Belföld

Diákcsemege – egy 13 éves diáklány és fizikatanára viszonyának története

Visszaemlékezésem arról a két éven át tartó kapcsolatról, mely tizenhárom éves koromban kezdődött a gimnáziumi fizikatanárommal.

 

Harmincöt éves nő vagyok. Budapest belvárosában élek, dolgozom, egyetemre járok, feleség vagyok és anya. Úgynevezett értelmiségi családban nőttem fel. Hároméves koromban elvesztettem az édesapámat. Ezt követően két nevelőapám is volt. Kapcsolataim a férfiakkal mindig nehezen működtek, ezért hét évvel ezelőtt pszichoterapeuta segítségét kértem. Mostanra tisztult a kép, valamelyest rálátok arra, aki tizenhárom éves koromban voltam, szükségleteimmel, korlátaimmal.

Meg kellett erősödnöm ahhoz, hogy ezt az egészet megírjam. Meg szeretném osztani másokkal a történetet és az erőt egyaránt. Az áldozathibáztatók mocskolódásának azonban nem teszem ki sem magam, sem a családomat, így – bár a szerkesztő előtt felfedtem magam – a nyilvánosság felé a névtelenség mellett döntöttem; ezt tanácsolta az ügyvédem is.

A történet a kilencvenes évek közepén játszódik Budapesten. Főszereplői egy barna szemű, törékeny testalkatú kamaszlány és egy huszonnégy éves, szépreményű matematika- és fizikatanár.

1997 novemberében egy átlagos tanítási napon valamely budapesti alternatív gimnázium fizikatanára óra után behívott a tanári szobába, hogy beszélni szeretne velem. Nagyon kedvesen beszámolt arról, hogy a tanári értekezleten több pedagógus elmondta, nehéz velem, a magatartásom miatt. Ő volt az egyetlen, aki védett és magára vállalta, hogy beszélni fog velem.

Így kezdődött. Jó útra akart terelni.

Bár matematika-fizika szakos tanár volt, az irodalommal sikerült megszelídítenie. Minden héten olvasnivalót kaptam tőle. Kiolvastam, visszavittem, ő hozta a következőt. Szép lassan kifinomult irodalmi műveltségre tettem szert, miközben – ahogy akkor és azután még majd húsz éven át aposztrofáltam az érzést – beleszerettem.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Eleinte csak a tanári szobába jártam be hozzá. Beszélgettünk. Később rendszer alakult ki ebből, és néha együtt indultunk el hazafelé. A karácsonyi szünet közeledtével pánikba estem, hogy hetekig nem látom majd. Édesanyám ekkor észlelte a probléma súlyosságát: megtiltotta, hogy találkozzam vele. A tiltás két hete alatt – anyám szerint – semmit sem ettem. Én úgy emlékszem vissza, mintha elment volna minden életkedvem: végre megéltem valami nagyot, beteljesítőt, valamit, ami perspektívát adott, valamit, ami csak az enyém, valamit, amiben Egyetlen lehetek, és épp az anyám az, aki megfoszt tőle. Miután két hétig nem ettem és csak bömböltem, egyszer, amikor épp az ágyamon ülve zokogtam el neki a bánatomat, anyám azt mondta, jó, legyen, találkozhattok. A tilalomnak vége szakadt. Nem emlékszem, hogy hozzátette volna: feltéve, ha!

Amikor mindez kezdődött, iskolai tanulmányaim nyolcadik évében jártam. Különösen lelkes voltam, ha a matematika vagy az irodalom tantárgyról volt szó, minden mást egy klasszikus rebellis tinédzser elutasító viselkedésével fogadtam. Mivel a matematikán kívül fizikát is tanított, heti három-négy órát biztosan tartott nekünk. Matekból mindig ötösöm volt, fizikából, ennél gyengébb jegyeket kaptam korábban. Bár maga a tantárgy nem lelkesített, úgy véltem, ő jól magyaráz, és így egyáltalán nem olyan unalmas. Már azt is meg akartam érteni, amit a fizikáról tanított, így abból is egyre jobb jegyeket szereztem.

Nem azért kaptam ötöst, mert szerelmes volt belém, hanem azért, mert szerettem őt, és mindent megtettem, hogy megfeleljek neki.

