Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Beintett, cserébe puszit dobtam neki

Orvosolható a hétköznapi pokol.
Korábban a témában:

„Az emberélet útjának felén egy sötét erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.”  Így kezdődik az Dante Infernója, a Pokol, az első szín a száz énekből álló Isteni Színjátékban.

Dante harmincöt évesen, 1307-ben kezdett hozzá a mű megírásához, és haláláig, 1321-ig dolgozott rajta. Azt illusztrálni hozom ezt ide, hogy mindig is volt, van és lesz Pokol a Földön. Kérdés, ki és mit és milyen hatékonysággal tesz ellene. Vajon van, amit érdemes egymástól ellesni, megtanulni, és alkalmazni a saját életünkben? És vajon van, amit semmiképpen se másoljunk?

Fiatalon hallottam egy rádióriportban Hegedűs Géza bácsitól, hogy az agyunkat is tornáztatni kell, mert szellemi tréning nélkül a gondolkozásunk épp úgy elsatnyul, mint az izmaink, ha nem edzünk. Mivel akkoriban számomra igencsak az izmok edzésére helyeződött a hangsúly, agytornaként és az úszás monotóniájának megtörésére kitaláltam különböző „gyakorlatokat”. (Később Popper Péter szellemi restség néven emlegette ugyanezt. Én meg azt teszem hozzá: az is hasznos és főleg örömteli, ha a szellemi és a fizikai erőnléted mellett az érzelmi kiegyensúlyozottságoddal is törődsz.)

Hegedűs Géza legfőbb gyakorlata az volt, hogy minden nap megtanul egy latin memoritert. Ezt én túl nagy kihívásnak éreztem, megelégedtem a verstanulással: úszás közben mondtam fel magamban a strófákat, persze csak akkor, amikor nem az életemért küzdöttem, mondjuk, az oxigénhiány miatt. Később jó szolgálatot tettek a megtanult sorok, sokszor, sok helyütt tudtam idézni őket, amitől műveltnek gondoltak, pedig nem volt az több, csupán a szorgalomnak köszönhető jártasság.

Hektikus, kapkodós, bolond világot élünk. Most és azonnal kell minden, és ha valami nem sikerül, sokan rögtön a plafonon vannak – valahol ez is maga a pokol. Mindenki végtelenül komolyan veszi magát, és olykor elfelejtünk nevetni, akár röhögni a bénázásainkon, a dolgok fonákján. Pedig nevetve a nehézségek is könnyebben elviselhetőek.

Nem arra biztatlak, hogy kacarássz, amikor nagy a baj, de ha nem megy fel rögtön a pumpa, könnyebben jönnek a helyzethez képest optimális megoldások. Én szeretem, ha sikerül úrrá lennem a magam bepörgésein, íme egy friss példa.

Hazafelé tartok késő este. Róbert Károly körút, forgalom már alig, a lámpa piros előttünk. Gurulok a középső sávban, a mellettem lévő két sáv tök üres. A balomon épp elhúzna egy autó, ám mellém érve lelassít, ablak lehúz, és a benne ülő nő (mert hölgynek igazán nem nevezném) nemzetközi jelzést mutat a középső ujjával, és verbalizálja is a gesztust, hátha nem világos számomra.

Mozdul az indulat bennem is egy derekas cifrára, de inkább, csak azért is, megtámasztom a térdemmel a kormányt, és két kézzel puszit dobálok felé. Nem hisz a szemének, aztán széles mosoly jelenik meg az arcán, és viszonpuszit dob. Tán megenyhül, tán magába néz, tán csak arra jut, hogy ezzel a hülyével nincs mit kezdeni. A lényeg: a konfliktus elsimul. Néha ilyen egyszerű a megoldás.

Szóval tényleg idegbaj ez a világ, sok rossz fröccsen ránk, de ilyenkor kell arra gondolni, hogy a legnagyobb bajban is kaptál szeretetet, odafigyelést, vagy csupán egy gesztust.

Például olyanokat, mint én, mesélem.

Épp harminc éve, az 1990-es taxis sztrájk idején ügyeletes is vagyok, mikor, ha épp aznap nem, és nem látni, hogy is lesz tovább. Aznapra is akad számos beteg, akit az otthonában kell megnézni, pici baba is van rendes heti kontrollra. Végigjárom a címeket, és három különböző helyen kapok friss kenyeret azzal a szöveggel, hogy „tudjuk, nem lesz időd bevásárolni, vettünk neked is, nehogy ennivaló nélkül maradj a gyerekkel”.

Gyönyörű „paraszolvencia” ez nekem.

A minap pedig az esett meg velem, hogy a rendelés végén érkező kis beteg egy doboz csokigolyóval lépett be, természetesen a kedvenc márkámmal. „Add oda a doktor néninek, kisfiam” – szólt az anyuka. „Ezt miért kapom?” – kérdeztem. „Csak úgy, szeretetből.” „Köszönöm, nagyon eltaláltátok, ez a kedvencem.” „Tudjuk – így az édesanya –, körbekérdeztünk.”

Tán erre lehet azt mondani, mint a reklámban, hogy „mert megérdemled”. Remélem, így is van.

Kiemelt kép: Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.