Belföld

Hogyan lesz vége a gyűlölet Magyarországának?

Tegnapi cikkünkben a társadalomra felülről rálátó négy szakértő mondta el arról a véleményét, miért fullad bele lassan Magyarország a gyűlöletbe. Kétrészes cikksorozatunk második epizódjában megoldásokat keresünk.
Korábban a témában:

Sok megfejtést kaptunk arra tegnapi cikkünkben, mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon annyira utáljuk egymást, annyira rossz a közhangulat, annyira telítve van a levegő feszültséggel. Az országot felemésztő gyűlöletről írt cikkünkben négy olyan embert szólaltattunk meg, akik a társadalom állapotával testközelből foglalkoznak. Aki elmulasztotta volna, annak érdemes elolvasni, mit gondol a témáról Kende Anna szociálpszichológus, Hammer Ferenc médiaszociológus, Ungváry Krisztián történész és Beer Miklós katolikus váci megyéspüspök:

Elemésztette Magyarországot a gyűlölet
Fogékonyabb-e a magyar a gyűlöletre másoknál, felelős-e ezért az egyén, a közösség, a média, az egyház? Kétrészes cikksorozatban keressük az okokat és a válaszokat.

Ahogy beharangoztuk, nemcsak a harangokat szeretnénk félreverni, ezért a társadalom működésének szakértőitől azt is megkérdeztük, milyen megoldást látnak, mit lehetne tenni az országot felzabáló gyűlölet ellen. Íme a válaszok:

Kende Anna: Közös feladatvégzés és támogatás kell

50-60 éve tudjuk, hogyan csökkenthető az előítélet, vagyis nem ez hiányzik a társadalmi változáshoz. A probléma az, hogy sokkal kifizetődőbb az embereket félelemben tartani, megosztani – mondja Kende Anna. Lehet kicsiben, például iskolákban sikereket elérni, de a nagyobb léptékű, akár globális változáshoz politikai akaratra van szükség.

Gordon Allport könyve az előítéletességről 1954-ben jelent meg, már ő is világosan leírta, hogyan lehet az előítéleteket csökkenteni. Iskolai deszegregációra például azért van szükség, mert ha megfelelő körülmények között találkoznak egymással a többségi és egy kisebbségi csoport tagjai, csökkenhet az előítéletesség. De önmagában a találkozás nem elég, ez sokszor inkább további ellenségeskedést szül.

A találkoznál fontos, hogy az jó élmény legyen, amit például egy sikeresen záruló közös feladatvégzéssel lehet biztosítani.

Ilyen az iskolában a mozaikmódszer vagy egy diverzebb lakókörnyezet, ahol az emberek többször, többféle szerepben találkoznak egymással. Sokan kritizálják azonban az ilyen harmóniafókuszú megközelítést (ami szerint az előítéletek úgy csökkenthetők, ha kellemes közös tevékenységeket végzünk), mondván, láthatatlanná teszi a státuszbeli különbségeket, illetve a harmóniára törekvés elfedi, hogy az előítéletek fennmaradtak. A célcsoport tagja sokkal jobban érzékeli az előítéleteket, mint az előítéletes csoport tagja, mégis azt gondolhatja, hogy ha már annyira igyekeznek és együttműködnek vele, nem teheti meg, hogy szóvá teszi, hogy őt továbbra is diszkrimináció éri.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Az USA-ban a rendőrök által elkövetett, feketékkel szembeni atrocitások, és a Black Lives Matter mozgalom világosan utal arra, hogy minden eddigi igyekezet ellenére a meglevő társadalmi hierarchiákat, a diszkriminációt nem sikerült felszámolni. Ezért van szükség arra, hogy a harmonikus találkozások során is beszéljünk a társadalmi hierarchia meglétéről, és a kisebbségi csoportok szóvá tehessék, milyen hátrányok érik őket. Fontos tényező az empátia is: ha bele tudunk helyezkedni a másik helyzetébe, kevésbé leszünk előítéletesek és agresszívak. Könnyebben empatizálunk azokkal, akiket magunkhoz hasonlónak érzünk, így továbbra is van értelme kiemelni a hasonlóságokat. A menekültválság idején egy interjúban mondta az egyik segítő, hogy

akkor hirtelen láttam őt, és láttam, hogy egy ugyanolyan anya, mint én vagyok.

