Fél évvel a terror kezdete előtt lépett be a központi hatalmak oldalán a nagy háborúba az Oszmán Birodalom. Enver pasa úgy gondolta, két út áll országa előtt: a terjeszkedés, vagy az összeomlás. Utóbbira volt sokkal nagyobb esély: a nyugathoz képest igencsak elmaradott Oszmán Birodalmat már évtizedek óta csak az „Európa beteg embere” néven emlegették. A törökök azokat az észak-afrikai területeket akarták visszaszerezni, amiket a XIX. század végétől kezdődő konfliktusokban vettek el tőle a nyugati hatalmak, ezek mellett az Orosz birodalom törökök lakta régióit is meg akarták hódítani. Így amikor 1914 őszén a legfőbb szövetséges, Németország helyzete egyre nehezebbé vált a kétfrontos háborúban, a pasa kiadta a parancsot Szevasztopol és Odessza megtámadására.
Eleve vesztes háború
A hanyatló középkori birodalomra azonban nem sok sikerélmény várt a modern háborúban: a hódító szándék pillantok alatt elkeseredett védekezésbe fordult. Az oszmánok egyetlen sikere az volt, hogy az 1915 februárjától 1916 januárjáig tartó, véres Gallipoli csatában, jelentős német támogatással ugyan, de sikerült megvédeniük a Dardanellák tengerszorost, az Antanttól.
Eszat pasa parancsot oszt. Forrás: Amerikai Kongresszusi Könyvtár.
Ez a siker azonban 1915. április 24-én még nagyon távolinak tűnt: a kudarc és a csalódottság szülte paranoia bűnbakért remegett. Kéznél voltak az örmények, akik keresztények voltak, és emiatt állítólag az oroszok oldalán álltak. Ők lettek az Oszmán Birodalom belső ellenségei. Már régóta a hatalom célkeresztjében voltak: a kormány kurdok betelepítésével igyekezett felborítani az etnikai viszonyokat, amire az örmények politikai szervezkedésbe kezdtek, és megfogalmazódott bennük az önálló Örményország létrehozásának vágya. A törökök elnyomással, terrorral és pogromokkal válaszoltak, utóbbinak 1909-ben például háromezer örmény esett áldozatul.
Meds Yeghern
Az Antant gallipoli partraszállása után az akkor hatalmon lévő ifjútörökök kiadták az utasítást a régóta készen álló tervek végrehajtására. Április 24-én, Isztambulban kezdték kétszáz örmény értelmiségi és vezető letartóztatásával, majd kivégzésével. Aztán rejtegetett fegyverek elkobzása ürügyén lerohanták az örmény falvakat. Az akkor semleges Egyesült Államok misszionáriusai embertelen kegyetlenségről számoltak be hazaküldött jelentéseikben. Az asszonyokat meztelenre vetkőztetve, frissen vágott faágakkal verték össze, a papok körmeit letépték, fogait kiverték, szakállukat leégették és szemüket kivájták kivégzésük előtt. A hadügyminiszter sógora, Dzsevdet bej, állítólag megpatkoltatta örmény foglyait, majd addig táncoltatta őket, amíg össze nem estek.
Az út mentén kivégzett örmények – kép Henry Morgenthau nagykövet könyvéből.
A háború kitörésekor negyedmillió örmény katona szolgált a török hadseregben, őket 1915 elejétől munkaszolgálatra küldték, majd április után legtöbbjüket főbe lőtték, persze csak miután megásatták velük saját sírjukat. Voltak, akik ellenálltak, és hosszú, hősi küzdelem után a francia vagy az orosz hadsereg segítségével elmenekülhettek az országból. Nyáron lőszertakarékosságból a törökök a sivatagra bízták a mészárosmunkát. Kitelepítést vezényeltek: több tízezer fős, többségükben gyerekekből és asszonyokból álló meneteket indítottak el a szíriai Der el Zor sivatag felé. Az elhagyott örmény házakat kifosztották, a halálmeneteket kurd és cserkesz bandák rabolták ki. Az angorai örményeket szabályosan darabokra vagdosták, a húscafatokat folyóba dobálták. A deportáltak füvet, sáskát és halottaik húsát ették. Egy-egy menetből jó, ha 100-150 ember célba ért. Az aleppói táborban aztán a járványok szedték áldozataikat. A végeredmény: Anatólia és Kilíkia 1914-ben még két és fél milliós örmény lakosságából 1922-re másfélmilliót irtottak ki, a többiek pedig menekültté váltak, bárhova mentek is. Az örmények azóta Meds Yeghern (Nagy Katasztrófa)néven emlegetik az időszakot.