Mindenről őt kérdeztem, az ő véleménye és értékrendje mentén hoztam döntéseket, választottam programot, határoztam meg gondolkodásom irányait. Imponált nekem minden tekintetben. Meglehetősen értelmes és művelt volt, jól tanított, és tetszett a megjelenése is, szikár, izmos teste, csillogó, barna szeme, kisfiús, kedves, meleg tekintete. Emlékszem, hogyan kalapált a szívem, amikor először érintette meg a kézfejem, nem tudom, hol történt, csak az érzés él ma is élénken bennem: engedélyezi az iránta érzett szerelmem kibontakozását. Boldognak éreztem magam.

Kapcsolatunk kibontakozásakor rendszeresen jártunk egy palacsintázóba. A találkozások helyének megválasztásánál ügyelnünk kellett, hiszen mindig inkognitóban voltunk. A galérián foglaltunk helyet, mely legtöbbször üresen tátongott. Támla nélküli, alacsony, kerek székek voltak az asztalok körül. Mi egy sarokba húzódtunk be, fogtuk egymás kezét és sajnáltuk magunkat, hogy mi lesz velünk. Egy alkalommal, ahogy ült, szétnyitotta a lábát, odahúzott egy széket a lába közé és jelzett, hogy üljek oda.

Ahogy hátulról magához ölelt, átjárt a biztonságot keltő körbebugyoláltság érzése,

de közben viszolyogva és ijedten éreztem péniszét. Ez a ’97/98- as tanévben történt. Tizenhárom éves voltam.

Emlékeim szerint ez volt az első eset, amikor akaratom ellenére testiséget kellett elviselnem azért, hogy hozzájuthassak ahhoz, amire vágytam: az érzelmi kiteljesedéshez, hogy szeretnek, elfogadnak és biztonságban vagyok.

1997. december 19-én, egy pénteki napon volt a nővérem barátnőjének születésnapi bulija, egy felkapott belvárosi szórakozóhelyen. Anyám megengedte, hogy elmenjek, azzal a kikötéssel, hogy korán és kísérettel kell hazaérnem. Tudtam, ő is ott lesz. Nemcsak velem volt kapcsolatban, hanem a diákság nagy részével. Eljárt velük sörözni, beszélgetni, bulizni, osztálykirándulásokra, még akkor is, ha ott nem kellett tanári feladatot ellátnia.

A szórakozóhelyen leült mellém. Elaléltam a boldogságtól. Valahogy becsúsztatott a székem alá egy csomagot. Óvatosan felvettem a földről. A karácsonyi ajándéka volt. Tudtam, hogy csak otthon nyithatom ki, hiszen már az átadása is titkos és veszélyes expedíció volt. Egy Monet képeslapkönyv volt, benne az Impression, Sunrise című képpel, amely az íróasztala fölött is ott lógott a szobájában. Kaptam mellé egy levelet, amely így zárult:

az Impression, sunrise címűt ne add másnak soha.

Innentől kezdve éveken át az ágyam felett lógott a kép, néhány centire a párnámtól.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

A nyarakat vidéken töltöttem a családommal. Sok levelet kaptam tőle. Vártam a postást. Minden levelét eltettem, mindegyikre válaszoltam. Óriási küzdelmet folytattam azért, hogy ne kelljen egész nyáron vidéken lennem, hiszen látni akartam őt. 1999 júliusában egyszer meglátogathatott. Ezután könyörögtem anyámnak, engedjen fel a városban bandázó testvéreimhez, majd ők vigyáznak rám. Én pedig titokban együtt lehetek vele, a tanárommal, szerelmemmel. Amikor a nevelőapámmal és az egyik bátyámmal feljöttem a városba, egy éjjel kiosontam a lakásból, és átszöktem hozzá aludni. Anyám másnap dühösen hívott, hogy azt hallotta a nevelőapámtól, későn értem haza. Pedig én akkor indultam.

Rohantam az éjszakában, ahogy csak bírtam. Úgy öt kilométert kellett megtennem a Margit hídon át Óbuda felé a budai alsó rakparton. Felcsöngettem hozzá. Egyedül volt otthon. Mire felértem a negyedik emeletre, úgy állt ott a rácsnál, ahogy mindig: kék, műanyag papucsában, kedvesen mosolyogva.

Amikor bementünk a lakásba, azonnal le kellett venni a cipőt. Nagyon rendszerető volt. Ha meglátta egy hajszálamat a földön, felszedte és kidobta a szemetesbe. Mindennek megvolt a helye, mindenhol mindennek megvolt a maga helye.