Természetesen könnyebb megelőzni, mint megszüntetni az előítéleteket. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne bármelyik életkorban túllépni rajtuk, és a munkahelyi környezet pontosan úgy alkalmas erre, mint az iskola. A legfontosabb, hogy le kell állni azzal a fajta közbeszéddel, ami generálja az indulatot a fenyegetésen keresztül.

„A választás előtt két adatfelvételt végeztünk, és azt találtuk, hogy aki nem értett egyet a fenyegető, menekültellenes retorikával, annak ez a fajta közbeszéd növelte az empátiáját a célcsoportokkal szemben, ami akár a segítő viselkedést, a jogaikért való fellépés valószínűségét is növelte” – fejtette ki Kende.

Azoknak viszont, akik egyetértettek a kormánnyal, csökkent az empátiájuk.

Annak, hogy miért lesz valaki elutasító egy csoporttal szemben, fontos eleme, ha veszélyben érzi magát és a saját csoportját.

„Azt is megnéztük, hogy a megkérdezettek csatlakoznának-e a magyarok érdekében, kisebbségek ellen fellépő mozgalmakhoz – a Magyar Gárda mintájára. A romákkal kapcsolatban a többség elutasította a nagyon durva, kirekesztő beszédmódot, de a bevándorlókkal kapcsolatban 50 százalék fölött volt azoknak az aránya, akik ezt elfogadhatónak tartották. 2013-ban, amikor először merült fel, hogy kriminalizálni kell a hajléktalanságot, a közterületen tartózkodást, végeztünk egy kutatást, amiből az derült ki, hogy az emberek elsősorban sajnálták a hajléktalanokat és elutasították azt a fajta kirekesztést, ami a kriminalizációból fakad.”

Egy nemrég kiadott petícióban is, amit a pszichológusok nagy számban írtak alá, az fogalmazódott meg, hogy a legújabb, hajléktalansággal kapcsolatos törvény olyan normarendszert képez, ami veszélyt jelent az érintettekre, hiszen azt gondolhatják az emberek, hogy elfogadható velük szemben agresszíven fellépni. Árnyalja a képet, hogy a kutatások szerint a hajléktalanokkal szemben az emberek nem dühöt éreznek, hanem inkább undort, amely ugyan erős negatív érzelem, de nem agressziót, hanem elkerülést eredményez. Viszont ha az emberek dühössé válnak, mert a politika azt közvetíti feléjük, hogy itt nincs helyük a hajléktalanoknak, akkor az lehet agresszió forrása.

Hammer Ferenc: Mindenki maradhat az értékeinél

A médiaszociológus szerint „ha elfogy a lóvé ennek a rendkívül pazarló és furán működő vircsaftnak a működtetésére, akkor lehet egy ideig hitegetni az embereket, hogy elvitte a Soros, de nem sokáig”, és akkor talán van esélye annak, hogy csökken a társadalomban a gyűlölködés.

Hogy mi várható, azt azért sem meri megmondani, mert az utóbbi tíz évben a társadalomkutatók többször is pofára estek, amikor meg akarták jósolni az eseményeket „Mi sohasem mondtuk azt, hogy mágusok vagyunk, mi nem vagyunk a jóisten, aki mindent lát, az tudjuk mérni, ami mérhető” – magyarázza. Jóslatokba nem is mert belemenni, de annyit elmondott, hogy nagy válságok után az újraértékelések, megtisztulások sokszor nem történnek meg, és ez a fő probléma – így volt ez a jugoszláv háborúval, az arab tavasszal, egyéb forradalmakkal, ezért nem biztos, hogy egy válság változáshoz vezethet.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Hammer szerint nem éppen szofisztikált politikai filozófia az, hogy az erősebb kutya ugat. Jobb lenne, ha mindenki megmaradna a saját értékeinél, de „senki sem belezné ki a másikat”, mindenki tiszteletben tartaná azt, amiben a másik hisz. Sokan azonban még annak sincsenek tudatában, hogy a történelemben nincsenek tények, az események értelmezését az egymást követő korok érdekei alakítják.

