Beliczay László / MTI
Belföld

Gyarmati Andrea: Van egy testvérem, akit sose láttam

Viszont komoly versenytársai voltunk, vagyunk egymásnak.

Amikor igazán beindult a sportkarrierem, faggatták az én olimpiai bajnok szüleimet, hogy mindez milyen érzés nekik, és kérdezgettek engem is, miképpen vélekedek a családi nimbuszról.

Mindig is büszke leszek Anyura, Apura, arra, hogy micsoda különleges tehetséggel megáldott emberek voltak, és hogy ez a tehetség eredményekben is megmutatkozott. Nagyszerű volt a gyereküknek lenni; kiegészítették egymást, volt, amiben anyu volt kemény, s volt, amiben apu, de sokat nevettünk , és mindig éreztem, hogy végtelenül fontos vagyok nekik.

Követeltek és támogattak is: bármit akartam kipróbálni, tanulni, sose mondták, hogy „ugyan már, Anduka, ez neked úgyse sikerül”, inkább biztattak, és ha kiderült, hogy az a valami mégsem az én utam, hagyták, keressek más elfoglaltságot.

Mindez biztonságot adott, és a bizalom sokszorosára emelte a lelkesedésemet, a kitartásomat, bármivel próbálkoztam.

Olvasom a tanácsokat a vonatkozó friss szakirodalomban arról, hogyan neveljünk sikeres gyereket; nekem alapból erős kétségeim vannak, hogy ez könyvből megtanulható, de pár jó ötlet biztos meríthető a kötetekből.

A többség úgy neveli a gyerekét, hogy amit szerettünk abban, ahogy a mi szüleink bántak velünk, azt továbbvisszük, amit utáltunk, azt nem.

Hadd hozok egy példát.

Hatéves koromban nem szerettem, hogy a szüleim „kilöktek” egy osztrák családhoz németet tanulni, de később beláttam: felettébb hasznos volt az a hosszú nyaralás, hiszen jól és könnyedén elsajátítottam el egy nyelv alapjait, amire utóbb bátran építhettem. Bezzeg, amikor az angol sorra került, már úsztam, így maradt az iskolai tanóra, igaz, emelt szinten, tagozatos osztályban. Ma beszélek én angolul, ha kell, de nem szeretem a kiejtésemet, és olykor pontatlanul fejezem ki magam; mindez, ha németül kell megszólalni, eszembe sem jut.

Mindkét nyelvnek nagy hasznát vettem, hiszen segítségükkel kommunikálhattam külföldi úszótársaimmal, máig élő barátságokat köthettem, és később képes voltam a külföldi szakirodalom követésére. (Biztattam is Máté fiamat, legyen szorgalmas a nyelvek terén.)

Anyu a nyelvtanulásban sem ismerte a lazítást: amikor kettesben voltunk, németül beszélt hozzám, ha magyarul kértem valamit, úgy tett, mintha süket lenne. Amit eléggé élveztem, mert időnként külföldinek néztek minket, s ezt meglehetősen viccesnek találtam.

A szüleim 1950-ben házasodtak össze, az volt az egyik álmuk, hogy együtt nyernek olimpiai bajnokságot. Ami össze is jött nekik 1952-ben. A következő nagy megmérettetés az 1956-os ötkarikás játékokon, Melbourne-ben volt esedékes: én megtervezetten befértem két olimpia közé. Már felnőttként rendszeresen húztam anyut azzal, hogy ha már ilyen megtervezett vagyok, elég sok mindenben lehetnék jobb. Amire mindig sértett arcot vágott, de mi apuval jókat mulattunk.

Terveztek még gyereket, de úgy alakult az élet, hogy egyke maradtam, ennek összes előnyével és hátrányával.

Az egykeség hátrányait kiküszöbölendő Anyu mindenfélét kitalált, egyebek mellett azt, hogy időnként el kellett ajándékoznom a kedvenc játékaimat, mondván, ne legyek irigy. Eleinte utáltam ezt a rendszert, ám elég hamar hozzászoktam, olyannyira, hogy felnőttként számos kedves ruhámról lemondtam, ha hozzám hasonló alakú nő dicsérte meg azt. Mondhatni: a tárgyi kötődések kimaradtak, vagy inkább kinevelődtek belőlem. Cserébe igencsak erősek a személyekhez való kötődéseim; ami olykor jó, olykor kevésbé az.

Anyu másik trükkje volt, hogy egyszer csak azzal állt elő, hogy „Anduka, van neked egy Upsi nevű testvéred, aki, képzeld, mindent jól csinál, jól tanul, jól sportol, szorgalmas, rendes”.

Ma sem értem, hogy nem ütött szöget a fejembe, miért nem él velünk ez a csudalény, ha már ő is a szüleim gyereke, mindenesetre piszok féltékeny lettem rá, és persze, lévén született versenyzőtípus, nagyon szerettem volna jobb lenni nála.

Amikor évtizedekkel később elmeséltem a történetet egy pszichológus barátomnak, dobott egy hátast, és elmagyarázta, hogy Anya nevelő célzatú füllentése számos baj forrása lehetett volna. Hogy megúsztam, tán annak is köszönhető, hogy némi idő elteltével, valamint számos jó cselekedetem és sportsikerem után Anyu azt mondta: „Anduka, Upsi sosem volt olyan jó, mint te.”

Azóta is iparkodom, hogy egyre jobb legyek nemcsak Upsinál, hanem a tegnapi magamnál is. Ráadásul végül nem maradtam egyke, ugyanis apu révén, az ő új, Bara Margittal kötött házasságából, amikor én tizennégy éves voltam, született egy húgom, Eszter.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.