóka Anikóval. Vele számos SMS-t váltottunk, de egy hét leforgása alatt telefonon sem sikerült beszélni vele, pedig csupán öt percet kértünk. Közben e-mailben küldtünk kérdéseket Szőke Zoltánnak is, hátha meggondolja magát, de se egy kacsintós szmájli, se egy dühös fejű.
Szerencse viszont, hogy elértük Kóka Anikó helyettesét a tiszavasvári cigány önkormányzatnál: Kovács Jánost.
Kovács az augusztus huszadikai bunyóról nem hallott. Azt mondja, Vasváriban hosszú időn át valóban sok volt a verekedés, „de az utóbbi pár évben elcsendesedett, egyrészt a keményebb rendőri fellépésnek köszönhetően, másrészt azért, mert egyre kevesebb jut italra, bezárnak a kocsmák”.
Kovács János számítása szerint ezerkétszáz roma lakik Tiszavasváriban, ami a város lélekszámának egytizede. Három cigánytelep van a településen.
Mind más, mind más problémákkal küzd, mindet más emberek lakják, nem csoda, hiszen az ujjaink sem egyformák. Az egyik telepen magyar cigányok élnek, azok fejlettebbek, a másikon oláhok, elmaradva. A szentmihályi telepre este még én se mennék be, nappal is, ahányszor ott járok, még le se álltam, a gyerekek már akarják szétszedni a kocsit. Négy-ötévesek, de annyian, mint rostán a lyuk, családonként akár nyolcan. Mit kezdenék velük? Biztos nem szállok ki az autóból jól nyakon verdesni őket, mert a végén még én mehetek börtönbe. Ráadásul alig értem a nyelvet, ha cigányul szólalnak meg, simán kibeszélnek. Meg is mondtam a polgármester úrnak, én oda be nem teszem a lábam többet.
Mire telik a cigány önkormányzattól?
„Egymillió-egyszáz forint van egy évre, az iroda rezsije után marad hétszázezer, amiből karácsonyi csomagokat osztunk gyerekeknek, tavaly ötszáznegyvenet, nemcsak romáknak, hanem magyaroknak is. Ha az iskolában van negyven cigány, tíz magyar, hogy esne a tíznek, ha a cigány kap, ő meg nem?! Nem a szülőt kell nézni, hanem a gyereket. Pályázunk is, nyertünk idén uniós másfél millió forintot, amiből egy héten át negyvenöt gyereket vittünk-hoztunk üdülni Budapestre, reggel jött a busz, mentek állatkertbe, hajókázni, strandra, múzeumba, kaptak reggelit, tízórait, ebédet, vacsorát. Megérte.”
Kovács János tud gyógyírt mindazon bajokra, melyekre a két polgármester nem ád terápiát.
Az első baj a drog.
„Ötszáz forint egy tabletta. Kérleltem a dokit, a függőknek adjon receptre nyugtatót, de nem teheti. A kapitány úrnak meg azt tanácsoltam, vigyék be a beálltakat, és ne engedjék ki mindaddig, míg el nem árulják, kitől vették a szert. Huszonnégy óra alatt csak kimondanák a neveket. És kellenének sűrűbben házkutatások, de a kapitány úr szerint, mire kiérnek az emberei, nem találnak semmit. Mondjuk így is rengeteg díler lebukott, de még mindig szabadlábon jó pár, tudjuk is, kik ők, itt élnek a faluban.”
A második baj az oktatás.
„Vasváriban gyöngébbek az iskolák, mint Nánáson, pedig csak a minőségi oktatás húzza ki a gyereket a nyomorból. Ehhez képest az egyik telepen most zárják be az alternatív iskolát, mondván, oda csak romák járnak.” (Frissítés: cikkünk megjelenése után telefonált Kovács János, és a következő mondat riportba illesztésére kért bennünket: “Tiszavasváriban a polgármester úr mindent megtesz a cigányokért. Például hiába tiszta cigány jár a bőgi óvodába, felújíttatta, gyönyörű lett, egy hete adták át, meg lehet nézni.”)
A harmadik baj a „népesedési helyzet”.