Ungváry Krisztián: A hülyeség emberi jog

A történész szerint általában a politikai gyűlölködések kurzusával az történik, hogy egy idő után jön valamilyen politikai kataklizma, aminek hatására a gyűlölködést szító egyik oldalt megsemmisítik vagy legalábbis megsemmisítő vereséget szenved. Utána jó esetben egy bölcs politikus próbál meg konszenzuskereső módon társadalmi kiegyezésre lépni. A spanyol polgárháború rengeteg áldozatot követelt, és a francóista rezsim százezres tömegsírokat hagyott maga után, de aztán az elesettek völgyével, ahol az egyik oldalra a köztársaságiakat, a másik oldalra a falangistákat temették, próbáltak részben a hallgatás fátylával kiegyezésre jutni. Ez nem volt teljesen őszinte, hiszen az egyik oldal gyilkosai továbbra is éltek, míg a másik oldal gyilkosait már régen megölték, mégis működött. Emellett a francóista rezsim az addigi gyűlölködő antikommunista propagandáját is csökkentette, mert nem volt már rá szükség.

Példa a gyűlölködés csökkentésére az, ami a Kádár-rendszer alatt, az 1957 utáni konszolidáció során történt. Kádár János szakított moszkovita elődeinek mindenütt ellenséget kereső gyakorlatával, és kiadta a jelszót, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Nem követelte meg a dolgozóktól, hogy mindenki a Népszabadságot olvassa reggel a munkahelyén. Volt leszámolás, de 1962 után jelentősen mérséklődött, emellett 1956-ra is a társadalmi felejtés fátyla borult azzal, hogy először fasiszta ellenforradalmi lázadásnak neveztek, majd ebből lettek az októberi sajnálatos események egészen 1988-89-ig, a népfelkelés kimondásáig.

A gyűlölködésnek fázisai voltak, Marosán György például hordószónokként testesítette meg a gyűlöletbeszédet, hiszen vérfagyasztó szónoklatai voltak, és szélsőbalossága miatt ki is rúgták 1962-ben. Amíg az NDK-ban állandóan kémekről, felforgatókról és az ellenség aknamunkájáról volt szó, addig Magyarországon ez nem volt jellemző. „Volt az én általános iskolai ének-zene füzetemben olyan nóta, aminek az volt a refrénje, hogy És küzdj az uszítók ellen, de ezt nem tanították.” Az április 4-ről szóló éneket, meg a „szintén szörnyű, de végül is más ellen nem uszító szövegeket inkább énekelték, míg az ötvenes évek reliktumait kevésbé.”

Erich Honecker vagy Gustáv Husák és a többi kommunista bűnöző a szomszédos országokban sokkal aktívabban tartotta fenn a gyűlöletbeszédet, Nicolae Ceausescu pedig külön rendszert épített belőle, részben a magyarokkal szemben. Bele is pusztult, bár nem abba, hogy a magyarokkal szemben uszított, hanem abba, hogy az egész országát tönkretette.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Németország ugyan sok szempontból ideálisnak tűnhet, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy nem tudott és nem is akart ebben az ügyben egyenlő mércével mérni, és erre nem is volt lehetősége, hiszen a rendszerváltásig két Németország létezett. A rendszerváltás után a kommunista múlttal rendelkező Németországot tulajdonképpen a nyugati fél átvette, és a nyugati elit végezte el számára a szembenézetést, bár ebbe a keletnémeteknek volt beleszólásuk. A náci múlttal történő szembenézés generációs kérdés volt, akkor történt meg, amikor a náci apák nyugdíjba mentek, tehát 1968 után.

