Farkas Norbert / 24.hu
Belföld

Szinetár Miklós: Aki a jövőről jósol, az téved vagy hazudik

Mindaz, ami most az SZFE-vel történik, rövid távon ugyan sok kárt okozhat, de hosszú távon nem lesz hatással a magyar színjátszás egészére – állítja Szinetár Miklós rendező, akit annak apropóján kérdeztünk, hogy nemrég jelent meg az afféle életösszegzésnek szánt könyve 88 címmel. Elmesélte, hogyan kurtította meg az 1962-es esztendőt, miért kapott dicséretet Kodály Zoltántól, hogyan lehet egyszerre két nyelven játszani egy operettet, de elárulta azt is, mikor sírt utoljára. Interjú.

Közeledik a 89-hez. Mit gondol: kikerekedett egy történetté az élete?

Erre nehéz válaszolni. Nézze, valójában egyetlen ember élete sem válik kerekké, teljes egésszé. Az enyém például befejeződhetett volna harminc évvel ezelőtt, meghalhatok holnap, vagy élhetnék akár még harminc évig, sok pontján csonka maradna. Hiányzik még egy film, nem jött létre egy tévésorozat, nem valósult meg egy előadás vagy egy utazás, még nem láttam, hogy mi lesz az unokáimból, az országból, a világból. Másrészt viszont én azok közé tartozom, akik meg vannak elégedve a sorsukkal.

Kevesen vannak?

Én legalábbis ritkán találkozom elégedett emberekkel. Visszatérve az eredeti kérdésére, ha újra kezdhetném az életemet, és ugyanazok lennének a körülmények, akkor semmit nem csinálnék másképp.

Tényleg semmit?

Na jó, 85–90 százalékban ugyanazt tenném. Ez azért elég jó arány.

A maradék 10–15 százalék elvihette volna más irányba?

Biztosan nem. A hibák, amelyeket elkövettem, nem fordították volna alapvetően más irányba sem a sorsomat, sem a gondolkodásomat. Nekem a második világháború volt az első alapélményem. 1944-ben, 12 évesen a Vörösmarty utcában egy ház légoltalmi pincéjében ültem, és egyszer csak egy borzalmas detonáció hallatszott a közelből. Megremegett az egész pince. Tőlünk két házzal odébb, a Szondi utca sarkán lévő házat teljes egészében lenyeste egy bomba. Sokan meghaltak. Amikor feljöttem a pincéből, és megláttam, hogy alig pár méterre tőlem minden elpusztult, azt éreztem, innentől kezdve minden az életben csak ráadás.

Farkas Norbert / 24.hu

Értem, de ez nem csak egy szlogen?

Nem. Én valóban így éltem le az utána következő 76 évemet. Minden apróságnak rettentően tudtam örülni, amit az élet adott. Ma is felvillanyoz, ha kimegyek sétálni itt Csillaghegyen, és látok egy gyönyörű fát.

Most jelent meg a 88 című könyve, amelynek a vezérmotívuma az arányosság. Azt elemzi, hogy az élet bármely területén – közélet, kultúra, emberi kapcsolatok stb. – egymásnak feszülő értékek, ideológiák, tulajdonságok milyen valós arányok szerint érvényesülnek, illetve ön milyen arányokat tartana kívánatosnak. Hát akkor nézzük először, hogy mennyire elégedett a saját személyiségével! Ha tehetné, hogyan változtatná meg az önre jellemző tulajdonságok arányát?

Úgy gondolom, hogy nagyjából 80 százalékban megfelelek a saját elvárásaimnak. Leginkább azzal vagyok elégedett, ahogy a különböző emberi kapcsolataimat alakítottam. Akár a munkatársaimról, akár a családtagjaimról van szó. Amivel leginkább elégedetlen vagyok, hogy sokszor érzem magam bizonytalannak. Gyakran ingadozom a hétköznapi kérdésekben. Szerencsére a fontos élethelyzetekben mindig határozottan és gyorsan tudtam dönteni. De hát a döntő élethelyzetek ritkák, a mindennapi gyakorlati dolgokban pedig bizonytalan meg ügyetlen vagyok, azokban rá vagyok szorulva a családomra, a munkatársaimra – az egész világra. Olyan is előfordult, hogy rábíztam magam a sorsra, ez általában bejött.

