Marjai János / 24.hu
Belföld

„Ha nem volnék meleg, homofób lennék” – egy keresztény pár története

Mindketten évtizedekig hallgatni kényszerültek az irányultságukról. Amikor végre kitárulkoztak, nem maradhattak tovább a protestáns egyház tagjai, egyiküknek a szüleit is kiközösítették. Ma együtt járnak egy meleg keresztény közösségbe, amely a traumák feldolgozásában is segít.

Csinos, egyszobás, budai legénylakás amerikai konyhával és tágas nappalival, kissé hunyorgunk a késő délutáni fényben. Itt él Istvánffy Dániel és Tóth Dániel. Egymást Daninak szólítják, de legszorosabb baráti körükben, a Mozaik keresztény közösségben I.- ként és T-.ként emlegetik őket, és néha ők is így beszélnek egymásról.

I. szülei egy jó nevű budai református gyülekezetbe jártak, édesapja presbiter volt. A rokonságuk és minden ismerősük az egyházhoz kötődött, még a nagyszülők is, a szülők pedig az ottani ifjúsági csoportban ismerkedtek meg. Általában a konzervatív hívők egymás között házasodnak, sőt, bibliai idézetekre hivatkozva ellenzik is a hívők és a „hitetlenek” házasodását. „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez?” – írja Pál apostol a korintosziakhoz szóló egyik levelében.

„Tetszik-e már valamelyik kislány?”

I. tudta jól, hogy néz ki az elvárásoknak megfelelő életút:

  • hittan, konfirmáció, ificsoport,
  • házasság és három-négy-öt gyerek – mert a nagy család az igazi –,
  • aztán az ember presbiterré válik,
  • később eljár az idősek körébe,
  • és végül református búcsúztatás keretében megy a temetőbe, illetve a mennybe, ahol az örök boldogságban részesül a többi kiválasztottal együtt,

de kamaszkora óta érezte, hogy neki ez így nem fog menni.

Sokáig imádkoztam, hogy elmúljanak ezek a vágyak, hiszen belénk nevelték, hogy a homoszexualitás kárhozatos bűn. De egy idő múlva már úgy gondoltam: ha Isten meg akarna változtatni, rég megtette volna. Azt éreztem, hogy ő így szeret, figyel rám és megáldja az életemet.

Az egyetemi évek alatt könnyedén elhessegette a „mikor lesz már barátnőd”, „tetszik-e már valamelyik kislány” típusú kérdéseket azzal, hogy nem is lenne ideje párkapcsolatra. Az első ember, akinek feltárta a helyzetét, az ifjúsági közösség vezetője volt, akit I. nyitott szívű, teológiában jártas emberként jellemez. Több, mint tíz éve voltak barátok. Egy táborban történt a beszélgetés, a konkrét szavakra I. nem emlékszik, de arra igen, hogy a vezető zavarba jött. Olyasmit mondott, hogy ezzel most nem tud mit kezdeni, de utánaolvas. Később próbáltak még beszélgetni erről, de nem jutottak előrébb. „Azt gondoltam: ha ő sem tud kapaszkodót nyújtani, akkor ki?”

Marjai János / 24.hu Istvánffy Dániel

Az ifivezetővel való beszélgetés után I. még a gyülekezet tagja maradt, sőt eljárt az ificsoportba jóval az után is, hogy összeismerkedtek T.-vel. De egyre nehezebbnek érezte a rejtőzködést.

Összeülünk, mindenki mesél a hétvégi programjáról, de én nem mondhatom el, hogy van egy párom, akivel kirándulni voltunk. Mert akkor visszakérdeznének, hogy ó, Dani, nagyszerű, hát van barátnőd? Nem akartam ilyen helyzetet.

2012-ben, mikor már két éve együtt jártak, egy körülbelül tízfős közösségi alkalmon elmesélte az élete addig rejtett részét. Mindenki nagyon kedves volt, megköszönték az őszinteséget.