Ha ezt magyar helyzetre fordítjuk le, 30 évvel a rendszerváltás után kellett volna elkezdődnie a kommunista múlttal történő szembenézésnek, és ennél sokkal hamarabb megtörtént.

A különbség inkább az, hogy a politikai gyűlöletbeszéd Németországban nem képzelhető el, intézményesen üldözik, adott esetben a véleményszabadság kárára is. Ungváry hozzátette: „Azt gondolom, hogy például a holokauszt tagadását törvényileg üldözni kontraproduktív és felesleges, Németországban azonban ezt teszik, nyilván a saját politikai tapasztalataik, valamint a balliberális német elit politikai érdekei miatt. Azt, amit a magyar utcákon nekem állampolgárként el kell viselnem (azaz a Soros György személyével történő hazug és alpári uszítást), azt viszont kormányzati pénzből kell néznem. A kormányzat által felkorbácsolt, antiszemita klisékre is rájátszó gyűlöletkeltés Nyugat-Európában elképzelhetetlen.”

Nemcsak a törvényekről van szó, hanem a politikai korrektségről is, ami Magyarországon szitokszó. A politikai korrektség számos kontraproduktív hatással is jár, de előnyei is vannak. Ilyen szempontból Németország minden problémája dacára elég élhető hely, és

nem tudok arról, hogy tömeges migráció lenne a német lakosság részéről Magyarország irányába, csak fordított folyamatot ismerek

– mondja Ungváry.

A holokauszttagadás tiltását, bármi tagadásának a tiltását, ami nyilvánvaló történelmi tény, azért tartja kontraproduktívnak, mert a tiltás nem szünteti meg azokat az energiákat, amelyek embereket arra visznek rá, hogy nyilvánvaló tényeket tagadjanak. „Pontosan a nyilvánvaló tények birtoklása miatt kell, hogy annyira szabad legyek, hogy megengedjem neki, hogy hülyeséget beszéljen és hülye legyen. A hülyeség ugyanis emberi jog, bármennyire furcsa is ezt mondani.” Az viszont nem emberi jog, hogy egy holokauszt-megemlékezésen valaki olyan transzparensekkel vonuljon fel, provokálva az ott gyászoló tömeget, hogy „többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek”. Az ilyesmit büntetni kell, de nem azért, mert nem nyilváníthat valaki ilyen véleményt, hanem azért, mert mások érzelmeit sérti, illetve közösség ellen uszít.

„A történelmi tények tagadását önmagában én jogilag semmiképpen sem szankcionálnám, hiszen ezzel csak fegyvert adok azok kezébe, akik azt mondják, hogy itt egy tiltott igazság kimondása történik, amit üldöz a hatalom” – mondja a történész. Szerinte a kormány inkább arra fordítson pénzt, hogy a közoktatásban, a mindennapi kultúrában tegyék lehetővé az állampolgárnak, hogy megismerje az ezzel kapcsolatos alapvető tényeket. És ne állítson fel olyan emlékműveket, amik ezeknek a tényeknek az ellenkezőjét sugallják. „Ahhoz, hogy Magyarországon az emberek hülyeségeket gondolnak a legújabb kori történelemről, szerintem nagy mértékben hozzájárul például a Szabadság téri emlékmű”, ugyanis azt sugallja, hogy a németek vitték el innen a zsidókat, miközben a magyar közigazgatás vitte el őket és adta át a határon a német félnek.

Magyarországon elvileg van törvény arra, hogy a kommunista és a náci bűncselekményeknek a bagatellizálása vagy tagadása tilos, de ettől semmi nem változott, a Kuruc.infón mindenki ma is látja azokat a szövegeket, amik ezzel kapcsolatosak.