„A tanultabb cigányoknál is sok a gyerek, alsó hangon három-négy, másutt kétszer annyi. A CSOK különösen felhúzza a gyerekszámot. Hallani, azért csinálnak rengeteg gyereket, mert abból lesz ház.”
A negyedik baj a köztartozás.
„Van, akinek négyszázezer forintra rúg a víztartozása, semmi esélye valaha is rendezni, a közkútra jár, a gyerekei képtelenek rendesen tisztálkodni. A vízzel is az a módszer kéne, mint a villanynál: ott, ha beesik kétezer forint, föltöltik a kártyát, és van áram. Amivel több legyet ütünk egy csapásra: terveznek, takarékoskodnak, fizetnek, ráadásul megszűnt az áramlopás, egész egyszerűen nem éri meg kockáztatni a lebukást, hiszen pár ezer forint előteremthető, sok százezer viszont nem.”
Az ötödik baj, és az előző négy alapja: a munkalehetőség. A munkaképes vasvári romák zöme, hatszáz ember közmunkázik, havi ötvennégyezerért.
Kovács János a vízügynél brigádvezető, állásban, rendes fizetésért.
Tizenöt éve erdőápoláson vagyunk, kaszálunk, cserjézünk, kapálunk. Nyolc emberem van, volt tizenegy is, egytől egyig városi közmunkás, annyi pénzért, amennyiből képtelenség eltartani a családot. Az lenne emberséges és célszerű, hogy átkerüljenek a vízügyhöz rendes állásba, és megkapják legalább a minimálbért. Ám míg az unió finanszírozza a közmunkát, bolond lenne átvenni a csapatomat a cég. Csak majd ha nem lesz közmunkás! Mert a munkát el kell végezni.
Az ügyesebb romák napszámba járnak a közeli gazdaságba, napi hét-nyolcezer forintért a földeken dolgoznak, gyümölcsöt szednek.
„Az jó pénz. De mindenütt igaz, ha dupla iskolája van a cigánynak, mint egy magyarnak, akkor is a magyart teszik különb munkakörbe. Ezen a környéken a magyarok szabályosan gyűlölik a cigányokat. A rendszerváltásnál azt hittük, jobb lesz, de nem lett jobb. Annak idején a dokumentumokban a cigány ember neve mellett ott virított a C betű, amit máig a hátunkon viselünk. Gondoltunk rá, hogy ha felszámolni a telepeken nem is lehet, de legalább szórjuk kicsit szét a romákat, de a magyar szomszédnak se fogad el cigányt. Nem költözhetünk úri magyar mellé. Kettőn áll a vásár: a cigánynak alkalmazkodnia kell, de hiába alkalmazkodik, ha nem fogadja el a magyar, nincs beilleszkedés. Nekem szerencsém van a magyar szomszédjaimmal, sose vesztünk össze, ha bulit tartok, szólok előre, hogy kicsit hangosabb lesz a zene, megértik. Másutt viszont se beszélgetés, se előre szólás, azonnal hívják a rendőrséget, hogy hangoskodik a büdös cigány. Se türelem, se jó szándék, se jóhiszeműség. Ez az a hely, ahol letörölhetetlen a C betű.”
Nánás polgármestere válaszol
E-mail Hajdúnánás polgármesteréhez, Szólláth Tiborhoz:
Tisztelt Polgármester Úr, az alábbi kérdésekkel fordulok Önhöz:
– melyek a legfőbb különbségek Hajdúnánás és Tiszavasvári adottságai között?
– minek tudja be, hogy míg a szomszédos Tiszavasváriban súlyos problémák jellemzik a helyi romák mindennapjait, addig Hajdúnánáson nincs „cigánykérdés”?
– Ön mit tud tenni a nánási romákért?
– pályázik? mennyit lehet gyűjteni erre a célra (évente), s mire fordítja ezeket a forrásokat?
– Önnek van (politikusi, emberi) feladata, felelőssége segíteni a szomszéd települést a jelzett problémák megoldásában?
– a nánási kisebbségi vezető, Csiki Juliánna azt mondta nekünk, hogy „nem hagyományőrizni kell, hanem asszimilálódni” – Ön szerint is ez lehet a megoldás?
– augusztus huszadikán néhány vasvári fiatal verekedett Nánáson; van Önnek feladata a konkrét üggyel kapcsolatban? a rendőrséggel konzultált az ügyben?