Hitleri példa
Az örmény népirtás olyan sikeresen érte el kegyetlen célját, hogy egy későbbi diktátort valósággal megihletett: „A mi erőnk a gyorsaságban és a brutalitásban rejlik. Dzsingisz kán nők és gyermekek millióit mészároltatta le. A történelem mégis csak az állam alapítójaként emlékszik rá. Számomra érdektelen, hogy a gyenge nyugati civilizáció mit fog rólam mondani… Ennek megfelelően készültségbe helyeztem halálfejes alakulataimat – egyelőre csak keleten – azzal a paranccsal, hogy könyörtelenül és szánalom nélkül küldjenek halálba lengyel származású és nyelvű férfiakat, nőket, és gyerekeket. Csak így tehetünk szert a szükséges Lebensraumra. Egyébként is, ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?” – tette fel a költői kérdést Adolf Hitler 1939 augusztusában tábornokainak, egy Obersalzbergben rendezett konferencián.
1915 április 24-én kivégzett örmény értelmiségiek. Forrás: Szovjet örmény enciklopédia, 7. kötet.
Népirtók és államalapítók
Az első világháború után, az egykori birodalom romjain kezdte el felépíteni a Török Köztársaságot Kemal Atatürk, jobbára az örmény népirtást megtervező és elrendelő ifjútörök elődök, Talát és Enver nyomán járva. Amellett, hogy Atatürköt mind a mai napig vallásos tisztelet övezi Törökországban, a két pasát is államalapítóként tisztelik. Ezt pedig nehéz lenne összeegyeztetni azzal, hogy elismerik, ugyanezek az emberek egy népirtás szellemi atyjai is voltak. Törökország fontos katonai szövetségese a nyugatnak: Ázsia és a Közel-Kelet kapuja, NATO-tagállam, így sikerült elérnie, hogy máig csupán huszonnégy ország ismerte el hivatalosan népirtásnak az örmények tragédiáját. Leginkább azok, ahol jelentős örmény kissebség él.
A történelem során folyamatosan birodalmak árnyékában létező örménység jelentős része él diaszpórában. Egyes becslések szerint jelenleg háromszor annyi örmény származású ember él külföldön, mint ahány Örményországban. A legtöbben Oroszországban, Franciaországban és az Egyesült Államokban. A világ leghíresebb örmény származású személyiségei közé tartozik az énekesnő Cher, a reality sztár Kardashian nővérek, a kétezres évek meghatározó rockzenekara, a System of a Down, a teniszező Andre Agassi, az autóversenyző Alain Prost, és az orosz külügyminiszter Szergej Lavrov is.
Oroszország és Franciaország elismeri az örmény népirtás tényét, de például az Egyesült Államok és Nagy Britannia nem. Legalábbis nemzeti szinten nem. Az ötven amerikai állam közül 43 ismeri el népirtásként az örmény nép tragédiáját, hasonlóan Skóciához, Waleshez, és Észak Írországhoz. A századik évfordulóhoz közeledve az Európai Parlament állásfoglalásban ösztönözte tagállamait az örmény népirtás elismerésére, Németország bejelentette, hogy parlamentje április 24-én szavaz a kérdésről. Az Európai Unió egyik legbefolyásosabb államában pedig ez különösen kényes kérdés, részint az ország második világháborús szerepe, részint az ott élő jelentős számú török kisebbség miatt.