Nem lett volna sokkal egyszerűbb ezt az egészet hagyni a fenébe, és azt mondani: tessék, itt a nagy nyilvánosság, adjátok elő azt, amit akartok?

Egy saját sztorit is felidéz Ungváry: „Én a Kuruc.infón egy éven keresztül minden kérdést megválaszoltam egy holokauszttagadó vita során, saját nevemben és a saját facebookos profilommal. Most is élek, semmiféle problémám nem történt, sőt csak pozitív visszajelzéseket kaptam még olyanoktól is, akik szélsőjobboldalinak vallották magukat. Szerintem életem legsikeresebb és leghatékonyabb munkája volt ez, és olyanokhoz jutott el az, amit én erről gondolok, akik egyébként nem találkoztak vele, és közülük sokan el is gondolkodtak rajta.”

Szerinte nagyon ritka a magyar politikai életben, hogy valaki a lövészárok-mentalitáson túl kezet tud nyújtani a másiknak, és ebben az ügyben ez megtörtént, ráadásul az egész kulturáltan zajlott. A megfejtés se bonyolult:

A tényeket tártam fel és ezeket interpretáltam, ez a történész feladata.

Beer Miklós: Ne vágjunk bottal a kismadárra!

„Nem szabad se elkeserednünk, se feladni az erőfeszítéseinket” – mondja a püspök, aki szerint jobban meg kell ismernünk egymást, hogy csökkenjen a bizalmatlanság. Ők felekezetközi beszélgetéseket is szerveztek az 500 éves reformációra időzítve, hogy jobban megismerjék egymást a többi keresztény egyházzal. De meg kell ismerni a cigányokat is, akik szomjaznak a szeretetre, „ugyanez vonatkozik a hajléktalanokra, meg kell ismerni a történetüket, valamint ez áll a muszlimokra, akikkel ugyanazt az Istent keressük.” A bizalmatlanság legyőzéséről egy tanmesét is előadott:

Megy a vándor az úton, egyszer csak megrezzen egy útszéli bokor. A vándor odavág a bottal, gondolván biztos kígyó az, erre kiesik egy kismadár a cserjéből.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Az egyház abban is segíthet, hogy az ilyen túlreagálás, túlgondolt természetes önvédelem visszaszoruljon. Maga Ferenc pápa is megmondta, hogy a vasárnapi mise után minden hívőnek azzal a gondolattal kéne kilépnie a templomból, hogy kinek tud jó keresztényként segíteni. A pápa szerint az, hogy ki hova született, milyen körülmények közé, az lehetőség, nem kiváltság. Lehetőség arra, hogy segítsen másokon. Vallásközi párbeszédre van szükség, nem a hitet kell feladni, hanem elutasítani a másik hitének megkérdőjelezését.

Menjünk fel a hegyre! Sokféle út megy oda, de csak egy csúcsa van. Ne ítéljük el egymást az alapján, ki merre indul el, majd fent találkozunk.

Beer püspök egyébként mindenhova elmegy, ahova hívják. Nyugdíjasként arról álmodozik, hogy több ideje lesz a személyes beszélgetésekre, hogy az emberek egyéni problémáiról, olykor gyászáról beszéljen. Sokat szerepel a médiában, feladatának érzi, hogy békítse az embereket, segítse őket abban, hogy türelmesebbek legyenek egymással. Azt tanácsolja, hogy „vegyük észre azokat a kincseket, értékeket, amivel rendelkezünk és adjunk hálát az Úristennek az otthonunkért, családunkért, egészséges gyerekünkért, barátainkért, és tudjunk elégedettek lenni.” A kulcsszó a társadalom megbékélésére: ELÉG. Ebből következhet az elégedettség, megbékélés, nagylelkűség. Beszélgetésünk ezen pontján Beer dalra is fakadt:

Nem éhezem, van mindenem, kisgyermekem, dal zeng nekem. Itt van velem szép hitvesem, elűzi bor a bánatom.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.