A hűtőszekrényben, a fürdőkád szélén, a kulcsszekrényben vagy az íróasztalán, és nekem vigyáznom kellett erre a rendre. Egyszer, nem emlékszem, hogy kapcsolatunk melyik évében, romantikus gyertyafényes fürdőt vettünk a kicsi fürdőszobában. A mosdókagyló feletti polcra tettem a gyertyát, de figyelmetlen voltam, a láng megolvasztotta a felette lévő műanyag fürdőszobaszekrény alját. Nagyon ideges lett, leszidott. A romantikus szerelem helyett a szégyen érzése járt át, hogy mindent elrontottam. Kapcsolatunk elején annyira nem tudtam elengedni magam a társaságában, hogy hónapokon keresztül enni se mertem a jelenlétében.

Alakulhatott volna mindez úgy, ahogy az egészséges tinédzserkori plátói szerelmek, amikor a kislány és a barátnője a bicikli nyergéből lesik a fiatal tanár ablakát.

Nem sokkal azután, hogy betöltöttem a tizennégyet, jött az első csók, másfél évvel később pedig szüzességem elvesztése. Mindig gyöngéd volt, semmit nem erőltetett. Sőt, úgy alakította a helyzeteket, hogy minden testiségért én könyörögjek neki. Védtem akkor és évekkel később is minden vádtól. Nem pedofil, mondtam. Most is úgy gondolom, hogy a szó klinikai értelmében nem az, hiszen olyanokhoz vonzódott, akiknek már kialakult a másodlagos nemi jellege. Ugyanakkor elvarázsolta a tisztaság és a romlatlanság. Ártatlanságom feletti hatalma keltette benne a szerelem illúzióját. Az izgatta fel, ha manipulálhatta, irányíthatta a hamvas kis szépséget.

Nem pusztán a kislányságom, hanem az abból eredő elesettségem és ráutaltságom vezette arra, hogy elejtse kiskorú áldozatát. Jóval később egyszer azt mondta, azért nem feküdt le velem korábban, mert tudta, akkor nem sokkal később elhagyom.

Kapcsolatunk során szinte minden nap találkoztunk, ha mégsem, telefonon beszéltünk. Mindent ahhoz igazítottam, ő mikor ér rá. Beszélgettünk, olvastunk, sétáltunk, zenét hallgattunk, elmerészkedtünk együtt moziba megnézni a Titanicot, kijavítottuk az osztálytársaim fizikadolgozatát, összenőve ültünk vagy feküdtünk, javarészt az ő szobájában.

Testvére akkor már nem lakott velük, a szüleivel élt egy háromszobás lakásban. A lakás nagyon más volt, mint amilyenben én felnőttem. Neoncsövek, linóleum, mágneses szappantartó, lambéria, tapéta, hosszú közlekedőfolyosó és onnan nyíló szobák. Amikor felcsengettem a kaputelefonon, becsukta a nagyszoba ajtaját, ahol általában a szülei tévéztek. Sosem tapasztaltam jelét annak, hogy a szülők ellenezték volna a kapcsolatunkat. Elfogadták. Amikor megérkeztem a sötét, néhol parafalappal burkolt falú előszobába, csend és csukott ajtók fogadtak: a nagyszoba és a szülők hálószobájának ajtaja is csukva volt, mi pedig azonnal bementünk az ő szobájába. Amikor pisilnem kellett, kiment ellenőrizni a terepet, ha szükséges volt, becsukta annak a szobának az ajtaját, ahol a szülők éppen tartózkodtak, megvárt, visszakísért. Ha a konyhába mentünk, ugyanez volt a módszer, de ilyenkor szólt a szüleinek, hogy kint leszünk. Emlékszem, milyen furcsa érzés volt, amikor néha kettesben lehettünk a lakásban, és szabadon mozoghattam a szobák között. Tizenöt éves voltam, amikor először találkoztam a szüleivel, tehát nagyjából másfél éven át tartott a manőverezés a szobája, a mellékhelyiség és a konyha között.

Nem tudom, az anyja belegondolt-e, hogy a tizenöt éves lányt, akit a huszonhat éves fia aznap bemutatott neki, már másfél éve rejtegetik előle, tehát tizenhárom éves lehetett, amikor a fia először felhozta a lakásba.

Vagy talán többen voltunk? Erről szólt valójában a manőverezés? Nem tudom.

