Öngyilkos lett egy tizennégy éves lány. A név, a helyszín most nem számít. Ötoldalas búcsúlevelet hagyott az anyjának. Az első négy oldalon csak szavak voltak, egymás után, látszólag összefüggéstelenül felsorolva. Azok a szavak, amelyekkel őt gúnyolták az iskolában és amelyek végül az öngyilkosságba kergették.
Az iskolás gyerekek közötti, azaz kortárs zaklatás, bántalmazás nemcsak azért tűnik megoldhatatlannak, mert hiányzik az intézményrendszer és a mentalitás, hogy kezeljük, hanem azért is, mert alulértékelt: a többség hajlamos természetesnek venni és nem foglalkozni vele, egészen addig, amíg fizikai formát nem önt – sokszor még akkor sem. Pedig a testi fenyítés, a verés még csak nem is a legrosszabb, ami a gyerekekkel történhet az iskolában. A kortárs zaklatás a szakértők szerint a nyugati társadalmak egyik legsúlyosabb problémája, kis túlzással minden további (felnőttkori) gond okozója.
A szavakkal, gesztusokkal gúnyolás, szekálás, fizikai megfélemlítés, verés óvatos becslések szerint minden negyedik-ötödik gyereket érinti. Óvatos, mert egyrészt szokás szerint nagyon sok eset marad észrevétlen, másrészt mert a pszichológusok, szociológusok szerint nemcsak a „vesztest”, tehát a zaklatottat, hanem az agresszort is áldozatnak kell tekinteni – tudják, nincs rossz gyerek csak…
…rossz rendszer
Ahogy a családon belüli erőszakra, gyakran erre sem emlékeznek az áldozatok, azaz nem értik, miért képtelenek felnőttkorukban kapcsolatot teremteni, ápolni. Egy neve elhallgatását kérő pedagógus és sokgyermekes családanya egy kanadai könyvtárban botlott bele egy erről szóló előadásba, és itt ismerte meg Barbara Coloroso Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak című könyvét. Olvasás közben élte újra, mi történt vele sok évvel azelőtt; végül az ő ötlete volt, hogy a kötetnek magyarul is meg kell jelennie. Idén nyáron meg is történt, kiadója pedig szakértőkkel beszélgetve járta körbe a témát. Kedd délelőtt pszichológus, szociológus és a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány vezetője oszlatták el az egymást szekáló, a gyengébbeket kipécéző és szóval, piszkálással és veréssel megkínzó kis- és nagyobb iskolások körüli közhelyeket. Mint például hogy…
…a gyerekek már csak ilyenek
Akinek van szabad háromnegyed órája, nézze meg Pálfi György Nem leszek a barátod című filmjét, amely a kőkemény óvodai hierarchiát tárja fel a szavannán forgatott dokumentumfilmek távolságtartásával. A címadó mondat kíméletlen fegyver, amellyel az ovisok leosztják a szerepeket, nyertesekre, vesztesekre. E között a természetes folyamat és a zaklatás – bullying – között leheletvékony a határvonal, de egy biztos: soha egy gyerek sem érdemli meg, hogy megalázzák, a legducibb, leglassabb sem, ahogy a támadó sem, hogy az egész életét ebben a nyomorult „agresszív bunkó” szerepben töltse – mondják egybehangzóan a szakértők.
„Nem szabad elintézni annyival, hogy egy-két erőszakos gyerek mindenhol van; ez egy rendszerszintű probléma” – fogalmaz Herczog Mária szociológus, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának tagja. „A gyerek mindig a szülő tünete: ahogy viselkedik, az jelzi, tud-e neki segíteni a felnőtt. Az erőszak pedig az elkövető segélykiáltása, akkor üti fel a fejét, amikor a gyerek nem tud másképp jelezni, hogy baj van. Ha nem befogadó, elfogadó az iskolai környezet és a rendszer szintén erőszakkal reagál, csak eszkalálódik a helyzet, az alapprobléma pedig akkor sem oldódik meg, ha kirakják a suliból.” A kutató szerint vékony a határvonal zaklató és zaklatott között: ha valaki beleragad az utóbbi szerepbe, az szintén azt jelzi, otthon baj van, nem tanulta meg, hogy álljon ki magáért. Ezen azonban a fejmosás, tasli nem segít – sőt.
Az iskola problémái pedig a társadalom problémáit jelzik: a szakiskolákban nagy a baj, míg a budai elit gimnáziumok nem számolnak be erőszakról és nem azért, mert eltusolják, hanem mert megtanultak konfliktust kezelni – mondja Herczog. „A konfliktuskezelést ugyanúgy tanítani kell, mint a porzót meg a bibét. A mediáció alapja csupán négy primitív kérdés: mi történt? hogy érezted magad? hogy érzed magad most? mi lehet a megoldás? Amikor aztán ezt az egész osztállyal elkezdik kibontani, jönnek a feladatok.” A pedagógusok többsége persze önhibáján kívül képtelen készenlétben állni az ilyesmire, „még ezzel is foglalkozni”. És akkor a szemtanúkról még nem is beszéltünk, akikkel szintén tisztázni kellene, mi a helyes és helytelen. „A végén aztán mind ott maradnak egy traumával és nem tudnak vele mit kezdeni.”
