Czirják Mária szívesen repülne Hawaiira. De egyelőre Münchenbe autózik. Nem pihenni, ott dolgozik, ápolónőként. Még jó pár évet le kell húznia ahhoz, hogy elég tartalékja legyen, és beleférjen egy hawaii út.
A 49 esztendős asszony megélhetési okokból ingázik Németországba. Mária a Baranya megyei Palotabozsokon nőtt fel, családjának nem voltak anyagi gondjai, szülei nagy tágas házat építettek, és sváb felmenőik példáját követve előrelátóan gazdálkodtak. A gyors- és gépíró, majd kereskedő szakmát tanuló Mária 18 évesen feleségül ment egy Palotabozsokon sűrűn megforduló német férfihoz. Az asszony Németországba költözött, egy ékszerüzletben kapott állást. A házasság egy év alatt tönkrement, Mária azonban kint maradt még négy évig. Aztán hazalátogatva beleszeretett egy véméndi férfiba, miatta visszatért. Második házasságában egy lányt és egy fiút szült, férjével előbb húsboltot, majd sörözőt vitt. Ez a házasság is válással végződött, és 2006-ban Mária a gyerekekkel visszaköltözött a szülői házba, Bozsokra. Az asszony nem talált állást a környéken, és látva, hogy a helybéli asszonyok közül sokan németföldön – a hazai kereseteknél sokkal jobb pénzért – vállalnak ápolói munkát, maga is belevágott.
A végső érv az volt, hogy egy német cseregyereket vártunk, és addigra venni kellett egy alvásra is alkalmas ülőgarnitúrát. Kétszázezer forintba került, de nem volt rá pénz
– idézi vissza a döntést.
Czirják Mária először egy 90 éves, végstádiumban lévő rákos férfira vigyázott Hessenben, aztán egy 80 esztendős asszonyra. Két hétig kint dolgozott, két hétig itthon volt a gyermekeivel. Egy év után hazajött, mert akkor végre itthon is kapott munkát egy külföldi cég német nyelvtudást igénylő callcenterében, Pécsen. Öt évig volt náluk, ám nem emelkedett a fizetése, és ezt, illetve a napi ingázást megelégelve elhatározta, hogy visszamegy ápolónak Németországba. De már nem akart háznál szolgálni 24 órában, hanem egy ápolással foglalkozó cégnél jelentkezett. Ehhez el kellett végeznie egy 200 órás tanfolyamot. 2012 óta Münchenbe ingázik, ahol három hétig napi nyolc órában dolgozik, majd három hétig itthon lazít. Szomszédjai magyar idősgondozók, öten vannak, a legfiatalabb 24, a legkorosabb 62 éves. Számíthatnak egymásra, gyakran közösen főznek, shoppingolnak, kávéznak, kirándulnak.
Na, itt van a tizenhetedik!
A munkáért napi 50 eurót kapnak, ehhez még jár heti 30 euró kosztpénz, de jut néha borravaló is. A szállásért, a ki- és visszautazásért nem kell fizetniük. Nagyjából 250–280 ezer forintra rúg a havi bevételük. Ez nem sok, de Mária nem panaszkodik, eddig főleg azért nem tudott félretenni, mert lánya korábban tandíjas iskolába járt Pesten, emellett mindig kellett költeni a szülei nyolcvanas években épített házára, amiben özvegy édesanyjával és a még nem kereső fiával lakik. Ha egy családnál lakva ápolna valakit, akkor – mivel teljes ellátást kapna – kicsit több lenne a jövedelme, ám neki jobb így:
Nem kell más életét élnem. Ha 24 órában kellene ügyelnem, akkor nem maradna időm saját magamra
– mondja, miközben palotabozsoki otthonában kávéját kavarja a jó megjelenésű, nyugodt szavú, otthoni öltözékében is elegáns asszony.
Palotabozsokról és a környező falvakból évek óta több száz sváb gyökerű asszony jár ki német nyelvterületre időseket ápolni, Napi két óra szabadidő jár az ápolóknak, de előfordul, hogy ezt sem vehetik ki a folyamatos felügyeletet igénylő beteg mellett, ilyenkor pénzzel megváltják a ki nem adott szabadidőt. Ugyanakkor – még ha nagyon sok munkát is ad egy idős ember és a körülötte ellátandó háztartás – az ápolóknak általában marad idejük tévézésre, olvasásra, netezésre és arra, hogy telefonon vagy számítógépen beszélgessenek rokonaikkal, ismerőseikkel. Volt olyan, aki bevallotta, hogy az alváson túl akár naponta 6–8 órát is szakíthatott a saját szórakozására.