– egy viszonylag jól körülhatárolható vasvári kör átjár balhézni hétvégenként Nánásra, az augusztus huszadika előtti héten is két nánásinak okoztak súlyos sérüléseket – erről Ön tud? ezzel kapcsolatban van feladata?
– a már idézett Csiki Juliánna szerint fel kellene számolni az összes szegénytelepet, a lakóknak a többségi társadalomban kellene lakhatást biztosítani, aztán pedig „számon kérni az asszimilációt”, vagyis „aki nem dolgozik, aki nem tart rendet maga körül, azt keményen megbüntetni” – erről Ön mit gondol?
– egyáltalán: mekkora “ereje” van egy polgármesternek egy ilyen országos jelenség ügyében?
Kérem, jelezze, a válaszokat mikorra várhatom.
Ha úgy egyszerűbb, telefonon is állok rendelkezésére.
Köszönöm segítségét, jó munkát, jó egészséget.
Hajdúnánás polgármesterének válasza:
Mint ismert augusztus 20-án éjjel ismeretlen személyek egymásnak estek, randalíroztak Hajdúnánás egyik utcájában. A hír több sajtóorgánum figyelmét is felkeltette. Kifejezetten felháborítónak tartom, hogy több országos hírportál a korrekt tájékoztatás helyett a szenzációhajhászást és az emberek félrevezetését helyezi előtérbe, így erről úgy adtak hírt, hogy Hajdúnánáson tömegverekedéssel ünnepelték augusztus 20-át. Ez természetesen nem igaz.
Ezzel ellentétben városunkban az elmúlt években megszokott módon, méltóságteljes keretek között zajlottak az augusztus 20-ai rendezvények. Sokan voltak kíváncsiak az egésznapos programsorozatra, a délelőtti hivatalos megemlékezésre és a kenyérszentelésre, az esti órákban pedig a tűzijátékra és a KFT együttes élő nagykoncertjére.
Az üggyel kapcsolatban természetesen a rendőrség nyomozást indított el, melynek jelenlegi helyzetéről a kapitányságvezető úr tud részletes információval szolgálni. Keressük a megoldását annak, hogyan és milyen formában lehet intézkedéseket bevezetni, hogy még egyszer ehhez hasonló incidens ne fordulhasson elő.
Számomra az a legelkeserítőbb, hogy ma az ilyesfajta történéseknek van a legnagyobb hírértéke, ami borzasztóan rossz irány. Ehelyett jobban szerettem volna akár Önöknek is beszámolni az eddig elért eredményekről, fejlesztésekről.
Idejét sem tudom, hogy egyáltalán városunkban volt-e valaha ilyen vagy ehhez hasonló méretű verekedés, amely azt gondolom jól mutatja, hogy Hajdúnánáson kifejezetten jó a közbiztonság, amelyet megerősítenek a Hajdúnánási Rendőrkapitányság éves beszámolójában található adatok is.
Ma Hajdúnánáson nem beszélünk „cigánykérdésről”! A roma-magyar együttélés városunkban teljesen problémamentes. Szociális nehézségekkel küzdő, hátrányos helyzetű emberek Hajdúnánáson is élnek, de ez nem kisebbségi probléma, hanem leginkább a munkához való hozzáállás kérdése, amelyre igyekszünk megoldási lehetőségeket kínálni.
Mindig is fontos volt számunkra és nem hagyjuk magukra azokat a családokat, akik akár önhibájukon kívül vagy más okból kifolyólag segítségre, támogatásra szorulnak. Bevezettük évekkel ezelőtt a szociális földprogramunkat, szociális bérlakás lehetőségét is igénybe lehet venni az arra rászorultaknak és egyéb más szociális támogatással is igyekszünk valamelyest megkönnyíteni az ebben az élethelyzetben lévőket.
Városunkban is működik Roma Nemzetiségi Önkormányzat, akinek az elnökével és tagjaival folyamatos kapcsolatban áll önkormányzatunk és igyekszünk minden segítséget, támogatást megadni, amennyiben erre igény mutatkozik.
Szólláth Tibor, Hajdúnánás város polgármestere