Volt egy fiók, amihez nem nyúlhattam. Egyszer, amikor elment valahová, és én a szobájában vártam rá, kinyitottam a fiókot. A benne rejlő tiltott gyümölcs egy pedánsan elrendezett fotóalbum volt az iskola szép lányairól, abban a sorrendben, ahogy megtetszettek neki. Lefagyva, magamba zuhanva vártam haza, de miután kérdőre vontam, pillanatok alatt úgy alakította a helyzetet, hogy nekem kellett bocsánatért könyörögnöm, amiért belestem a fiókba. Minden fojtó tiltást és szabályozást cirógatással, becézgetéssel, ígérgetéssel bugyolált körbe. Nehéz volt kiigazodnom.

Azt, hogy az albumban szereplő lányra szemet vetett, onnan tudtam, ahonnan azok a lányok és mindenki más is: egyértelművé tette. Így aztán sokszor féltékenység gyötört, ami drámai hangulatot teremtett közöttünk. A narratíva ezek kapcsán is ugyanaz volt: én vagyok a hibás, ő pedig az ártatlan áldozat. A szexuális kapcsolatunkért is én feleltem, hiszen én akartam annyira. Egy sok tekintetben elhanyagolt gyerek számára ez azt jelentette, hogy a testével kell megszerezni és megfizetni a figyelmet, a jóságot, az óvó szeretetet. Azaz

szépen megtanultam, hogy a figyelemért szexszel kell fizetni.

Kitalált és bevezetett egy pontrendszert. Akkor játékosnak tűnt és motiválónak. Sportolással, olvasással, tanulással lehetett pontokat szerezni és bizonyos határ elérésekor jutalom járt: például megkaphattam az előhívott fotókat, amik rólunk készültek vagy rólam, ahogy meztelenül fekszem az ágyán.

Otthon azt láttam, hogy egy férfit szeretni eszeveszett rajongással és szélsőséges idealizálással jár. Szeretete és figyelme adagolásával vagy megvonásával irányított. Minden konfliktusból hibásként jöttem ki és a bocsánatáért esedeztem.

Felnéztem rá, csodáltam, idealizáltam, megkaptam tőle mindazt a figyelmet, amire áhítoztam, és rettegtem, hogy elveszíthetem mindezt. A szexuális együttlétek során csak egy-egy pillanatra futott át rajtam az undor. El kellett nyomni, hogy megtarthassam őt, és fenntarthassam a rajongás és az igaz szerelem látszatát. Hat év terápiás munka után jelent meg az undor emléke, pszichoanalízisben. Így döbbentem rá, hogy valójában nem akartam testi kapcsolatot létesíteni vele.

Tizenöt éves koromban anyám hallgatólagos beleegyezését adta, hogy nála aludhassak. Előfordult, hogy reggel együtt mentünk az iskolába, de egy ponton kiszálltam az autóból, és busszal mentem tovább, mint a többi diák.

Hogy milyen súlyos teher volt ez a kapcsolat mindkettőnk számára, csak most látom, felnőtt fejjel.

Egyszer csak ott találtam magam a barátaim nélkül. Ő a mindent jelentette, mindent ő jelentett. Gyönyörűnek láttam. Kivételesnek gondoltam a szerelmünket, és ebben egyetértettünk.

Idézet a fizikatanár egy leveléből:

„Csak egy-két dolgot szeretnék elmondani. Az egyik az, hogy nagyon nem örülök, hogy kívülálló-idegenek döntsenek-javasoljanak, hogy mit csinálj, hogy tőlük függjön, hogy mi történik, még akkor is ha oly bölcsek… Erről semmit sem tudnak, tudhatnak…”

Úgy éreztem, hogy értelmet ad a dolgoknak, kinyílik általa a világ. Imádtam veszettül. És közben gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy megfoszt a barátaimtól, feladatokkal lát el, titoktartásra kötelez, és kegyetlen szeretetmegvonásban részesít, ha nem tartom be a szabályokat. De ezt a gyűlöletet éppúgy elfojtottam, mint a fizikai undort.

Minden igyekezetével letörte nőies próbálkozásaimat. Voltak ruhák, például egy bordó, műbőr nadrág, amiket nem vehettem fel. Minden felnőttes, hivalkodó viselkedés tiltott volt. Nem engedte, hogy szedjem a szemöldökömet, tilos volt cigarettáznom, nem szabadott levágassam a hajam.

De szabad volt leszopnom. Gondolom ezért is megszidna most, ne beszélj csúnyán, szerelmem, mütyürke.

