Ez az időszak jó alkalom a befelé fordulásra, olvasásra, kenyérsütésre. Végre több időt tölthetünk a családunkkal. Egy ideig ki kell bírni, aztán jobb lesz.
Az ember alkalmazkodó, képesek leszünk kezelni a helyzetet. A bezártság jót is tesz nekünk, mert végre figyelhetünk a valódi értékekre.
Maszkban ugyanúgy lehet levegőt kapni, mint maszk nélkül, a fuldoklás csak pszichés. A kormány intézkedései teljesen indokoltak, csak a járványtagadók lázadoznak ellenük.
A koronavírus megjelenése és a fékezésére hozott intézkedések bevezetése óta gyakran a fentiekhez hasonló mondatokkal találkozunk a médiában és a közösségi oldalakon. Rosszabb esetben a barátainktól is ezeket halljuk. De a látszólag megnyugtató gondolatok valójában nagyon ártalmasak lehetnek, főleg akkor, amikor az embereknek elsősorban együttérzésre lenne szükségük.
A legutóbbi szigorítások miatt munka nélkül maradó, anyagilag nehéz helyzetbe kerülő embereknek természetesen se több pénzük, se jobb lehetőségeik nem lesznek attól, ha empatikusan kommunikálunk velük. A kormány feladata lenne a pénzügyi kompenzáció, a gazdasági helyzet javítása. Ugyanakkor a lelki egészség szempontjából nem mindegy, hogy mennyire vesszük komolyan azoknak az embereknek a problémáit, akik szenvednek a korlátozások és a bezártság miatt.
Olyan traumát élünk át, ami az egész világot érinti, és ami mindenkinek okoz valamilyen veszteséget. A háborús helyzeteket leszámítva nem jellemző, hogy hónapokig elhúzódó, traumatizáló eseményekkel találkozzanak az emberek, és pszichológushoz, pszichiáterhez is általában akkor szoktunk menni, amikor már túl vagyunk egy megterhelő eseményen, és azt szeretnénk feldolgozni. Ezzel szemben most egyrészt kisebb, időszakos traumákat kell kezelni egy olyan helyzetben, amit nem tudunk kontrollálni (míg például egy rosszul működő kapcsolatból kiléphetünk), és aminek nem látjuk a végét, másrészt a segítő szakemberek is ugyanúgy érintettek benne, mint bárki más.
Az érzelmek felismerése és elismerése legyen az elsődleges cél
Saját magunk és mások elfogadásának egyik legfontosabb módja a validáció. Bár a fogalmat a pszichológusok régóta használják, a köztudatban még nem terjedt el eléggé, és az emberek többsége nem is tud róla, hogy a valódi segítséghez erre lenne szükség. A validáció a másik gondolatainak, érzelmeinek és viselkedésének felismerése, elfogadása. Nem jelent egyetértést vagy helyeslést, inkább azt mutatjuk vele, hogy a kapcsolat akkor is fontos nekünk, ha más véleményen vagyunk, mint a barátunk, családtagunk vagy ismerősünk. Sokan azt gondolják, hogy meg kell akadályozni a negatív érzelmek átélését: ha valaki sír, rögtön fel kell vidítani, vagy meg kell magyarázni neki, miért nincs oka a szomorúságra. Ezzel csak az érzelmek elfojtását érik el, ami akár komolyabb depresszióhoz, szorongáshoz vagy testi tünetekhez vezethet.
A validáció ezzel szemben arról szól, hogy jelen vagyunk. Fogjuk a másik kezét, meghallgatjuk, nem nyomkodjuk közben a telefont. Összegezzük, amit a másik mondott és megpróbáljuk tükrözni az érzelmeit, segíthetünk megfogalmazni azokat. Nem adunk tanácsokat, saját hasonló élményeinkről pedig csak akkor beszélünk, ha az láthatóan segít a másiknak. A „nem kell vele törődni” vagy „ezen nem kell szomorkodni, nincs semmi baj” mondatok helyett a „bárki így érezne a helyedben” fejez ki valódi empátiát. Minden gyereknek úgy kellene felnőnie, hogy elismerik az érzelmeit és a gondolatait, ekkor lesz képes felnőttként ezt magának és másoknak is megadni. A validálás ugyanakkor tanulható és alapvető készség, egy ilyen krízishelyzetben pedig fokozottan van szükség rá.
Biztosak lehetünk abban, hogy valamilyen szintű trauma mindenkit ér most. Nem mindig könnyű felismerni a jeleit, hiszen van, aki inkább dühös, mások sírnak vagy beletörődők lesznek. Vannak, akik azt gondolják, hogy úgy kell tenniük, mintha jól lennének. Ha ezt nagyobb közönség előtt – például egy interjúban vagy a közösségi médiában – mutatják, akkor nemcsak maguknak ártanak vele, hanem azoknak is, akik saját szenvedésük miatt még rosszabbul érzik majd magukat.
Egy traumát követően csak azután építhetünk fel új jövőképet, hogy először biztonságba helyeztük magunkat, majd átéltük a gyászt.
Adjunk időt magunknak és másoknak is a fájdalmakkal való szembenézésre és ne akarjuk megmondani senkinek, hogy min kellene, vagy min nem lenne szabad aggódnia. Természetes, hogy vannak, akiket a betegségtől, haláltól való félelem tölt el inkább szorongással, míg másokat a megszokott életük felborulása, a kilátástalanság és az izoláció. Nem szerencsés, ha csak az egyik oldalról beszélünk.
És ne felejtsük el, hogy nem az érzelmi feldolgozás, hanem a túlélés szakaszában vagyunk.