Joachim Gauck, német szövetségi elnök elébe ment a szavazásnak, már egy nappal korábban április 23-án azt mondta: „Az örmények sorsa történelmi példája a tömeggyilkosságnak, az etnikai tisztogatásnak, a deportálásnak, és igen: a népirtásnak.” Gauck nemcsak, hogy népirtásnak ismerte el a tragédiát, de hazája, mint az Oszmán Birodalom egykori szövetségese nevében, felelősséget is vállalt a történtekért.
Tette ezt annak ellenére, hogy szerdán Ahmet Dautoglu török miniszterelnök arra kérte Angela Merkel kanccelát, hogy vegyék le a Bundestag napirendjéről az örmény népirtás elismeréséről szóló szavazást. Azt mondta: „a történtek egyetlen szóba tömörítése, általános érvényben terheli a felelősséget, kizárólag a török nemzetre, ami jogilag, és morálisan is problematikus.” Erdogan elnök az örmények halálát „közös fájdalmunk”-nak nevezte, és egy közös történészbizottság felállítását javasolta, a történtek pontosabb megértéséhez.
A szavak ereje
Az örmények többsége szerint szörnyűségekről és tragédiáról beszélni nem elég. „A történelmi tényeknek, időszakoknak, eseményeknek egzakt elnevezései vannak. Az intézményesen, etnikai alapon elkövetett, éveken át elkövetett, tömeges pusztítást népirtásnak nevezik. Ez nemcsak történelmi, de jogi kategória is, pont úgy, mint a zsidó Holokauszt, amelynek Hitler által is hivatkozott főpróbája volt a törökök által véghezvitt népirtás. Az Örmény Genocídium népünk legérzékenyebb, legfájdalmasabb, lezáratlan történelmi fejezete. A világ számos országa ismeri el történelmi tényként, de nem a szavak és jelzők a lényegesek az áldozatok emléke és a leszármazottak szempontjából, hanem a tagadáson, hazugságon, bagatellizáláson és elhallgatáson alapuló hozzáállás” – nyilatkozta a Hír24-nek Diramerján Artin, a magyarországi Örmény Genocídium Emlékév Bizottság elnöke.
Asszony halott gyermekével Aleppóban. Forrás: Wikipedia
Törökország pedig mindig érzékenyen reagál az örmény népirtás emlegetésére. Annak ellenére, hogy a hozzáállás enyhült valamelyest az utóbbi időben. Nemrégiben például Ahmet Davutoglu miniszterelnök részvétét fejezte ki az örmény áldozatokért, ám országa rögtön visszahívta a vatikáni nagykövetét, miután Ferenc Pápa a XX. század első holokausztjának nevezte az örmény népirtást. Néhány nappal ezelőtt pedig Davutoglu leszögezte: az örmény áldozatok halálát népirtásnak nevezni diszkrimináció, hiszen ők csak egy voltak azoknak a népeknek sorában, akik nagy veszteségeket szenvedtek a világháború alatt.
Emlékeltérés
Az örmény kisebbség világszerte igyekszik a századik évfordulót arra használni, hogy ráirányítsa a figyelmet ügyére. A törökök pedig igyekeznek elnyomni a hangjukat, világszerte első világháborús konferenciákat, és előadásokat szerveznek, és épp az április 24-én kezdődő hétvégére hirdették meg Gallipoliba a Dardanellák közel egy évig tartó ostromának nemzetközi emlékünnepét.
A magyar-örmény viszony, diplomáciai szempontból koránt sem nevezhető szívélyesnek: az Orbán-kormány a keleti nyitás stratégiájának értelmében Törökországgal és az örmények másik ellenségével, Azerbajdzsánnal igyekszik szorosabb partnerséget kiépíteni. Utóbbi állam és Örményország a Szovjetunió felbomlása után kitört hegyi-karabahi háború óta hivatalosan hadban áll, a békét csak egy törékeny tűzszünet tartja fenn.