A háznál szolgáló ápolók számára fontos kérdés, hogy miképp tudják elfogadtatni magukat a nekik munkát és otthont adó beteggel és családjával.
– Az egyik asszony, akihez mentem, a kapuban állt, és amikor meglátott, azt kiabálta, hogy: na, itt van a tizenhetedik! Szegény asszonynak kiállhatatlan természete volt, mindenbe belekötött. Négy hét után kértem, hogy keressenek nekem új helyet. Kaptam is, az asszonyhoz meg jött a tizennyolcadik – meséli a 72 esztendős Thurn Jánosné, aki másfél évtizedet dogozott külföldön idősgondozóként.
A 61 éves Edit – aki a cikkhez csak keresztnevét adta – így beszél egyik kudarcáról:
– Volt egy néni, aki valahogy nem bírt elszívelni. Pedig ugrottam minden szavára. Egyszer készültünk valahová, de azt kérte, hogy előbb tegyem föl gyorsan a frissen mosott függönyt. Feltettem, és indultunk. Később látta, hogy a függöny ráncai nem szépen állnak – persze, hogy nem, hiszen sietve kellett feltennem –, és ő megjegyezte:
Az alkalmazók egy része úgy érzi, hogy a sértéseket a keleti blokkból érkező „szolgálóknak” állniuk kell. És az idősgondozók ideig-óráig valóban tűrnek is. Rászorítja őket a szükség. Edit például azt követően ment ki dolgozni, hogy kőműves vállalkozó férje 55 évesen lebetegedett. Az asszonyt addig az önkormányzat foglalkoztatta idősgondozóként, ám kevés volt a pénz kettejüknek, miután férje rokkantként csak 30 ezret kapott.
Edit férje idén nyáron meghalt. Az asszonynak két lánya van, az egyik, aki Edit családi házában lakik, két iskolás lányát egyedül neveli. Közülük a kisebbik, a 10 éves unoka a nagypapa halála óta nem mer egyedül maradni, ezért anyjának fel kellett mondania az állását, hogy iskola után vele lehessen. Vagyis Edit – bizonytalan ideig – rájuk is keres. Most úgy számol, hogy még legalább nyolc évig ingáznia kell, addigra összejön a kinti munkából annyi, hogy leállhat és nyugdíjba mehet. De addig tűrnie kell alkalmazói szeszélyeit. Most épp ilyen gondja nincs, két éve egy 88 esztendős, ágyhoz kötött, szellemileg leépült asszonyra vigyáz Bécsben, akiről így beszél:
Főzök rá, a marhalevest nagyon szereti. Tisztába teszem, sajnos gyakran nagyon elkeni magát, megfürdetem. Aranyos vagy, mondogatja. Ebben a munkában az a szép, amikor hálásan néznek rám.
Az általam faggatott baranyai idősápolók mindegyike ezt hangsúlyozta. Az idős ápoltak távolságtartó modora gyakran megváltozik. Thurn Jánosné a Starnberg-tó partján gondozott egy 90-es éveiben járó bárót és feleségét. A házaspár egy bérlakásban húzta meg magát, miután pompás birtokukat az egyik fiuk elkártyázta. A báró mindig csak úgy mutatta be Thurnnét, hogy „eine Ungarin”. Az asszony gyakran vizsgálta a báró családfájának rajzát a lakás falán. És talált valamit:
Thurn Jánosné lánya Hedvig, Basa Istvánné – anyja példáját követve – 2008-tól egészen 2019 augusztusáig idősgondozó volt Németországban és Ausztriában. Hét éven át egy professzor özvegyére vigyázott Bécsben. Az asszony zárkózott és gyanakvó volt, átnézett ápolóján és – mint azt a szomszédoktól Hedvig megtudta – mindenkin. A kontaktust nehezítette, hogy az asszonynak gégerákja volt, ami miatt nem tudott beszélni. Rövid kéréseit szájról olvasással fejtette meg Hedvig, a hosszabbakat az asszony leírta. Velük együtt lakott az asszony fia is, ő alkalmazta Hedviget, de az anyjával alig váltott szót. Fél év után Hedvig érezte, hogy oldódik vele szemben az asszony bizalmatlansága:
Elkezdett mesélni a múltjáról. Arról, hogy a lánya heroinista lett, és belehalt. Aztán a férje is meghalt. Az asszony szerint ő és a férje a lányukat szerették jobban, a fiuk megszenvedte ezt, maga is zárkózott lett. Megnősült, gyereke született, aztán elvált, és a fiával nem tartotta a kapcsolatot. Ha a fia nem volt otthon, az asszony átment a szobájába, és levelet hagyott neki az ágyán, az asztalán. A fiú sosem reagált. Este benézett az anyjához, jó éjt kívánt, és ment is. Megkértem őt, vegye észre, hogy az anyjának szüksége van rá, beszélgessen néha vele, erre ő felháborodott, hogy mit akarok, azért alkalmaz engem, hogy én legyek vele. Aztán az asszonynak egyszer csak elege lett. Nem evett semmit, elfogyott, meghalt.