A tiltások nem hangoztak el, nem mondott olyat, hogy nem hordhatod ezt a nadrágot, Lükike, vagy megtiltom, hogy kiszedd a szemöldöködet, Lükike. A rosszallás és az azt követő szeretetmegvonás jelzései, mint áramütés az állatkísérletek során, figyelmeztettek, mit szabad és mit nem, meddig mehetek, hol a határ. Nem volt szabad a személyes holmijaihoz nyúlnom. Nem beszélhettem senkivel rólunk. Nem vehettem fel náluk a telefont. Ezekre a dolgokra akkor úgy tekintettem, mint különleges kapcsolatunk fennmaradásának zálogára, ezeket az intézkedéseket meg kell tennünk a kapcsolatunkért, melyben ő a tapasztalt felnőtt, ő hozza a döntéseket, ő írja a szabályokat.

Idézet a fizikatanár egy leveléből:

„Az jutott eszembe, hogy amikor még csak alig szerettelek, vagy amikor azt forgattam a fejemben, hogy mindennek véget vetek, mindig elég volt egyszer őszintén és keservesen elsírnod Magad, gyerekes drágaságokat hüppögnöd, hogy ráébresszél: sosem bírnálak bántani, elhagyni, s rögtön igyekeztelek megvigasztalni és a karomba kapni, magamhoz szorítani. Különös, hogy fordítva ez mennyire másként volt – van.”

Két és fél évvel azután, hogy azon a novemberi tanítási napon elbeszélgettünk annak a tizenhárom éves kislánynak a magatartásáról, szakítottam vele. Akkoriban észrevettem, hogy rajta kívül léteznek más férfiak is. Azt is észrevettem, hogy ők is felfigyelnek rám. Egyszer elmentem az éjszakába egy társasággal, nagyon tetszett nekem onnan egy fiú. A fizikatanárom nem szerette, ha bulizom, és minden alkalommal hosszan kritizálta azokat, akikkel mentem. Azt mondta, züllöttek, hülyék, megvetette őket, és elvárta, hogy én is hasonlóan érezzek. Jellemzően az iskola fenegyerekeit utálta nagyon. Félt, hogy elcsábítják, megrontják a szerelmét. Megrontják! Az ilyen éjszakák után jellemzően nem szólt hozzám, sértődötten ült, nem ölelt és nem puszilt meg, bámult maga elé, és nem mozdult. Órákig kellett könyörögnöm, hogy felvegye velem a kapcsolatot. A végén már zokogtam, ilyenkor megenyhült és magához ölelt.

Azon az éjszakán, amikor elmentem mulatni, nálam volt a nővérem mobiltelefonja, ami hihetetlen újdonságnak és menő dolognak számított. A fiúval, aki nagyon tetszett nekem, két órán át csókolóztam, a telefonom eközben folyamatosan csengett.

Ez volt az első alkalom az életemben, hogy telefon volt nálam, és megállás nélkül csengett. Éreztem ennek az embernek a fojtó, szabályozó, fullasztó jelenlétét magam körül.

Boldog voltam, hogy szabad vagyok és szabadon csókolózom végig az éjszakát egy tizenhét éves fiúval. És rettegtem a másnaptól: hogy mit fogok kapni, mennyit kell majd könyörögnöm, mennyire lesz lelkiismeret-furdalásom, és nem tudtam, mit tegyek, mi a rossebet hazudjak, ha nem mondom el az igazságot.

Néhány héttel később egy hosszú-hosszú beszélgetés végén mondtam ki, hogy akkor nekem most, bármennyire fáj is, mennem kell. Vasárnap volt, május, 2000. Másnap a sírástól dagadt szemmel mentem iskolába. Iszonyatos fájdalmat éreztem a mellkasomban, napokig zokogtam. Anyám azt mondta, ha ennyire szereted, ne hagyd el. De ott volt G., a fiú, akivel csókolóztam, a szabadság mézédes íze, és valami, mint egy rakéta, kilőtt a fogságomból. Azon a héten, mint kapcsolatunk során szinte minden héten, több órát tartott nekem az iskolában. Fagyott, merev hangon beszélt, tüntetőleg nem mosolygott, egy kiskutya szomorú ábrázatával kérdezte ki a házi feladatokat, és én tudtam, kegyetlenül szenved. Én is kegyetlenül szenvedtem. Sajnáltam. Féltem, milyen lesz az élet nélküle, egyáltalán működni fogok-e, mint ember, életképes lehetek-e valaha.

Minden, ami addig tilos volt, bezúdult az életembe: elvetemült ruhadarabok, züllés, berúgás, cigaretta, és szebbnél szebb kamaszfiúk, akik szélsebesen váltották egymást a szívemben.