Így nem lehet könnyű rendezni.

A nagy és lényeges kérdésekben ott is határozottan döntök, ragaszkodom is hozzájuk, de a részletekben számítok mindenkinek az együttműködésére. Így aztán a bizonytalanságaim szerencsére sosem rontották a munkáim minőségét, kizárólag nekem okoztak problémát. Alapvető dolgokban nagyon szilárdak az értékítéleteim, de a hétköznapokon és munka közben a kisebb ügyekben gyakran változtatom azokat. Sokszor olyan gyarlóságok is befolyásolnak, hogy ittam-e kávét, vagy elmentem-e úszni. Ezekből jön a 20 százalék, amivel elégedetlen vagyok.

Azt írja a könyvében, hogy a múlttal kapcsolatos emlékeink azért térnek el egymástól olyannyira, mert mindannyian máshová zoomolunk. Ez baj?

Egyáltalán nem, sőt ezt tartom természetesnek. Az én emlékeimben például a Kádár-korszak középső húsz éve úgy jelenik meg, mint egy viszonylag élhető világé. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy akit abban az időben politikai okokból kirúgtak az állásából, nem kerülhetett be az egyetemre, nem utazhatott külföldre, az másként emlékszik a hetvenes évekre. Mint ahogy másképp emlékszik 1945-re az, aki végre megszabadult az üldöztetéstől, mint az, akinek az apját elvitték málenkij robotra Szibériába. Nem ez a probléma, hanem az, amikor valaki a múlt értelmezésének egyetlen lehetséges magyarázatához ragaszkodik. Ha valaki elvitatja a jogot a másiktól, hogy másképp emlékezhessen a múltra.

Farkas Norbert / 24.hu

A jelenünk értelmezésében is zavarják a végletek?

Dühítenek. Bármilyen aktuális közéleti témáról is van szó, az egyik oldalról felhánytorgatják, miként merek egyáltalán nyilvánosan véleményt formálni, a másik oldalról meg a szememre vetik, hogy miért nem hallatom a hangom egy adott témában. Hát azért, mert nincs igény kiegyensúlyozott véleményekre, csak elfogult, szekértábor-logikára épülő megnyilatkozásokra. Pedig én komolyan gondolom, hogy például a mindenkori politikai vezetés nem úgy működik, hogy a tevékenysége 100 százalékban tökéletes, de úgy sem, hogy 100 százalékban árt a nemzetének. Ráadásul az arányok folyamatosan változnak, egy kormány döntései egy adott időszakban akár 60–70 százalékban is helyesek lehetnek, máskor meg csupán 10 százalékban. A végletes nézetekhez pedig gyakran szélsőséges indulatok társulnak, azoktól még jobban irtózom. De ez persze nem magyar sajátosság, az egész világon láthatjuk, hogyan öntik el a közbeszédet nemcsak a gusztustalan gorombaságok és az ostobaságok, de a beteges, hihetetlen agyalmányok is.

Az arányosság jelenleg korszerűtlen?

Azt nem mondanám, inkább nincs divatban. De nézzük meg a történelmet: tele van igazságtalansággal és bűnnel, ám nem szabad elfelejteni, hogy az ember egy rendkívül fiatal faj, alig néhány ezeréves az írott történelme. Technikailag káprázatos teljesítményt nyújtottunk, szellemileg viszont ilyen rövid idő alatt csak ennyire futotta.

És erkölcsileg?

Attól függ, mit tekintünk etikának. Nekem az az erkölcsi alapvetésem: ha lehet, akkor használj, és ne árts. Szerintem azért sokat fejlődtünk, a jelenkor rémségei babazsúrnak hatnak a középkori vérengzésekhez vagy a második világháborúhoz képest.

