Büdös geci szar, migráns faszszopó, bazmeg! Nem tudsz vezetni? Mit csináltál?
Ezt kérdezte egy úr még szeptember 4-én Szombathelyen két férfitől, akik egy véletlen autós koccanás során letörték egy parkoló kocsi tükrét. A károkozók nem távoztak, a sértettek kihívták a rendőrséget, azonban a két fél nem beszélte meg kulturáltan a történteket. A fenti mondat egy volt abból a szitokáradatból, ami a koccanásban vétkes magyar férfire és skót-iráni származású barátjára zúdult.
Az utóbbi évek Magyarországán – ezoterikus szóhasználattal élve – érezni egyfajta negatív rezgést, a társadalom tűréshatára alacsony, a napi hírekből az jön le, hogy a magyar nekimegy bárkinek, ha fenyegetve érzi biztonságát, ingatlanát, ingóságait, kényelmét. Sokszor a vétlenek vagy valamilyen hátrányos helyzetű, a közbeszéd által kipécézett csoport tagjai válnak áldozattá.
A migránsokkal szembeni gyűlölködésről – például a menekülthullámra adott pánikszerű reakciókról – sok cikket írt a 24.hu és általában a magyar sajtó, például arról, hogy milyen felesleges migránspánikok voltak Magyarországon a menekülthullám óta, mennyi mindenkit néztek migránsnak, hány embert bántalmaztak durván emiatt. Az utóbbi években úgy tűnhet, a gyűlölet szülte erőszak nem válogat: kalauzokat ütnek, hajléktalanokat félemlítenek meg, cigánynak nézett aktivistát bántalmaznak, melegeket vernek meg. És akkor az internet kommentáradatáról nem is beszéltünk. Pedig lehetne, és hogy egy „ellenoldali” példát hozzunk: amikor december közepén megírtuk, hogy arcon lőttek egy fideszes politikust egy romániai vadászaton, riasztó számban jöttek olyan hozzászólások, hogy a többit is mellé kellett volna állítani.
Ezeket a kérdéseket (is) feltettük olyan, szakmájukban elismert embereknek, akik valamelyest ráláthatnak a társadalom általános állapotára, hogy különböző nézőpontokból megvizsgálhassuk, hogyan fulladt gyűlöletbe Magyarország. A válaszolók: Kende Anna szociálpszichológus, az ELTE-PPK docense, Hammer Ferenc médiaszociológus, az ELTE-BTK média tanszékének vezetője, Ungváry Krisztián történész és Beer Miklós katolikus váci megyéspüspök.
Mindenek előtt: az egyén is felelős?
Fizikai és érzelmi szülői támogatásra minden gyereknek szüksége van, és ha megkapja, nagy eséllyel nem a gyűlölködés és az előítéletek fogják motiválni a tetteit felnőttként. A pszichológusok ma már inkább a szocializáció, a családi környezet és a nevelés szerepét hangsúlyozzák azzal kapcsolatban, hogy ki milyen emberré válik amellett, hogy – főleg egyes személyiségzavaroknál – a genetika is hajlamosíthat bizonyos dolgokra. A pszichopátia egyik formája esetén például nagy valószínűséggel veleszületett az empátiahiány, az érzelmi ridegség és a kegyetlenségre való készség.
A szülői bántalmazás bizonyítottan rengeteg kárt okoz a gyereknek, aki később adott esetben maga is bántalmazóvá, gyűlölködővé válhat. Akit érzelmileg bántalmaznak (csúnyán beszélnek vele, megalázzák), az lehet, hogy gyerekként és felnőttként is gyakran fog szomorkodni, de az is előfordul, hogy agresszíven, antiszociálisan viselkedik majd. A fizikai bántalmazást elszenvedett emberekre még jellemzőbb, hogy nem tudják kontrollálni a dühüket, agresszívan viselkednek másokkal. A családon belüli erőszaknak elég, ha egy gyerek a tanúja, akkor is mutathat hasonló tüneteket. A szexuális bántalmazás pedig ennél is súlyosabb következményekkel jár.