Szakításunk után két héttel ünnepeltem a tizenhatodik születésnapomat. Amikor hazaértem az iskolából, egy kosárlabda és egy vörös rózsa fogadott az ágyamon. Rögtön tudtam, hogy nálunk járt. Összeesve zokogtam. Mert elhagytam, fájdalmat okoztam neki. Itt járt, és én nem öleltem át, elment, pedig átölelhettem volna, de mire hazaértem, már csak egy szenvedő szerelmes árnyát hagyta maga után örök szerelme jeléül.

Idézet a fizikatanár egy leveléből:

„Reggel csengettek, talán te voltál…Meghallgattam az üzenetedet…Tehetetlennek érzem magam. Iszonyú ez az egész. Azt hiszem, sosem fogom megérteni, vagy inkább elfogadni, ami történt. Úgy érzem, hogy megöltél, hogy meggyilkoltál, hogy ezzel a választással elárultál és megaláztál. Hogy mindent, vagy inkább MINDENT eladtál, kidobtál és megtagadtál, mintha nem lett volna mindaz közöttünk, ami volt, mintha semmit nem jelentene már. Azt hiszem belehaltam, belepusztultam azokba a napokba, ebbe a hónapba, vagy ABBA az éjszakába.”

Június közepén nálunk aludt egy iskolatársam. Egy fiú. A fizikatanár este eljött hozzánk, felcsöngetett, hogy beszélni szeretne velem. Mondtam neki, nem tudom beengedni, nem alkalmas. Nem volt otthon sem anyám, sem a nevelőapám, csak a fiatalabb bátyám meg én. Miénk volt a lakás. A fizikatanár a visszautasításomat követően egész éjszaka a lépcsőházban ült. Néha kimentem megnézni, távozott-e már, de még hajnalban is ott ült. A fiúnak, akivel azon az éjszakán együtt aludtam, az osztályfőnöke volt. Mindketten tudtak egymásról.

Még abban a hónapban megérkeztek hozzám a hírek, hogy a nővérem osztálytársával van együtt. A lány ekkor húszéves volt. Szerelmük a délutáni korrepetálások, az egyetemi felvételire való készülés során bontakozott ki, aztán közölte vele, hogy nem taníthatja tovább, mert beleszeretett. Ez annyira imponált a lánynak, hogy ezután ő is két hosszú és keserves évet pazarolt el erre a férfira az életéből. Amikor már nem voltunk féltékenyek egymásra, és mindketten alaposan felmértük a kárt, amit ez az ember okozott az életünkben, sokat beszélgettünk. Ugyanúgy szabályozta őt is, ahogyan engem. Ő sem vágathatta rövidre a haját, nem bulizhatott, nem cigizhetett, ő sem sminkelhette magát.

Viszont ő is megszólal most, mert arra kértem, olvassa el, amit írtam, és segítsen emlékezni. Íme tőle néhány mondat.

„Azt hiszem, ha nem jelentkezik arra a felhívásra, amelyben a lányom mellé korrepetitort kerestem, nem kavarodik fel bennem minden. A lányom ekkor alig volt fiatalabb annál, mint amikor rád szemet vetett a fizikatanár 1997-ben. Elemi erővel tört fel belőlem az undor és a düh. Amiért írni merészel nekem. Amiért teljesen normálisnak tartja ezt! Amiért azt hiszi, hogy – matektanítás címszó alatt – kettesben hagynám a lenyűgözően gyönyörű lányommal akár csak egyetlen másodpercre is. A titkos fiókra nagyon jól emlékszem. Onnantól, hogy figyelmeztetett rá, nem szabad belenéznem, érdekelt, mi lehet benne. Nem pontosan tudom, mikor vettem a bátorságot arra, hogy belekukkantsak, de arra az érzésre nagyon jól emlékszem, ahogy a torkomban dobog a szívem. Amikor megláttam, mi van benne, majdnem szívszélütést kaptam. Egy lista. Egy precízen vezetett lista valamilyen lányokról. Talán a monogramjuk volt csak feltüntetve, talán a keresztnevük, vagy a teljes, erre nem emlékszem. Arra viszont annál inkább, hogy valamilyen furcsa kódrendszerrel, számomra átláthatatlan módon volt rendszerezve, ami arra utalt, hogy kivel, hogyan csinálná, vagy csinálta már. Volt ott hajszín, szemszín, magasság is, de a kódok, azok égtek örökre belém. És ott volt számos fotó az iskolánk pár diáklányáról, jellemzően a szép lányokról, köztük rólad  is. Meztelenül. Szabályosan sokkot kaptam, úgy vágtam vissza a fiókot a helyére.”