Balta a fejbe
A 2010 óta hangsúlyosan keresztény alapokon nyugvó magyar állam nemcsak hogy nem ismeri el az örmény népirtás tényét, az elmúlt évek egyik legnagyobb külpolitikai botrányát kiváltó lépését épp az örmény nép rovására húzta meg az Orbán-kormány. Ma sem tudni pontosan, hogy a magyar állam miért adta ki 2012-ben hazájának az azeri Ramil Safarovot, akit életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt a bíróság, amiért 2004-ben, álmában gyilkolta meg az örmény Gurgen Margaryant.
Deportált örmények. Forrás: Title Ravished Armenia: The Story of Aurora Mardiganian, the Christian Girl who Lived Through the Great Massacres, 1918.
A két katonatiszt a NATO Partnerség a Békéért programja keretében tartott angol nyelvtanfolyamon vett részt Budapesten. Safarov előre kitervelte tettét: egy nagyáruházban baltát vásárolt, hajnalban az örmény tiszt szobájába osont, és szétverte, kis híján levágta a fejét. Ha nem állítják meg időben, a programon résztvevő másik örmény tisztet is megölte volna.
Bár állítólag az azeriek megígérték Magyarországnak, hogy Safarov otthon leüli majd a büntetését, a baltás gyilkos azonnal elnöki kegyelmet kapott, majd előléptették, és nemzeti hőssé avatták. Örményország pedig minden diplomáciai kapcsolatot felfüggesztett Magyarországgal.
Igazságérzet és gazdasági érdek
„Ferenc pápa folytatja azt az utat, melyen II. János Pál pápa is járt, így bátorítást ad azoknak a keresztény kultúrkörbe tartozó országoknak, amelyek csatlakoznak az elismerők közé. Köszönjük és üdvözöljük Ausztria múlt heti kiállását és reményteljes várakozással állunk a németországi szavazás előtt. Legjobban azonban a magyarországi és török elismerést várjuk. Ez elengedhetetlen eleme a megbékélésnek és közeledésnek” – értékelte az elmúlt hetek eseményeit Diramerján Artin.
Akik megúszták: örmény menekültek egy francia hajón. Forrás: Europress Fotóügynökség.
Szijjártó Péter, külgazdasági és külügyminiszter a magyar-azeri gazdasági vegyes bizottság kétnapos, budapesti tárgyalása után éppen arról beszélt, hogy Azerbajdzsánból már biztosan fog érkezni földgáz Európába, amikor a Hír24 emailben kérdezte minisztériumát, hogy mi Magyarország hivatalos álláspontja az örmény népirtással kapcsolatban. A Sajtó Főosztály a következő választ küldte:
„Magyarország tisztelettel emlékezik az örmény népet száz évvel ezelőtt ért tragédia áldozataira. Közös történelmi felelősségünk, hogy ilyen események soha többé ne fordulhassanak elő.
Magyarország kormánya elkötelezetten támogatja az örmény és a török nép megbékélését, üdvözöljük az ez irányba tett lépéseket, és meggyőződésünk, hogy az 1915-ös események megítélése a történészek feladata.
Emlékhely Jerevánban. Fotó: Europress Fotóügynökség.
Fontos célunk a magyar-örmény kapcsolatok helyreállítása, együttműködésünk fejlesztése az élet minden területén. Töretlenül támogatjuk az Európai Unió és Örményország kapcsolatainak a Keleti Partnerség stratégiai keretein belüli ambiciózus fejlesztését.”
Diramerján Artin pedig úgy látja, hogy „az örmények és magyarok viszonya ugyanolyan baráti és bensőséges, mint évszázadok óta, a baltás kiadatása előtt. Az örménység csakúgy, mint a világ közvéleménye ugyan egy rövid ideig értetlenül állt a történtek előtt, de a hazai örménység történelmi, államalkotó nemzetisége Magyarországnak. A hétköznapi emberek egyébként sem neheztelhetnek egymásra, hiszen a politikai döntéseket nem ők hozzák.”