A 20. század ötvenes éveiben Theodor Adorno és munkatársai (a frankfurti iskola) azt vizsgálták, hogyan történhettek meg a második világháború szörnyűségei, miért támogatták tömegek az antiszemitizmust és nácizmust. Ők arra jutottak, hogy létezik egy tekintélyelvű (autoriter) személyiségtípus, aki a demokratikus személyiséggel ellentétben nem tudja magát elfogadni, ezért másokat sem. Agresszív, előítéletes, bizalmatlan, ezzel kompenzálja szorongását. Vakon behódol a tekintély előtt, de kíméletlen azzal, akiről úgy gondolja, hogy alacsonyabb rendű nála. Az ilyen embert gyerekkorában fegyelmezéssel, szigorral nevelték. Adornóék így magyarázták az agresszió és a gyűlölködés terjedését, de azóta személyiségtípusok helyett inkább vonásokban gondolkodunk.
Pszichoterápiás környezetben a séma is egyfajta személyiségjellemzőt jelent, ami uralja a gondolkodásunkat, ezzel irányítva viselkedésünket. A sémák gyerekkorunkban alakulnak ki, elsősorban a nevelés minősége hatására, és csak pszichoterápiával vagy nagyon jól működő kapcsolatokban változtathatóak meg. Például akinek erős a bizalmatlanság-abúzus sémája, mert a szülei bántalmazóan vagy kiszámíthatatlanul viselkedtek vele, az jellemzően fél attól, hogy bántani fogják, ezért ha túlkompenzálja a sémát, ő fog támadni másokat. Általában ahhoz, hogy valaki az előítéletes, gyűlölködő gondolatait tettekbe fordítsa át, és ezt ne bánja meg, szükség van a nárcisztikusok esetében alapvető, de személyiségzavartól függetlenül is előforduló feljogosítottság-grandiozitás sémára. Akire ez jellemző, az úgy gondolja, hogy mások felett áll, különb a többi embernél, ezért joga van szabályokat áthágni, akár bántalmazni is.
Kende Anna: Előítéletből gyűlöletbe
Előítélet minden olyan negatív viszonyulás, ami azért irányul egy személy felé, mert egy adott csoportnak a tagja, vagy adott jellemvonásai vannak, amik megkülönböztetik őt a környezetétől – definiált egy kulcsfogalmat Kende Anna szociálpszichológus. Lehet ennek igazságalapja, lehetnek mögötte személyes tapasztalatok, de ezek mindig fel vannak nagyítva és kiterjesztve a csoport egészére.
Példát is hoz:
Ha egy bűncselekményt egy roma férfi követ el, akkor sokkal valószínűbb, hogy az emberekben az marad meg, hogy az illető roma, és nem az, hogy férfi.
A szociálpszichológia szerint az előítéletesség valamilyen szinten természetes folyamat, hiszen minden információt kategorizálunk. Nem a beteg vagy gonosz emberek előítéletesek. De ettől még nincs rendben előítéletesnek lenni, mert az előítéletek áldozataival szemben ez igazságtalan, hátráltatja a boldogulásukat és fizikai veszélyt is jelenthet. „Az is érdekes, mit nevezünk személyes tapasztalatnak, mert általában is fogékonyabbak vagyunk a negatív információkra, és a média is gyakran azokat emeli ki” – fejtegette Kende. A szakember szerint a politika, a társadalom, az iskola, a szülők felelőssége, hogy az előítéletekből lesz-e diszkrimináció vagy negatív cselekvés. Normák határozzák meg, hogyan fogunk viselkedni azokkal, akik olyan csoportokhoz tartoznak, amikkel szemben előítéleteink vannak. A normákat legvilágosabban a jogrendszer rögzíti.
De lehet egy gyönyörű antidiszkriminációs törvény érvényben, az emberek akkor sem feltétlenül annak megfelelően viselkednek.
Azokkal a csoportokkal szemben vagyunk a leginkább előítéletesek, amelyeket fenyegetőnek észlelünk. A fenyegetés észlelését pedig a közbeszéd erősen tudja befolyásolni. Ha valakinek azt mondják, hogy elveszik a munkáját, vagy megerőszakolhatják a lányát, az olyan súlyos fenyegetés, amire a legtermészetesebb reakció, hogy az adott csoportot korlátozni kell, őket nem illeti meg az a fajta emberséges bánásmód, mint minket. A közvélemény-kutatásokból látszik, hogy nőtt Magyarországon az előítéletesség, idegenellenesség, de nekik is voltak reprezentatív vizsgálataik. Kende Annáék reprezentatív vizsgálatai szerint a romák voltak sokáig a legelutasítottabb csoport, „de 2016 körül azt találtuk, hogy a muszlim bevándorlókkal szemben előítéletesebbek lettek az emberek.” Ehhez pedig köze volt a választási kampánynak.