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Amikor öt-tíz évvel a történtek után kezdtem felocsúdni, hogy itt valami mégsem stimmelt, sokakkal beszélgettem a fizikatanárról. Visszatérő kérdés volt, hogy a tanári kar miért nem tett semmit.

Borzalmas volt a felismerés, hogy a gimnázium igazgatója talán azért nem tett semmit, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy szerelmes leveleket írjon a nővéremnek, akinek egy gyűrűt is küldött.

Együtt bontottuk ki az ajándékot és a nővérem zokogni kezdett a rémülettől, amikor meglátta. Ő is a rossz magaviselete miatt került az igazgató úr elé, de ő megúszta levelekkel és pár igen kellemetlen és beteg hangulatú személyes találkozóval.

Az egész iskola tudott a kapcsolatunkról. Ebben azért voltam biztos, mert bár titoktartásra kötelezett, néha előfordult, hogy mégis meséltem rólunk néhány iskolatársamnak, és ilyenkor elmondták nekem, hogy mindenki tudja. Tisztában voltam az engem tanító pedagógusok és az iskolatársaim szüleinek rosszallásával is, de minél többen támadták a kapcsolatunkat, annál jobban ragaszkodtam hozzá.

Örökké vágyakoztam a szülői figyelemre, hogy vegyenek észre, figyeljenek rám, CSAK rám, emeljenek ki négy testvérem közül legalább egy pillanatra, és reflektáljanak arra, hogy egyáltalán létezem: érzéseim, gondjaim, örömeim, félelmeim vannak. Ezt az élményt tudta megadni a tanárom azzal, hogy engem választott. Nem négy vagy huszonöt, de több, mint száz ember közül. Így éreztem, ezt hittem. Engem választott. Pedig valójában csak annyi történt, hogy a környezetem, és személy szerint én, a családom és az iskolánk volt alkalmas célpont minderre. Nem engem választott, hanem egy olyan kislányt, akinek nem bukkan fel az apja, hogy péppé verje a tanár bácsit, egy olyan családot, amely engedte, és egy olyan iskolát, amely eltűrte ezt.

Nehéz szülői feladat lett volna akkor szembeszállni velem. Erőteljes ellenállásom győzedelmeskedett.

Anyám úgy értelmezte, ez szerelem, az pedig az ő képzeletében mindennél erősebb és csodálatosabb, megkérdőjelezhetetlen érvnek számított. Így történt, hogy egy tizenhárom éves gyerek döntésévé és felelősségévé válhatott, hogy szerelmi és szexuális kapcsolatba került a tanárával.

Tébolyítóan tehetetlen érzés: nem tudok visszanyúlni érte, hogy megmentsem. Ez a tehetetlenség vezetett végül a döntéshez, hogy leírom a történteket.

Amikor elképzelem őt, ahogy ezt a szöveget olvassa, látom, ahogy egy levelet fogalmaz, melyben öngyilkossággal fenyeget. Ezt a pár sort akkor kaptam tőle, miután szakítottam vele:

Világosan látom az egyetlen helyes jövőt, az igazi jövőt, az utat, de nem választhatom most sem és soha, mert van egy Apukám és egy Anyukám és őket nem ölhetem meg. Így vállalnom kell ezt a mindennél terhesebb és értelmetlenebb életet.

Olyan mélyen égette ekkor belém, hogy miattam élni sincs kedve már, hogy évtizedekig cipeltem magammal a félelmet, és félek most is, azzal a különbséggel, hogy felnőtt vagyok és feldolgoztam, amit elkövetett ellenem. Összetett, hogy miért telt húsz évembe, mire végérvényesen megértettem, mindez nem egy romantikus szerelem volt, hanem – ma már tudom – egy gyerekkel szembeni szexuális visszaélés, melyben kórosan kihasználták figyelemhiányomat, apahiányomat, és azt, hogy nagymértékben befolyásolható, azaz gyerek voltam.

A tehetetlenség érzésén túl két fontos életesemény vitt közelebb a döntés meghozatalához. Az első az volt, amikor huszonnégy éves lettem, és elmerengtem azon, vajon mennyire találok vonzónak egy tizenhárom éves fiút. A borzongás és képtelenség érzése felbőszített, és azokban az években

egyszer meg is látogattam a fizikatanárt, ad hoc, hogy falhoz állítsam.