„Azt mondtam, hogy szeretnék közöttük maradni, de ők döntsenek, hogy mi legyen. Azt felelték, meg kell beszélniük a presbiterekkel és a lelkészekkel, én meg rávágtam, hogy nyugodtan, innentől nincs titkom. És néhány hét után eljutottak odáig, hogy inkább ne járjak közéjük; az istentiszteleteket látogathatom, de csak T. nélkül. Ezek a srácok voltak a barátaim, a testvéreim, együtt nőttünk fel, rengeteg közös emlékünk volt. Később feldolgoztam, de az is nagyon nehéz volt, hogy nem kerestek többé. Érted, senki fel sem hívott, hogy mi van velem, hogy vagyok.

Istvánffy Dani volt, nincs. Probléma megoldva. Így aztán elgyászoltam a reformátusságomat.

A szüleinek 2010 végén mondta el az igazságot, rögtön azután, hogy T-vel megismerkedett. „Édesanyámmal beszéltem először. Szóhoz sem jutott. Sírt, aztán azt mondta, hogy mindenképp elfogad, de ezt most fel kell dolgoznia. Kérte, hogy beszélgessünk sokat. Nem akartam, hogy titka legyen apukám előtt, úgyhogy megkértem, mondja el neki, mert én még képtelen vagyok rá.”

„Nem imádkozunk veletek, míg pártoljátok a bűnt”

A szülők először önmagukat hibáztatták; azt kérdezgették, miért nem tudták megelőzni vagy legalább időben észrevenni, mivel küzd a fiuk egészen 25 éves koráig. Sőt: mi van, ha éppen ők tették ilyenné?

Az anya a beszélgetés másnapján megvette Fischer Eszter pszichológus Meleg a gyerekem? című könyvét, elolvasta, aztán visszament, vett még tízet, kezdte osztogatni a családban és a rokonság tagjai közt.

A szülőknek I. szerint át kellett menni az elfogadás fázisain, elengedni az álmot, hogy a fiukból apa lesz, aki unokákkal ajándékozza meg őket; elfogadni, hogy az élet nem mindig a református nagykönyv szerint alakul. Aztán pár hónap múlva eljutottak odáig, hogy megkérdezzék, hogy hívják I. barátját. Valahogy akkor lett a számukra valóságos személy, amikor már meg lehetett nevezni és úgy beszélni róla. Később eljött a találkozás, T. szimpatikus volt a családnak, és azt mondták, jöjjön bármikor ezentúl, sőt: kérték, hogy járjon hozzájuk, minél gyakrabban, hogy meg tudják szokni.

Marjai János / 24.hu Tóth Dániel és Istvánffy Dániel

„Én is rettentően izgultam, és ők is. Pár perc múlva aztán oldódott az egész, megnyugodtam, hogy nem utálnak, és ők is látták, hogy nem valami szörnyeteg vagyok” – mondja nevetve T.

Dani testvérei is teljesen nyitottan fogadták a dolgot, a nővére is, akinek már gyerekei voltak. T és I. azóta is eljárnak hozzájuk, és a gyerekeknek már természetes, hogy van két nagybácsijuk, akik együtt élnek.

I. szülei körül azonban fogyni kezdett a levegő az egyházban. Sokan megszakították velük a kapcsolatot. Megesett, hogy az imacsoportban azt mondták nekik: „Nem imádkozunk veletek, amíg pártoljátok a bűnt.” I. szerint azt várták volna tőlük, hogy szakítsák meg a fiukkal a kapcsolatot, amíg „visszatér a helyes útra”.

T. és I. egy ideig Amerikában éltek, ahol találtak egy elfogadó gyülekezetet. 2012 körül kezdtek keresgélni Magyarországon is hasonlót; fél évig jártak egy nagyon laza, fiatalos belvárosi református közösségbe. Aztán elmondták a lelkésznek, hogy ez a helyzet velük, remélik, nem gond. A lelkész kért egy hónap gondolkodási időt, majd az mondta, ne járjanak oda ezentúl, mert akkor ő nem tudna a többiek szemébe nézni. Hosszú időre elment a kedvük a további keresgéléstől.

A burkon kívüli félelmetes világ

T. édesapja lelkész, hatan vannak testvérek. Mivel a fiú az egyházi tanításon nevelkedett, nem volt kétsége afelől, hogy amit kamaszkora óta érez, utálatos bűn Isten szemében. Tizenegy éves volt, amikor elváltak a szülei. Ez a pünkösdiek körében súlyos bűnnek számít. Óriási botrány lett, két pártra szakadt a rokonság.