Farkas Norbert / 24.hu

Hiába idegenkedik a közéleti megnyilvánulásoktól, az SZFE-ügyben mégis állást foglalt.

Mert ez az én ügyem is. Megszakítás nélkül 51 évig tanítottam a főiskolán, ezzel rekorder vagyok, egyetlen oktató sem töltött ilyen hosszú időt az intézményben. Az egykori tanítványaim sikert sikerre halmoztak a pályájuk során. Teljes szívemből szurkolok a diákoknak, mert igazuk van.

Miért?

Több okból. Az egyik vitapont, hogy állami vagy alapítványi fenntartású legyen-e az intézmény. Én annak vagyok a híve, hogy ahol nincs valódi verseny, érdemi konkurencia, ott nagyon fontos az állam szerepvállalása. Mert ami állami, az – legalábbis elvben – társadalmi ellenőrzés alatt áll. A piaci verseny kényszeríthet becsületes humánus működésre, de ennek az egyetemnek itthon nincs egyenrangú versenytársa. Ezen kívül bármilyen válság esetén az állami tulajdonban nagyobb a biztonság, mint a magánszférában. A másik ok az Európában évszázadok óta működő egyetemi autonómia. Fontosnak tartom, hogy az intézmény önállósága megmaradjon. Az egyetemek függetlenségét csak totalitárius rendszerekben szokás csorbítani, viszont ott ki van írva az ajtóra, hogy vigyázat, diktatúra. De nálunk nincs diktatúra, így érthetetlen az egyetemi önigazgatás negligálása. A harmadik vitapont, hogy mennyire színvonalas, szakszerű és sokszínű az oktatás az egyetemen. Ez valóban érdemi probléma, fontos is róla vitázni, és biztosan lehet és kell is változtatni. Csakhogy míg az első két téma közügy, amiről mindenkinek lehet véleménye, addig ez utóbbi szakmai kérdés, ami az egyetemre, a diákokra és a szakemberekre tartozik. Ebbe ne szóljanak bele olyanok, akiknek fogalmuk sincs, hogy miről is van szó. Kár, hogy ez a három téma összekeveredett egy csomagba.

De ettől még a végén elbukhatnak a diákok.

Erkölcsi értelemben nem bukhatnak el, mert tiszta szándékkal, törvényes célokért harcolnak. Egyébként a történelem rendszerint a lázadó fiataloknak ad igazat. Mindaz, ami most az egyetemmel történik, rövid távon ugyan sok kárt okozhat, de hosszú távon nem lesz hatással a magyar színjátszás egészére. Az elmúlt évtizedekben számos alkalommal avatkozott be a politika a művészetbe, és mindig kudarcot vallott. Az ’56-os forradalom után Darvas Ivánt meg Mensáros Lászlót börtönbe csukták, Sinkovits Imrét letiltották, aztán a hatvanas években mégis ők lettek a magyar színjátszás legnagyobb sztárjai. A kultúrában a politika jön-megy, és még egy irányzaton belül is változik, de a tehetség marad, és mindig utat tör magának.

Farkas Norbert / 24.hu

Saját értékítélete szerint melyek voltak a legsikerültebb munkái, és mit érzett bukásnak?