Ugyanazzal a manipulációs technikával élt, mint korábban mindig. Elkerekítette a szemét, kétségbeesett és hitetlenkedő arcot vágott, és megszűnt kommunikálni. Elválasztotta az én valóságomat az övétől, és így újfent, ezredjére sem tudtunk ugyanarról beszélni, mivel ő megtagadta az érzéseim létjogosultságát. Akkor már nem zavart, örültem, hogy az arcába olvastam: mocskosul gusztustalan visszaélés volt, ami történt. Ezt mondtam neki akkor. Mocskosul gusztustalan visszaélés volt! Abban az időben azonban még nem derengett fel az undor émelyítő emléke.

Idézet a fizikatanár egyik leveléből:

„Babits Mihály: “Nem bűnös, ki szíve szerint tesz, bár a tette rossz” Mit gondolsz erről? Igaz ennek a megfordítása is? (Hogyan lehetne megfordítani?) Vagy felesleges a fordítottján gondolkozni?…”

A másik életesemény, hogy anya lettem. Ebben a kontextusban anyaságom a következő kihívások elé néz: ha a kamasz gyerekem bármikor is egy felnőtt embertől várna gyöngédséget, akkor azonnal terápiás környezetet biztosítanék neki, és ellehetetleníteném, hogy az illető még egyszer az életben a gyermekem közelébe férkőzzön. Mindent megtennék, és mindent meg is fogok tenni, ha a környezetemben ilyet tapasztalok, hogy a sérült, beteg, manipulatív, abuzív, perverz figurákat távol tartsam a gyerekektől, tőlem, mindenkitől. A mi kapcsolatunkban nem történt (nem történt?) fizikai erőszak, de tudjuk, hogy ezrével fordulnak elő Magyarországon olyan abúzusok, melyekről szégyenérzetük vagy fenyegetettségérzésük miatt nem mernek beszélni a gyermekek.

Én harcias és szívós tinédzser voltam, talán ennek köszönhettem azt is, hogy végül eltakarítottam magam mellől ezt az embert. Akkor, kamaszként a szerelem is része volt a bennem zajló érzelmi folyamatoknak.

Mindez semmi alól nem menti fel. Mesterien manipulált. Becézgetett, dicsért, nevelt, elmondott szépnek, jónak, okosnak.

Egy gyerekkori, számomra nagyon fontos barátnőmmel, aki a gimnáziumban is osztálytársam volt, a közelmúltban sok mindent felelevenítettünk. Azt mesélte, ő tisztán emlékszik, hogy már jártam a fizikatanárommal, amikor iskolaszünetekben még papás-mamásat játszottunk.

Idén júliusban éppen együtt sétálgattunk a barátnőmmel a belvárosban, amikor hosszú-hosszú idő után először a következő üzenetet kaptam tőle:

Jó volt látni. Ha csak egy pillanatra is, ha csak a villamos ablakából is…

Mennyi-mennyi izgalmas és sejtelmes hármaspont!

Mennyi befejezetlen gondolat, mennyi édes, tiltott gyümölcs!

Tényleg! Vajon hányan voltak azóta? Vajon hány fényképpel bővült az albuma?

Szerette volna, ha tudom, számára ez a kapcsolat még mindig sokat jelent, szerette volna, ha válaszolok néhány szóban, hogy én is gondolok rá?

Igen, sajnos gondolok rá. És igen, válaszolok néhány szóban.

Ide fordulhat, akit szexuális zaklatás ér

Segélyvonal bántalmazott nők és gyerekek számára: NANE Egyesület: 06 80 505 101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22 óráig, szerda 12-14 óra között)

OKIT: 06 80 20 55 20 (24 órában, a hét minden napján)

Ha menekülni kell: Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat, Stop-férfierőszak információs vonal: 06 1 344 3802 (csütörtökönként 18-22 óra között)

Információs oldal a bántalmazó magatartásuktól szabadulni akaró vagy a nők elleni erőszak ellen tenni akaró férfiak számára: https://stop-ferfieroszak.hu/

Patent Egyesület jogsegélyszolgálat: jog@patent.org.hu; 06 70 252 5254 (szerdánként 16-18, csütörtökönként 10-12 óra között)

Igazságügyi Hivatal: 06 80 225 225

Fehér gyűrű: http://fehergyuru.eu

Ökomenikus krízisambulanciák: https://www.segelyszervezet.hu/hu/szemelyestanacsadas

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.