Ha a tehetetlenségükre magukra maradt öregek megtapasztalják, hogy gondozójuk valóban kíváncsi az ő életükre, akkor az ápolt-ápoló kapcsolat bizalmi viszonnyá mélyülhet. A házról házra járó Czirják Mária – bár csak 5–15 percet tölt el naponta egy-egy ápolttal – érdeklődik az életük iránt:
– Megállok egy családi képnél, rákérdezek, ki van a fotón, és ők mesélnek a családról és önmagukról. Az én időm is élvezetesebben telik, ők meg minden nap örömmel várják, hogy megérkezzek és dumáljunk. Egy idő után elmondják a legbelsőbb titkaikat is. Volt egy 96 éves asszony, aki hetekig azzal fogadott, hogy takarodjak a házából. Aztán látva, hogy őszintén segíteni akarok és kérdezgetem őt, megváltozott, figyelmes lett, és azt mondta egyszer: Mária, maga olyan kedves velem, minden reggel megmos engem, ha maga öreg lesz, majd én mosom le magát.
A kinti sikerélmények és a hazainál magasabb fizetés ellenére a kérdezett ápolók többsége nehéz szívvel száll fel a külföldre induló buszra.
– Kényszerűségből jártam ki – ismeri el Basa Istvánné. – Ruhakészítőnek tanultam, Mohácson, egy belga gyárban dolgoztam, amíg az be nem zárt. Közben megszületett a lányunk és a fiúnk, építkeztünk, és kellett a pénz. A férjem ács, csak az ő keresetéből nem juthattunk előre, ezért kellett ingáznom külföldre. Az Ausztriába indulás előtt két nappal már kedélytelen voltam. Nagyon szeretem a férjemet meg a gyermekeimet, rettentően hiányoztak. Ezt nem mutattam, kemény voltam, sose sírtam, Nem bánom a dolgot, mert megalapoztuk magunkat, és ez másképp nem sikerült volna. Ha itthon maradok, megpróbálkozom a kutyafekhelyvarrással. Úgy tűnik, lesz rá érdeklődés.
Hedvig még megjegyzi, hogy akinek a családi élete kevésbé jó, vagy egyedül él, annak nem annyira nehéz a külföldre ingázás. Thurn Jánosné elvált asszonyként ugyancsak könnyebben nekivághatott:
– Élelmezésvezetőként dolgoztam az önkormányzatnál, és nagyon kevés lett a nyugdíjam. Szép házam, szőlőm, présházam volt, de a pénzem – pedig nem vagyok költekező – sose volt elég. Aztán egyik nap csak tizenegy forintom volt. Tizenegy! Akkor a barátnőm javaslatára én is elmentem. Utoljára egy nyugdíjas főbírónál voltam Ausztriában, afféle házvezetőnő. Takarítottam a háromemeletes házat, főztem a bíró gyerekkori kedvenceit, naponta kétszer megsétáltattam a hatalmas kutyáját, gondoztam egy nagy gyümölcsöst és 160 tő rózsát, nyírtam a füvet. Aztán egyszer csak belefáradtam, és azt éreztem, hogy most már a saját kertemet szeretném gondozni. Hazajöttem, de nem bántam meg semmit. Sok szépet láttam, sok érdekes emberrel találkoztam, máig kapok tőlük újévi üdvözlő lapokat, írják, hogy nem felejtettek el, és köszönnek mindent. Elég pénzt is kerestem, amiből felújítottam a házam. De most már nyugdíjas akarok lenni. Énekelek a falu kórusában, 43 éve vagyok ott tag, és én vagyok a kórus vezetője 2008 óta. Írtam két könyvet Bozsokról, az egyik a falu utolsó 300 évének a története, a másik kórusé. Ezt is folytatni szeretném. Évek óta meg akarok tanulni citerázni. Utazni is akarok az öt unokámmal. Már voltam velük többször is Erdélyben. El akarok menni Dél-Tirolba meg Rómába is.
Czirják Mária is utazni szeretne, de ő Hawaiira. Mivel van még mire költeni, erre az útra várni kell szerinte 8–10 évet. Addig ekképp vigasztalja magát:
Lehet, hogy nem is megyek. A repülőn nem lehet cigizni. Hogy bírok ki egy olyan hosszú utat?
Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: D. LeMoine / BISP / AFP