Korábbi vizsgálatokban sokszor szerepeltek arabok, és akkor is nagyon negatív véleményük volt róluk a magyaroknak, de nem annyira a muszlim emberekkel, hanem kifejezetten a bevándorlókkal elutasítóak. Ezt fel lehet úgy is fogni, hogy a biztonságukat vagy a gazdaságukat fenyegető változástól félnek, és a politika is ezekre a félelmekre épít: a normák és elvárások nagyban befolyásolják, mennyire előítéletesek az emberek, illetve mennyire vallják ezt be. A 2006-os olaszliszkai lincselés fordulatot jelentett. Könnyű volt egy szikrával begyújtani azt, ami mindig jelen volt. Pedig az azt megelőző években kifejezetten kampányoltak az elfogadóbb, befogadóbb társadalomért, az EU is elvárta ezt, de a politikusok körében is konszenzus volt arról, hogy meg kell oldani a problémát. A kutatások szerint csökkentek is a romákkal kapcsolatos előítéletek.
„Egy vezető számára mindig haszonnal jár, ha a követői félnek, illetve a megoldást attól várjuk, akinek a kezében a hatalom van, és általában nő a népszerűsége a hatalmon lévőknek, ha egy krízishelyzetre egyszerű megoldást kínálnak.” Az emberekre mindenképpen hat, hogy mennyire érzik biztonságban magukat; és az, hogy mennyire érzik, nem azzal függ össze, hogy objektíven mekkora a keresetük, gyakran fontosabb, mennyire tűnik kiszámíthatónak a jövő.
A pszichológiai folyamatok Nyugat-Európában is hasonlók, a különbség az, hogy Kelet-Európában nagyon alacsony az intézményekbe és kormányokba vetett bizalom, függetlenül attól, hogy milyen ideológiát vagy pártot képviselnek. Ez a fajta bizalmatlanság az az érzés, hogy nem tudunk hosszú távra tervezni, vagy hogy nem gondoljuk, a dolgok értünk vannak. És ez megnehezíti, hogy nagyvonalúak legyünk másokkal.
Hammer Ferenc: Középen nincs semmi
A nagy kulturális lépésváltások traumát okoznak, ilyenkor az emberek mindenhova nyúlnak, hogy megoldást találjanak – magyarázta Hammer Ferenc médiakutató. Példának Donald Trump – sokáig elképzelhetetlennek tűnő – megválasztását hozta fel. Szerinte a világ új korszakba lépése is növelte a frusztrációt: „az, hogy a klasszikus modernitás és a kapitalizmus átlépett egy olyan helyzetbe, amit késő modernitásnak, újkapitalizmusnak vagy neoliberális kapitalizmusnak neveznek, rengeteg problémát megoldott, ugyanakkor hozott újakat.” Megjelent a fogyasztás sokszínűsége, az „identitáskarnevál”, miközben a média is megkavarta a lapokat. Hammer szerint az elaprózódott médiavilág miatt is nehéz olyan téridőket találni, amikor az emberek együtt vannak, ugyanazok a tényeik:
Nem egy tévécsatorna van már, hanem azt se tudjuk, mennyi. A nagy közös mediatizált események, mint a holdraszállás vagy a Rajk-per, eltűntek.
Társadalmilag determinált, hogy ki min akad ki: lehet ez a valóságshow-k világa, a megfigyelés paranoiája vagy épp a H1N1-vírus (amikor „Gyurcsány beoltatta magát, kitört a kulturkampf”, a jobboldaliak egy része dafke nem kért vakcinát). Amikor a szociológusok a kilencvenes években mérni kezdték a kölcsönös bizalmat vagy a hibáztatás mértékét, a posztkommunista országokban szörnyű eredmények jöttek ki, bizalomhiány, csalódottság jellemezte az itt élőket. Elvárjuk, hogy az állam ránk költsön sokat, a másik emberre viszont keveset, mert az nem érdemli meg, ám bizonyos körülmények között azért még áldozni is hajlandók vagyunk, hogy a másiknak rossz legyen. Hammer szerint Magyarországon 2006 fontos mérföldkő volt, a zavargások idején kialakult egy underground, szélsőjobbos nyilvánosság, ami minden középen lévőt és normálisnak mondottat elnyomásként interpretált. Innen csak egy lépés volt a minden addigi konszenzust megkérdőjelező populizmus.