„A szüleimet és a nagyobbik testvéreimet kizárták a gyülekezetből. A húgommal, aki az ikertesóm, továbbra is jártunk oda, és ez persze faramuci helyzet volt. A családunk többi részét elüldözik és meghurcolják, mi meg, mintha mi sem történt volna… Az egyház burokban tartja a híveket, szabályozza a tagok magánéletét, és mi annyira odaszoktunk, hogy el sem tudtuk képzelni, milyen lehet kívül az élet. Rettegtünk, hogy ha kikerülnénk, lelkileg hontalanná válnánk.”

A kamaszkori fantáziák T. agyában is beindultak, s ezeket rémülten nyomta el magában. Később, mikor már nem sikerült őket elnyomnia, próbált a fiúk helyére lányokat képzelni, de ez sem ment. Egyetemista korára egyértelmű lett számára az irányultsága; innentől úgy gondolt a melegségére, mint súlyos problémára, amit feltétlenül meg kell oldania.

„Ez akkora tabu az egyházi közösségben, hogy nem is voltak fogalmak, amivel leírhattam volna magamnak, amit érzek. A pünkösdi buborékban egyszerűen nincsenek melegek. Nem volt kulcsom a saját lelkemhez.

Úgy gondoltam: Isten azt akarja, hogy megházasodjam, családom legyen és gyermekeim. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy iszonyúan kiszúrnék azzal a lánnyal, akinek eljátszom, hogy tetszik nekem. Nem tudtam működő házaséletet elképzelni egy nővel.

Marjai János / 24.hu Tóth Dániel

T. és a húga az egyetemi évek alatt érzett rá arra, hogy a burkon kívül is lehet élet, az egyetem végére pedig arra a felismerésre jutottak, hogy az egyház már több kárt okoz, mint hasznot. Felkeresték a lelkészt, hogy elbúcsúzzanak tőle. A lelkipásztor azt mondta, nagyon sajnálja. Azt tanácsolta, hogy keressenek másik hívő közösséget, megígérte, hogy pár hónap múlva keresni fogja őket, hogy megérdeklődje, hogy állnak. De nem jelentkezett többé.

T. szerint ez az elszakadás kellett, hogy komolyan elkezdjen foglalkozni a melegségével. Elolvasta Joseph Nicolosi amerikai pszichiáter híres-hírhedt könyvét a helyreállító terápiáról. Ebben a könyvben a homoszexualitás olyan sorscsapásként van leírva, melyből lehetséges a kiút. De T. nem tartotta valószínűnek, hogy működik, s mivel a terápia évekig tart, és úgynevezett átnevelő táborokba kell járni hozzá, úgy döntött, mégsem vág bele.

Akkor megpróbált lemondani a kereszténységéről, hogy a melegséget választhassa, és az is ebbe az irányba tolta, hogy korábbi traumáit főleg egyházon belül élte meg. Viszont nem ismert melegeket, nem tudta, merre induljon. Azt képzelte: ha csak úgy elmenne egy melegbárba, egy csomóan rögtön szexelni akarnának vele, tolakodóak lennének és kellemetlenek, egy ilyen élménytől pedig nagyon félt.

De akkor már úgy éreztem, valakivel beszélnem kell erről, különben megőrülök.

„A húgommal laktunk albérletben, ő áll hozzám lelkileg a legközelebb. Mégse neki mondtam el először, mert attól féltem, ez túlságosan megterhelné. Az volt a taktikám, hogy a nővéremmel beszélek először, aztán a húgommal, és ha a húgomnak ezzel problémája van, meg tudja beszélni a nővéremmel. Aztán kiderült, hogy nem kellett volna ennyire izgulnom, mert azt a választ kaptam mindkettőjüktől, hogy elfogadnak, szeretnek, csak nagyon féltenek.”

A bátyjainak nehezebb volt feltárulkoznia, most is van köztük, aki nem igazán fogadta el. Évekbe telt, míg az egész családdal sikerült megbeszélnie az irányultságát. Meglepődött, hogy édesanyja milyen jól fogadta a közlést.

A lelkész apa ridegen fogadta a bejelentést, de ez nem viselte meg túlzottan T.-t:  amúgy sem volt túl szoros a kapcsolatuk a válás óta.