Több műfajban is letettem olyat az asztalra, amire büszke vagyok. A tévéfilmek közül például Az ember tragédiájára, az operafilmjeimre, a Sartre művéből készült Temetetlen holtakra, vagy a Sánta Ferenc által írt Halálnak halála című alkotásra, ami Monte Carlóban megnyerte a katolikus televíziós világszervezet Unda-díját. Na meg a Háry János-filmemre, amit Kodály Zoltán is megdicsért. A színházi munkáim közül a Várszínházban bemutatott Tartuffe aratta a legnagyobb sikert, úgy érzem joggal. Az operarendezéseim közül talán a Cosi fan tutte és A varázsfuvola a legsikerültebb, de a legutolsó rendezésemet, az István, a király operaváltozatát is kiemelkedő teljesítménynek tartom. Valószínűleg én vagyok az egyetlen magyar rendező, aki Új-Zélandon dolgozhatott, ahol a Turandotot állítottam színpadra. Arra is büszke vagyok, hogy a Szép Helénámat Luxemburgban úgy mutatta be a Budapesti Operettszínház, hogy két nyelven vittük sikerre az előadást. Németül és franciául. Ami a bukásokat illeti, a legnagyobbat az 1962-es szilveszteri műsor rendezőjeként gyűjtöttem be. A közvetítő kocsiban rosszul járt az óra, egész pontosan két percet sietett, ám erről nekünk, bent ülőknek fogalmunk sem volt. Így aztán két perccel éjfél előtt megadtam a jelet, hogy éjfél van, kezdődjön a himnusz. Óriási botrány lett belőle, az egész ország ezen dühöngött. Az egészben nem is a rosszul járó óra dühített, hanem az, hogy akkor kerültem a televízióhoz, mi a fenének kellett nekem rögtön szilveszteri műsort rendeznem. Még egy bukásra emlékszem: a hetvenes években Németországban rendeztem a Marica grófnőt, de valamiért nem sikerült kijönnöm se a színészekkel, se az igazgatóval, mindenki beleszólt a munkámba, és persze mindenki mást akart. De főleg valami etwas ungarisches tsikosch, fokosch, gulasch, paprikát szerettek volna. Azt meg én nem akartam. A közönség egyébként szerette az előadást, de számomra kudarc volt.

Sokszor volt élete során vezető beosztásban. A kollégái féltek öntől vagy szerették?   

Ezt nem tudom megítélni, de az valamit csak jelent, hogyha bemegyek az Operaházba, még ma is vannak, akik igazgató úrnak szólítanak, pedig idestova 15 éve már nem vagyok az. A jelenlegi főigazgató, Ókovács Szilveszter részéről is érzem a megbecsülést. A Magyar Állami Operaház örökös tagja vagyok, márpedig ezt a címet csak a korábbi örökös tagok titkos szavazásán lehet megszerezni. Még az örökös tagok elnökének is megválasztottak, ugyancsak titkos szavazással. Voltam igazgató az Operettszínházban is, ott is mindig nagy szeretettel fogadnak. Voltam az állami tévé elnökhelyettese, főrendezője is, de a köztévébe már nem járok be. Igaz, ott már nem is ismerek senkit. Viszont eszembe jutott még egy mozzanat: amikor 2005-ben nem voltam hajlandó végrehajtani a kormány által előírt megszorító intézkedéseket, és felálltam az Opera éléről, az akkori kultuszminiszter az új főigazgató beiktatásán a beszédében megköszönte a munkámat. És amikor kimondta a nevemet, akkor az Operaház nézőterén kitört egy spontán ováció, a kollégáim nyolc percen át felállva tapsoltak. A miniszter közben többször is megpróbálta folytatni a beszédét, de nem tudta. Kevés ilyen megható pillanat volt az életemben.

Fontosnak tartja, hogy mindenki szeresse önt?

Tisztában vagyok azzal, hogy ez lehetetlen, de azzal is, hogy vannak olyanok, akiknek soha semmi nem fog tetszeni abból, amit csinálok. Mivel magam is sebezhető meg érzékeny vagyok, ez utóbbi kissé zavar. Hiúságból. Viszont a sebek nem fájnak sokáig. És az is vigasztal, hogy akik nem kedvelnek, azok többségével soha semmi kapcsolatom nem volt, nem is ismerjük egymást.

Farkas Norbert / 24.hu

Végezetül feltennék néhány villámkérdést, arra kérem, próbáljon meg tömören válaszolni. Mikor és kitől kért utoljára bocsánatot?

Nagyon gyakran kérek bocsánatot. A rendezői stílusomhoz tartozik, hogy felszólok a színpadra: „elnézést, bocsánatot kérek, az előbb hülyeséget mondtam.” De a hétköznapi életben is számos apróságért elnézést szoktam kérni.