Régen középen volt a normális és a szélsőségek a szélén voltak, most azt lehet mondani, a szélsőségek most is szélen vannak, de középen nincsen semmi. Mint egy fánk.
Divat lett „szemétnek lenni”, a konszenzus keresése kínossá vált, szavajárásunk lett az „így jártál”. Az erőszak állami monopóliuma is megkérdőjeleződik Magyarországon, amire Hammer példának a kopaszok boltzáras népszavazási keménykedését, illetve az egyetemfoglalásokon megjelenő futballhuligánokat hozta fel. Bár „a Deák téren sohasem fognak kecskék legelészni, mint anno a Capitoliumon az utolsó római császár bukása után”, a rendőrség egyes helyekre már nem megy be, a nyomortelepeken az izom a fő szervező erő. Az új világban a többség megmondhatja, mit csináljon mindenki, a fékek-ellensúlyok rendszere, a többség megakadályozása a kisebbség feletti uralomban „óvilági nyafogás” lett.
A földön fekvő ember mellett elmegyünk, sőt a lakók hívják ki a rendőröket, a közteresek pedig levizelik a hálózsákját és röhögnek. Hamarosan mindenkinek csak annyi jut majd, amennyit fizetni tud, vagy amennyit kiharcol az öklével. A web működése sem áll messze ettől: úgy van felépítve a közösségi média, hogy amit többen lájkolnak, az a tartalom jelenik meg többet. Ez voltaképp egy „folyamatos népszavazás a világ állásáról” valós időben, szinte anonim módon. Hammer szerint olyan a világ, mintha éjszaka lekapcsolt reflektorral száguldanánk. Persze itt-ott még pislákol némi fény:
Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de a magyar demokratikus médiarendszer maradványának tartóoszlopa az RTL Klub.
A médiaszociológus szerint ugyanis ez maradt az egyetlen tévécsatorna, ami széles tömegekhez eljut, és ahol „legalább nem jön vastag csövön a hülyeség éjjel-nappal”.
Ungváry Krisztián: A történelem veszteseinek érezzük magunkat
Az ellenségteremtés, ellenségkép-keresés mögött mindig is állami eszközökkel végrehajtott intézkedések álltak, de ezen a téren Magyarországon nagyon sok változás történt az utóbbi években – mondja Ungváry Krisztián történész.
A kormány ma úgy látja, hogy megtalálta az országot veszélyeztető ellenséget, mások szerint – és én is ide tartozom – ez gyűlölködés, aminek lehet ugyan racionális magja, de abban a formában, ahogy előadják, nem igaz.
Ugyanakkor egy kormányokon átívelő trenddel állunk szemben, és ennek egyik oka, hogy a magyar lakosság jelentős része magát a rendszerváltás, illetve a történelem veszteseként látja. Az uniós felmérések alapján abban, ahogy a magyarok a demokratikus alapértékekhez viszonyulnak, az ország sokkal közelebb áll a Balkánhoz, illetve az ortodox világ országaihoz, mint Közép-Európához. A kapitalizmus, a piacgazdaság, a parlamentarizmus gyanús dolgoknak számítanak, így egyáltalán nem meglepő, hogy a politikai gyűlölködésre van fogékonyság és igény, míg mondjuk Svájcban vagy Ausztriában ennek mások a mechanizmusai, és kevésbé lehet vele hiszterizálni az embereket.
A kérdés inkább az, mennyire és mikor kerül az áldozati szerep az állami politika szintjére. A magyarok 1914 előtt még nem érezték olyan mértékben a történelem veszteseinek magukat, mint 1918 után. A magyar helyzet annyiban tér el jelentősen más országokétól, hogy itt a liberalizmus és a nacionalizmus nem összefonódva, hanem egymás ellenségeként jelent meg: mivel a trianoni szerződést a liberalizmus jegyében hozták, a magyar jobboldal eredendően antiliberálissá vált.