A magányos ember biztonsága

Megkérdeztem tőlük, hogy tudtak évtizedekig úgy élni, hogy a legközelebb állók sem sejtették, mi van velük. T. számára az, hogy kiskorában a szülei válásából közbotrány lett, azzal a tanulsággal járt, hogy minél kevesebbet mutat meg az ember a magánéletéből, annál jobb. Ugyanakkor ez a magányos ember biztonsága, azé az emberé, aki igazából vágyik rá, hogy megossza titkait a szeretteivel.

„Megtanul az ember viselkedni, elleplezni, ha valami bántja; de én különben sem vagyok depresszív típus. Nem éreztem magamat hibának, és pont ez okozott kettőséget bennem. Az emberek úgy nőnek föl az egyházban, hogy mindenkiben szilárd tudás van arról, hogy ez förtelem, amit Isten szívből gyűlöl; hogy Jézust megsértjük azzal, ha ilyen vágyaink és főleg cselekedeteink vannak. Ez a tudás olyan erős, hogy nem is tűr kérdést” – mondja I.

Marjai János / 24.hu

„Én viszont eléggé depresszív vagyok. Tíz év telt el az előbújásom óta, azóta sokat változtam, de a védekező reflexek még megvannak.

Olyan erős az egyházi szubkultúra normatív ereje, hogy tudtam, azzal szemben nincs esélyem. Ha akarnák, se fogadhatnák el a másságomat, és ha kiállok vele, az a halálos ítéletem. Rettenetes bűntudatom volt, őszintén szólva ettől a mai napig sem tudtam teljesen megszabadulni

– mondja T.

A helyzeten nem segít, hogy napi szinten találkoznak újságcikkekben, Facebook-kommentekben homofób kirohanásokkal – egyházi részről is. A homofób pedofiltörvény pedig nagyon mélyen felkavarta az LMBTQ-embereket.

Meg lehet ezt egyáltalán szokni, vagy valami lelki páncélt növeszt az ember?

T. azt mondja, mélyen megviselik ezek a dolgok, nagyon zavarja, hogy politikai eszközként használják a sorsukat és gyűlöletet szítanak ellenük. De óriási segítséget nyújt a stabil párkapcsolat, a támogató családi háttér, és a Mozaik közösség, ahová tartoznak.

„Egyébként a fóbia is addig működik csak, amíg absztrakt. Ha már hús-vér emberekről, mondjuk egy kedves kollégájáról tudja meg valaki, hogy meleg, akkor már sokkal nehezebb aktív gyűlölettel viszonyulni hozzá” – mondja T.

Számomra keresztényként feltárulkozni nagyobb coming out-élmény, mint azt elmesélni, hogy egy férfivel élek együtt.

A melegségem nem olyasmi, amit választottam vagy amin tudnék változtatni, míg az Istennel való kapcsolatban szabad döntések vannak. Az ember akár el is hagyhatja a hitet, ha esetleg más belátásra jut. A kereszténység a története során nagyon sokat ártott a világnak, és bizonyos formáiban még mindig sok szenvedést okoz. Ezért a „keresztény vagyok” kijelentés révén azonosulok az egyház bűneivel is, és ez mindig magyarázatot és tisztázást kíván” – mondja I.

Marjai János / 24.hu

„Jézus nem követel lehetetlen dolgokat, az egyház igen”

A Mozaik közösség zártkörű alkalmakat tart hetente a tagok otthonában. Amikor kértük, hogy egy ilyen eseményen jelen lehessünk, a csoport tagjai gondolkodási időt kértek. I. azt mondta: a Mozaik búvóhelyként is funkcionál, a tagok a legféltetteb titkaikat is megosztják egymással, újságírók jelenléte feszélyező lehet. Pár nap múlva jött a válasz, hogy mégis mehetünk.

A kis lakótelepi lakás szobájában nyolcan jöttek össze, fiatal férfiak. Ott derült ki számunkra, hogy I. a közösség vezetője, bár az alkalmakat mindig más moderálja, ezúttal a házigazda, J., aki nem akarta, hogy felismerhető és beazonosítható legyen. A többség szintén nem akarta, a fiúk közül T.-n és I. -n kívül egyedül a Marciként bemutatkozó Makrai Márton vállalta arcát és nevét.