Mikor sírt utoljára?

Amikor meghalt a nagynéném, édesanyám testvére, akivel együtt neveltek engem. Egy durva orvosi műhiba következtében halt meg 61 évesen.

Ez mikor történt?

1965-ben.

Azóta egyszer sem sírt?       

Nem emlékszem rá. A fájdalmaimat sírás nélkül élem meg, olyankor egy hatalmas gombócot érzek a torkomban. Ugyanezt érzem, amikor megrendít egy film vagy színielőadás. Van néhány művész, akiknek a munkái mindig erősen hatnak rám, ilyen például Chaplin, Fellini vagy Kusturica.

Mikor fordult elő utoljára önnel, hogy azért nem vett meg valamit, mert sajnálta rá a pénzt?

Én nem így működöm. Azt vallom, hogy az ember csak azt vegye meg, amire szüksége van, azt viszont ne tagadja meg magától. Például szeretem a whiskey-t, de nem a legdrágábbat veszem, hanem azt, ami a legjobban ízlik. Nem hiányzik a luxus, soha nem volt menő autóm, de amit szeretek, vagy amire a családomnak szüksége van, arra nem sajnálom a pénzt. Arra ügyelek, hogy az engem kiszolgáló technika – laptop, tévé, okostelefon – magas színvonalú, könnyen kezelhető legyen. Viszont semmit sem vásárolok divatból. Mindig nagyon utáltam a divatot, erőszakoskodásnak éreztem a ruházkodásban meg a művészetben is.

Milyen gyakran jut az eszébe az elmúlás?

Ahogy öregszem, egyre többször, de nem fekszi meg a hétköznapjaimat. Az a tény, hogy kevesebb van előttem, mint mögöttem, nem tesz depresszívvé.

Farkas Norbert / 24.hu

Közel 50 éve él együtt Hámori Ildikó színésznővel. Miért pont a harmadik házassága lett élethosszig tartó?

Először is meg kell jegyeznem, hogy az első két feleségemet is nagyon szerettem, és ha újra kezdeném az életemet, megint elvenném őket, majd ugyanúgy elválnék tőlük. Minden kapcsolatnak megvan a maga szavatossági ideje, és ez nagyon eltérő lehet. Ildikóval a mai napig nagyon szeretjük egymást, ráadásul egymásra vagyunk utalva. Abban az értelemben, hogy mindketten mást tudunk a világról és mást nyújtunk a világnak. Tökéletesen kiegészítjük egymást.

Vajon elneveznek majd önről egy utcát? Ha igen, mikor?

Erre a kérdésre csak szerénykedő vagy nagyképű választ lehet adni. Persze, ha tudnám, hogy lesz egyszer ilyen utca, arra nagyon büszke lennék. De sokkal valószínűbb, hogy az embert hétfőről keddre elfelejtik. Nekem az egyik alapélményem, hogy a dolgok kiszámíthatatlanok. Amikor egy harmincas évek derekán készült magyar vígjátékot nézek, és sorra jönnek a vásznon a korabeli figurák, elgondolkodom: mi történhetett velük néhány évvel később. Az egyiket bebörtönözték, a másikat deportálták, a harmadik emigrált, a negyediket a Dunába lőtték a nyilasok, az ötödiket kivégezték, mert nyilas volt. Ki gondolta volna ezt 1935-ben? Aki a jövőről bármit jósol, az téved vagy hazudik.

Mi az, amire a legtovább fognak emlékezni az emberek Szinetár Miklós neve hallatán?

Talán volt néhány olyan rendezésem, ami a jövőben is izgalmasnak, érdekesnek tűnhet. Szerintem azok közül is sokan megőrzik az emlékemet, akik a tanítványaim voltak, vagy akikkel sokáig dolgoztam együtt. De ki tudja? Ahogy Latabár Kálmán mondta: a jövő kifurkászhatatlan.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.