Nemcsak tragédiaként, hanem személyes kudarcként éltem meg, hogy ennyire elszúrtuk a járványkezelést, Magyarországon ugyanúgy, ahogy szinte az egész nyugati világban
– ezt mondja a Válaszonline-nak adott interjújában Ürge-Vorsatz Diána, klímakutató, a CEU-professzora. Szerinte ebben a tudománynak is szerepe volt, mert nem voltak képesek „keresztülvinni az üzeneteit a döntéshozóknak, például azt a nagyon egyszerű figyelmeztetést, hogy ha nem lépnek elég gyorsan és hatékonyan, akkor iszonyú sokan fognak meghalni”.
A klímakutató szerint ezután az törrtént, hogy „az egész járványkezelés belekerült egy rossz dilemmába: hogy a gazdaságot mentsük-e, vagy az emberéleteket. Most komolyan: ez bárkinek kérdés? Egy igazi társadalom, egy igazi közösség mindenek felett kezeli az emberéletet. Akkor is, ha a bezártság miatt valakinek tönkremegy az üzlete. Miért? Mert a tönkrement üzletet újra lehet nyitni, a károsult vállalkozót lehet kompenzálni, de az elvesztett emberéletet nem lehet visszaadni”.
Összességében azt mondja Ürge-Vorsatz, hogy a „nyugati világban, beleértve a járványkezelésben szintén riasztóan teljesítő Egyesült Államokat, a legtöbb kormány megijedt attól, hogy belebukik, ha a gazdaság helyett az emberéletet választja”. Szerinte ráadásul „két-három héttel korábban bejelentett vagy hosszabb ideig fenntartott zárásról, szigorúbb kontaktkutatásról és karanténolásról…” lett volna szó.
Nagyjából ennyi kellett volna. Elég megnézni a sikeres ázsiai példákat. A mi fene nagy szabadságunk, demokráciánk rosszul vizsgázott. És ha már gazdaság: kinek jó egy folyamatosan, újabb és újabb hullámokban pandémiasújtotta gazdaság? Nem lennénk előrébb, ha a tudományra hallgatunk, és elkerüljük a harmadik hullámot?
A járvány személyesen is érintette a professzort: „A legjobb gyerekkori barátnőm férje, akivel együtt neveltük a gyerekeinket, nem élte túl a betegséget. Egy évfolyamtársam, aki pedig makk egészséges volt, szintén belehalt. Három gyerek maradt mindkét családban… Sokáig nem is akartam elhinni, mert még senkit sem vesztettünk el az évfolyamunkból. Volt egy fiatal, sokgyermekes édesanya, akiért sokat sírtam. Kismamák, akik lélegeztetőgépre kerültek. Volt, akiből ki kellett operálni a gyereket, hogy legalább ő biztosan megmeneküljön.”