Az ablaknál egy kis asztalon szendvicsek, a szendvicsek mögött nyitott laptop, a laptop képernyőjén pedig Gyárfás Judit: ő most a női résztvevő, szintén teljesen „out”, tehát nem zavarja, ha a riportban szerepel. Általában vegyes az összetétel: férfiak, nők, párok és egyedülállók is járnak az alkalomra. Most csak a Danik vannak párként jelen.

A közös vacsora után az egyik srác arról számol be, mennyire felzaklatta volt lelkészének Facebook-posztja, melyben a pap a homofób pedofiltörvény miatt lelkendezik. De nem kanyarodik a beszélgetés a politika felé, a következő körben azt beszélik meg, milyen volt az első alkalom az életükben, amikor a közösségbe jöttek.

Marjai János / 24.hu

Marjai kollégám jelzi, hogy fotózni fog.

– Bocs, ha közben táncolok körülöttetek; csináljatok úgy, mintha itt sem volnék.

– Szeretjük, ha férfiak táncolnak körülöttünk – mondja egy fiú a kanapéról. Nevetnek.

Marci elmondja, hogy huszonnyolc évesen kezdett szembenézni a homoszexualitásával, de még akkor sem volt világos számára, hogy milyen az irányultsága. A Mozaik csoport erősítette meg benne az identitását, s óriási megkönnyebbülést jelentett, hogy már nem kell titkolóznia. Hozzáteszi, még vannak bizonytalanságai, valamennyire talán aszexuális. Mindenesetre a családja és a rokonsága tud a másságáról, és nem bántják érte.

Az online bekapcsolódó Judit tizenhét éves koráig ugyanabba a református közösségbe járt, ahová I. Az elmúlt tizenöt évben csak női partnerei voltak, mégsem tartja kizártnak, hogy egyszer beleszeret egy fiúba; önmagát leginkább queerként határozza meg, de nem érzi jól magát semmiféle skatulyában. Szerinte nagyon jó, hogy van ilyen közösség, ugyanakkor van benne valami rossz is.

Akárhogy nézem, ez egy szegregátum. Sokat ad, de belterjessé tud válni, és egy idő után közös sebnyalogatás lehet az egészből. Miért kellenek meleg keresztény közösségek? Olyan világot kell építenünk, ahol bármilyen vallási közösségbe önmagukat felvállalva járhatnak eltérő identitású emberek.

Mindannyian arról számolnak be, hogy a Mozaik nélkül nem tudnák a meleg és keresztény kettős identitást megélni. Visszatérő motívum a történeteikben a hosszas rejtőzködés, aztán az egyházon belüli bizalmas barátok előtt való feltárulkozás, és a csalódás, mikor kiderült: így nem kellenek.

Marjai János / 24.hu Istvánffy Dániel, Makrai Márton és Tóth Dániel a Mozaik csoport gyűlésén

„Jézus feltétel nélkül szeret, vagyis elfogad, ahogy vagyok. Nem mondja, hogy »majd elfogadlak, ha megváltozol«. Ő nem követel tőlem teljesíthetetlen dolgokat, de az egyházam igen” – mondja egyikük a kanapéról, ahol azok ülnek, akiket nem fotózhatunk.

„A szenteknek is totális szívás volt az élete”

T. meséli, mikor rákerül a sor: nem sokkal azután, hogy a lánytesóinak már előbújt, egy Pride-programfüzetben látta, hogy a Mozaik közösség nyílt alkalmat tart a brit nagykövetségen. Háromszor sétált el a bejárat előtt torkában dobogó szívvel, mire be mert menni. Aztán katartikus élményben volt része. Ott ült körülbelül húsz ember, beszélgettek, a szabadság volt a téma. Bibliát is olvastak, mindenki elmondhatta a gondolatait, de senki nem nyilatkoztatta ki a végső  igazságot, az olvasatok megfértek egymás mellett. Ez az élmény teljesen új volt T. számára, aki egyébként nagyon keveset szólalt fel, miközben I. rengeteget beszélt, szinte lubickolt abban a közegben.

Akkor látták egymást először, I. is első alkalommal volt ott. Mindenesetre T. az akkori alkalom végére biztos volt benne, hogy a közösséghez akar tartozni.