A gazdasági válságokra adható olyan válasz, ami bezárkózó és gyűlöletpropagandát szító, ez pedig biztos bukáshoz fog vezetni – teszi hozzá Ungváry. Soros György azért is számít mumusnak sok országban, mert spekulált az adott ország nemzeti valutájával szemben, amit azért tudott megtenni, mert az országok pénzügyi vezetői hazudtak a nyilvánosságnak. Ezzel szemben 1930-ban Franklin D. Roosevelt amerikai elnök a gazdasági világválságra nem egy bezárkózó választ adott, hanem irányított, de piacgazdasági választ, az USA pedig ennek köszönhetően gazdasági sikereket ért el. Ezt Magyarországon Imrédy Béla jelentős részben megpróbálta lemásolni (győri program), sikeres is volt vele. Ha nem lettek volna Magyarországon zsidótörvények, nem raktak volna ki az állásukból a 3 év alatt 70 ezer embert, akkor is lett volna Magyarországon konjunktúra. Azzal pedig, hogy az ország belépett a II. világháborúba az „ezeréves határok” megszerzésének reményével, az egész gazdasági konjunktúrát ideiglenessé és csalóka hazugsággá tette.
Beer Miklós: Hol a krisztusi szeretet?
„Ami a legfájóbb és legszomorúbb nekem, az a névtelen, arctalan megnyilatkozási jelenség, ami elsősorban a Facebookon, kommentekben jelenik meg” – mondja Beer Miklós váci megyéspüspök, aki nem érti, „hogy tud ennyire lealacsonyodni az ember, amikor a másik véleményére csípőből haraggal válaszol”. Mindez azonban nem csak az internetre jellemző, a hétköznapokban is eddig nem tapasztalt egymásnak feszülést, acsarkodást észlel. Ami igazán meglepő, az pedig a következő:
Sajnos egyházon belül is tapasztalható mindez, és ami a leginkább fáj, hogy Ferenc pápát belülről milyen durván támadják.
Szerinte még sosem engedtek meg a hívők sem olyanokat pápával szemben, mint amiket a mostani egyházfőre mondanak. Az acsarkodást a politika hozzá elő leginkább. Amint elhangoznak az olyan „szitokszavak”, hogy migráns egy társaságban, lesz, aki feláll az asztaltól, és sértetten elmegy. Ha két idegen találkozik, akkor előbb kérdezik meg, a másik jobb- vagy baloldali-e, minthogy bemutatkoznának.
Az okokban Beer se biztos. Szerinte annyira felgyorsult az élet, hogy az árt a társadalomnak. A közlekedésben agresszívak az emberek, a fogyasztói társadalom vedd-meg-és-dobd-el szemlélete uralkodik. Beer szerint létezik ok-okozati összefüggés: „keresztény emberként, hívőként próbálom ezt ahhoz kapcsolni, hogy az önzés elhallgattatja a mások iránti figyelem, együttérzés hangját”. Holott Jézustól pont azt tanuljuk, hogy szeresd a felebarátodat, mint tenmagad.
Ebből is fakadhat, hogy vallásos emberek nem értik, miért kéri Ferenc pápa, menjünk ki a perifériára, legyünk türelmesek a más felekezetűekkel. „Önkritikusan azt mondom, hogy jól elvagyunk mi ezzel az ünnepi vallásos magatartásunkkal, de nem jár át bennünket a mindennapi életünkben a jézusi tanítás, az evangélium.” Pedig pont a pápa vallja, hogy az, hogy valaki milyen körülmények közé született, lehetőség, nem kiváltság: lehetőség arra, hogy segítsen másokon.
Van megoldás?
Ahogy a politika által egyszerűnek gondolt és magyarázott, egy ellenségképre ráragasztott folyamatok mindig összetettebbek, mint elsőre gondoljuk, úgy az össztársadalmi gyűlölködésre is igaz mindez. Mind a négy alanyunk másfelől közelítette meg a dolgokat, és a pszichológia egyén szintjére leásó módszere is más megközelítést tesz lehetővé. Az okok tehát rém bonyolultak, de ez nem lehet mentség, hisz más társadalmak képesek gyűlölet nélkül élni (hogy ne fejlett nyugati államot mondjunk, itt van mindjárt Bhután, a világ legboldogabb állama). Hogy mégse keseredjünk neki, hamarosan jelentkezünk egy második résszel, ahol a négy nyilatkozó elmondja, mi lenne a megoldás a gyűlölet ellen.
