A Magyar Hospice Alapítvány munkatársa Gaál Ilona egészségügyi szakemberekkel, daganatos betegekkel és hozzátartozóikkal interjúzott – egyenként körülbelül két órát- arról, hogyan beszélnek az orvosok, ápolók a betegekkel, illetve ki hogyan éli meg ezeket a találkozásokat. A tavalyi mélyinterjúkból már szemezgettünk. A nyilatkozatokból kiderült például, hogy sokan eltitkolják a betegségüket.
Kellemetlen erről beszélni, meg van olyan ember, aki hajlamos arra, hogy azt mondja, mit akarsz itt, rákos vagy. Nem számítanék embernek egyes helyeken és egyes emberek szemében. Ők nem gondolják, hogy egy napon ugyanez történhet velük.
Az információhiányra is sokan panaszkodtak:
Bementem az orvoshoz, aki sose mondott semmit. Elküldött vizsgálatra, ott sem mondtak semmit. Én pedig nem kérdeztem semmit.
A kegyes hazugságok sem ritkák. Egy orvos például, aki megmondta egy asszonynak, hogy napjai vannak hátra, később úgy döntött soha többet:
Inkább azt mondom a betegnek, hogy körülbelül háromnegyed éve van még hátra. Így nem veszem el tőle a reményt.
Ha 83 áttétje van, akkor azt mondom, hogy van öt. A betegnek azt kell tudnia, hogy áttétje van. Hogy mennyi, hol, az nem lényeges.
Az interjúk szerint a betegek csalódottsága, dühe leginkább az ápolókon csapódik le:
A kemoterápia ellen tiltakozó betegek agresszívebbek, kötekedőbbek, mintha mindenki másra haragudnának, mert ők betegek. Nehéz velük kommunikálni.
A kétszázhatvan oldalnyi interjúhoz még gyűjtöttek anyagot az internetről, például blogokról, kommentekből. Ezek alapján állították össze a verbatim drámát, amelynek lényege, hogy a felhasznált idézetekben egyetlen szó sem módosítható.
Hallottam, hogy a cicis lányokkal, asszonyokkal tök másképp viselkednek, mint egy májdaganatos férfival. Talán azért, mert én erről nem tehetek. Aki viszont elitta, elcigarettázta… Mert erről te nem tehetsz. De egy májról, hasnyálról, epéről igen.
Az alkotók ezt a színházi estét felvilágosításnak, bátorításnak szánják a betegnek, orvosnak, ápolónak, rokonnak, sokszor humoros formában.
Az interjúkat készítő alapítvány A program célja még, hogy a betegséghez, de különösen a halálhoz érettebben és elfogadóbban tudjunk hozzáállni.
Mióta itt vagyok? Hát igen, változott. Előtte sem tartottam, nem tartok a haláltól, egyszer úgyis meg kell halnom, nem tudom kikerülni, ezért nem kell tőle tartanom sem, igazából magát a haldoklás folyamatát értettem meg, hogy az milyen fontos, hogy az ember hogy jut el odáig.
Az előadás április 19-én lesz Budapesten, a Radnóti Színházban Nincs sírás, nincs semmi avagy “Haló, itt egy emberről beszélünk!” címmel.