„Nem kellett többé eldöntenem, hogy meleg legyek vagy keresztény.

Akkor jöttem rá, hogy a dilemma, ami addig majdnem szétszakította a lelkem, igazából nem létezik. Soha nem is létezett, csak az előítéleteket vettem át másoktól, és magamra vonatkoztattam.

A Mozaikban pedig azóta megtaláltam a küldetésem: hogy azoknak, akik Istent keresik és melegek, tudjunk lelki otthont nyújtani. Nem vagyok egy aktivista típus, de keresztény melegként nem tudsz nem aktivista lenni. Már a létezésünkkel aktivisták vagyunk” – mondja T.

„Nekem az volt nagyon új az első mozaikos alkalmon, hogy érzelmekről is lehetett beszélgetni. Konkrétan elhangzott olyan kérdés, hogy »és ez milyen érzéseket vált ki belőled«? A református gyülekezetben, meg az ifiben nem beszéltünk érzelmekről” – mondja I.

Az utolsó kérdéskörben arról van szó, hogy micsoda a másság. J., a házigazda szerint sok meleg hívő ezt keresztnek fogja fel, amit a krisztusi tanítás szerint alázattal kell hordozni. A kanapén ülők közül az egyik srác felidézi: az utolsó két Pride idején tartott nyilvános alkalmon odagyűltek szélsőjobboldali csoportok, egy ízben Budaházy Edda vezetésével. Mocskolódtak, vádaskodtak. Egyszer meg egy belvárosi pincében volt a nyilvános Mozaik-kör, és kint dörömböltek a radikálisok, ők pedig megijedtek, hiszen ha rájuk támadnak, nem tudtak volna hová menekülni. Énekelni kezdtek, az megnyugtató volt.

Marjai János / 24.hu

De mi van, ha a másságuk hivatás és küldetés is?

A kérdés megbeszélésére már nem jut idő, így J. azt kéri, otthon mindenki meditáljon ezen. Később a telefonban elmondja, mikor felhívom, hogy mire jutott ezzel kapcsolatban: a melegség teher és küldetés egyszerre.

„Nem akarom magam a bibliai szentekhez és prófétákhoz hasonlítani, de mégiscsak mintát adtak, és ha megnézed, kivétel nélkül mindegyiket kiközösítették, lenézték, megalázták, szóval totál szívás volt az életük. Egyfelől. Másfelől ott volt bennük Isten öröme, és ez adta nekik az erőt.”

J.-t egyszer megtámadták az utcán. A párjával állt egy buszmegállóban, odajött hozzájuk egy férfi meg egy nő, és azt kérdezték: „mi van, buzik vagytok?” J. azt felelte, igen. Megrúgták és leköpték. Nem maradt külsérelmi nyom, csak a döbbenet és a lelki fájdalom, az értetlenség, hogy miért történhet ez vele.

„Jézus azt mondja, tartsd oda a másik orcádat is. Hát, őszintén szólva én sok mindent gondoltam róluk, csak azt nem, hogy áldja meg őket a Jóisten. Szóval ebben fejlődnöm kell” – teszi hozzá.

„Nem akarom elfelejteni, honnan jöttem. Ha nem volnék meleg, maradtam volna a dogmatikus református burokban. Lenne mondjuk négy gyerekem, és pontosan ugyanazokat a homofób dolgokat gondolnám, amiket hallottam az egyházban. Isten azáltal tett toleránsabb, nyitottabb, kérdezőbb emberré, hogy egy kérdőjellel születtem. A puszta létezésemmel megkérdőjelezem a tévedést, amiben a környezetem hitt. És ezért hálás vagyok” – mondja I.

Az alkalom végén közös ima: összekulcsolják a kezüket, becsukják a szemüket, és a saját szavaikkal adnak hálát, illetve fogalmaznak meg kéréseket Jézusnak. Marci azokért is imádkozik, akik olvassák majd ezt a cikket, és felháborítja őket. Azt kéri, értsék meg önmagukat, és találjanak békét.

Aztán körbeállnak, és közösen elmondják a Miatyánkot.

Az „ámen” kimondása utáni csöndben állnak egy darabig, kapaszkodva egymás kezébe.

Marjai János / 24.hu

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.