„Az anyaságot általában romantikus költői dolognak tekintik, de hogy anyának, dolgozó anyának lenni mit jelent, azt csak az tudja, aki elnehezülő testtel és sajgó háttal dolgozik a földeken vagy a gépek előtt, tekintet nélkül arra, hogy varrógép, írógép vagy ipari munkagép-e az. Az anyaság nem magánügy, hanem a társadalomnak tett szolgálat. Régen a sokgyermekes anyákat medáliákkal tüntették ki, mint a tenyészállatokat. Mi nem óhajtunk ilyen kitüntetésben részesülni, hanem azt kívánjuk, hogy a társadalom érezze: kutya kötelessége, hogy segítsen a sok gyermek felnevelésében” – szónokolt Hajdú Ernőné szociáldemokrata képviselő 1946 februárjában a Nemzetgyűlésben, férfi képviselőtársai hangos tapsától kísérve.
A második világháború előtt a gyerekekre, főként a szegényebb családokban elsősorban munkaerőként tekintettek. A háború után ez fokozatosan megváltozott – előbb a magasan iskolázott, tehetősebb családok körében, majd az alsóbb társadalmi rétegekben is –, és családi szinten a gyermek a boldogság forrása lett, akire minél több energiát és erőforrást érdemes fordítani. A korszak politikájában és propagandájában a gyerekek azonban továbbra is mint leendő felnőttek, a szocializmus jövendőbeli építői jelentek meg. Ez a két nézet meghatározta a korszak családpolitikáját is: mivel a szülők egy-egy gyerek felnevelésére egyre több erőforrást fordítottak, egyre kevesebb gyereket vállaltak, így a korszak legfontosabb családpolitikai intézkedései a születésszám növekedését igyekeztek ösztönözni.
A szülészetek, a szülőszobák és a szülészeti eljárások modernizálása nem volt része ezeknek az intézkedéseknek. „A szocialista időszakban a természetes úton lezajlott szülés kórházi körülményeket jelentett. Ez a gyakorlat elsősorban a szülés körüli halálozás és a betegségek visszaszorítása miatt alakult ki így. A kórházi szülés élményéhez társulhatott az elhagyatottság, a félelem, a frusztráció, a megalázottság és az elveszettség érzése” – írja Tóth Eszter Zsófia történész, a szocializmus korabeli hétköznapok kutatója a Napi Történelmi Forráson a korszak szülészeteiről szóló cikkében F. Lassú Zsuzsa pszichológus kutató tanulmányára hivatkozva. A korszakra jellemző volt a várandósgondozás és a szülés túlmedikalizálása. Sok olyan rendszer és rutin, amely ellen ma már mozgalmak küzdenek, ebben az időben alakult ki: az egészségügyi indok nélküli szülésindítás és a folyamatok mesterséges gyorsítása, a rutinszerű gátmetszés, a kötelező hátonszülés, az orvosok mindenható szerepe. A nem túlzottan emberbarát körülményeket a csökkenő csecsemőhalandóság igazolta.
Előfordultak azért olyan vívmányok is, amelyek nem csak a csecsemőhalandóság csökkenésének, de a szülő nők biztonság- és komfortérzetének is kedveztek. Ilyen volt például az apás szülés fokozatos elterjedése a 80-as évek elején. Az apás szülés pártolói azzal érveltek, hogy nagyon jót tesz a korai kötődésnek, az apává válásnak az élmény, az ellenzői viszont azt állították, hogy rombolja a kapcsolatot férfi és nő között. Eleinte nem is volt túl felkapott ez a lehetőség. 1985-ben, amikor a Róbert Károly körúti kórházban bevezették az apás szülést, mindössze az apák 20 százaléka élt ezzel a lehetőséggel, írja Tóth Eszter Zsófia.
Míg a szocializmus korabeli szülésélményét nem sok anya kívánja a lányának, a csecsemőgondozás ma már legtöbbször elavultnak számító egykori elveit sok mai nagymama igyekszik átadni a következő generációnak. Az egyik legsarkalatosabb kérdés, amelyben nagyot fordult a világ a rendszerváltás óta, a szoptatás.
Pikler Emmi, a kisgyermeknevelés hazai nagyasszonya és dr. Spock amerikai gyerekorvos nagy hatású csecsemőgondozási kézikönyve nyomán a szocializmus korszakában szigorúan három óránként szoptatták a babákat. Erre már a kórházi tartózkodás napjaiban „ránevelték” az újszülötteket, hiszen az anyák csak három óránként kapták meg a szorosan bepólyált babáikat, majd a szoptatás végeztével visszakerültek a csecsemőosztályra. Az anyáknak sokszor azt sem engedték, hogy kivegyék a pólyából a gyermeküket, a pelenkázást, fürdetést a csecsemős nővérek végezték. Éjszakánként a nővérek cukros teával csillapították a síró csecsemők éhségét. Mindezt részben azzal indokolták, hogy a nőknek pihenésre van szükségük a szülés után, de az sem volt utolsó szempont, hogy ilyen katonás rendben sokkal egyszerűbb feladat volt működtetni egy csecsemőosztályt, mintha figyelni kellett volna a csecsemők és az anyák egyéni igényeire és kéréseire.
Ez a gyakorlat csak a 80-as években kezdett lassan megváltozni az úgynevezett rooming-in fokozatos elterjedésével, amikor az erre a célra átalakított bevásárló kocsikban a babák az anyukájuk mellett tölthették már az első napjaikat is (vagy legalábbis a napjaik egy részét, mert éjszakára továbbra is sok helyen akár a mai napig elviszik a babákat). Az elérhető statisztikák alapján kezdetekben nagyon kevés nő élt a rooming-in lehetőségével. A salgótarjáni kórházban például 1983. szeptember 1. és 1987. január 31. között az anyák 11 százaléka kért csak baba-mama szobás elhelyezést, írja Tóth Eszter Zsófia.
A hároméves gyermekgondozási segély (gyes) 1967-es bevezetése előtt a szigorú szoptatási rend főként azt a célt szolgálta, hogy az anyák minél hamarabb visszatérhessenek dolgozni. A szülési szabadság akkoriban 12 hét volt, amelyet vagy két részletben – szülés előtt és után –, vagy egyben a szülés után lehetett kivenni. A munkába visszatérés azért is volt ilyen sürgős, mert az 50-es évek nagy ipari fejlesztéseinél szükség volt női munkaerőre. Olyannyira, hogy sok gyár helyben biztosította a gyermekmegőrzést már akár a hathetes csecsemőknek is. Az anyák munka közben is leszaladhattak – három óránként – szoptatni, a gyermekvédelmi törvény ugyanis a csecsemők kilenc hónapos koráig biztosította a fizetett szoptatási időt.
Ez a kormányzati törekvés nagyot fordult másfél évtized alatt, ugyanis az elsősorban népességnövelési céllal a 60-as évek második felében útjára indított gyes mögötti rejtett szándék a teljes foglalkoztatottság elérése érdekében az volt, hogy a nőket hosszabb időre „kiírják” a munkaerőpiacról. Hiába ugyanis a szocialista ideológiában fontos egyenlőség férfiak és nők között, a 80-as évek elejéig fel sem merült, hogy az apák is otthon maradhatnak a kisgyerekkel. Ezt nem csak a hagyományok, a jogszabályi keretek sem tették lehetővé egészen 1985-ig. Az első évben, amikor megnyílt a lehetőség, mindössze három tucat férfi vette igénybe a gyest, írja Tóth Eszter Zsófia.
A bölcsődék népszerűségét a gyes bevezetése csak némileg vetette vissza. Az 1970-es évek elejéig a bölcsődék csaknem fele üzemi bölcsőde volt, majd a nagy lakótelep-építésekkel terjedtek el a lakóhelyhez közeli intézmények. A bölcsődébe íratott gyerekek száma a 80-as években tetőzött, ekkor átlagosan évente csaknem 70 ezer gyermek járt bölcsődébe. A rendszerváltás környékén az üzembezárások és a csökkenő születésszám miatt meredeken esett a bölcsődék száma is: míg 1980-ban még több mint 1300 bölcsőde működött az országban, 2010-re már csak 668. Magukat a bölcsődéket a rendszerváltás után évtizedeken át „szükséges rosszként” emlegették, a „szocializmus csökevényének” tartották.
Míg a bölcsődékben a pedagógusok legfontosabb feladata a kisgyerekek gondozása volt, az óvodákban már megkezdődött az ideológiai nevelés is. „Az óvoda legfőbb feladata »a munkafegyelem megszilárdítása, a munkához való jobb viszony megteremtése«. A gyermekideál a munkát és természetet szerető »békeharcos«, a jól szervezett, a munkálkodásban jó kedvvel részt vevő óvodás”, írja prof. Dr. Kéri Katalin a korabeli neveléstudományi szaklapok elemzésével készült tanulmányában. A rendszeres óvoda ellenőrzésekről szóló hírekből azért az is kiderül, hogy a legtöbb óvodában néhány kirakatprogramtól eltekintve az óvónők hagyták gyereknek lenni, játszani és szaladgálni a gyerekeket, és korántsem valósították meg a hangzatos kommunista nevelési elveket.
Írta: Csonka Anna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/gyermekvallalas-a-szocializmusban