A megoldás a pszichológus szerint sem a büntetésben van. „Az áldozatok hamis identitással kell, hogy éljenek: azzal, hogy ők áldozatok, erre méltók” – fogalmaz Tápolyai Emőke. „Elhiszik a felnőttek hazugságait arról, hogy a gyerekkor szerves része az ilyesmi, és hogy ők akkor érettek, ha nem panaszkodnak, reklamálnak, árulkodnak. Mi pedig nem tanítjuk meg nekik, hogy joguk van annak lenniük, akik. A változás ott indul, hogy a gyerekeket megtanítjuk tisztelni egymást, és elmondjuk nekik: mellettük állunk, nincsenek egyedül.” Nem pedig azt:
Légy férfi, üss vissza!
Azt hinnénk, a verés a legrosszabb, de az áldozatokat saját bevallásuk szerint nem ez viseli meg a legjobban. Sokan kezdik úgy a vallomást – ha ugyan elkezdik -, hogy az ütést el lehet felejteni, a szavak viszont örökre megmaradnak. A gyerekkori öngyilkosságok oka – ezekből Magyarországon is sokkal több előfordul, mint amennyi a médiába eljut – szinte mindig a gúnyolódás, mindennapos szekálás. Az iskolai mészárlások elkövetőiről általában kiderül, hogy hosszú ideig maguk is ki voltak téve a zaklatásnak. A gyilkosság persze egész más kategória, de Tápolyai szerint az országban rengeteg gyerek retteg, „mert a zaklatók azt emlegetik, hogy másnap behozzák a késüket”. Elmondja: mindennaposak a hazafelé menet elkövetett támadások, a csoportos erőszak. Sok felnőttet kezel, akik vagy öngyilkos gyereküket siratják, vagy egykori zaklatottként fogalmuk sincs, miért gyűlölik az emberiséget. „Ki kell mondani: a gyerekek nincsenek biztonságban az iskola falai között.” „Az én lányom szemtanú volt, de sosem tudom, mibe küldöm bele reggelente és hogy kapom vissza délutánonként” – teszi hozzá egy „távoli településen, mindegy is, hol” élő szülő a hallgatóságból.
Nem tudni, a fizikai vagy a verbális erőszak-e a gyakoribb, de ma már nincs is Facebook-mentes zaklatás. „Három éve még fehér holló volt az ilyesmi, most pedig minden eset kivetül a netre is” – meséli Reményiné Csekő Borbála, a lelkisegély-vonalat is működtető Kék Vonal krízisvonal vezetője. „Nincs olyan, hogy valakit kiközösítenek az osztályban, de Facebookon attól még lájkolják. A zaklatás kitágult térben, időben.”
Ritka, hogy egy gyerek rögtön segítséget kér: azt már az oviban megtanultuk, hogy árulkodni nem szabad. Tünetek azért vannak: romlanak a jegyek, a gyerek állandóan beteg, nem akar meggyógyulni, sír, próbálja elkerülni a közösségi érintkezést, sosem csörög a telefonja. Ha például emiatt kiderül, mi a baj, a reakció általában többet árt, mint használ. „A legkárosabb, ha a szülő azzal jön: ne állj vele szóba, húzódj el” – magyarázza Tápolyai Emőke pszichológus. „Ezzel az áldozatnak azt mondjuk, legyél csak áldozat, az agresszort pedig szintén megerősítjük. Gyakori még, hogy a szülőnek nincs ideje az egészre, elintézi annyival, hogy ilyen az élet; esetleg leteremti, hogy rúgd bokán, üss vissza, saját frusztrációját kompenzálva mindent elmond a gyereknek, amit kollégáival tett volna aznap.” Szerinte az a legjobb, ha van pár szó, akár egy bemagolt, újra és újra elismételt félmondat, amivel a gyerek ki tud állni magáért: „Ezt csak te mondod, ez nem igaz.” Abban azért a szakértők is egyetértenek, hogy egy introvertált gyerek egyik napról a másikra képtelen ezt megtanulni és be is vetni.
Nem igaz, hogy nincs ott egy tanár ilyenkor!
– mondják gyakran a Kék Vonal vezetőjének. Reményiné Csekő Borbála ilyenkor elmondja: ha a krízisvonalat hívja egy gyerek, általában már túl van ezen a körön. A legijesztőbb, hogy a zaklatások nagy része felnőtt, tanár jelenlétében történik, aki ilyenkor nyíltan vagy a sorok között az áldozatot hibáztatja, még ha jóindulattal is. „A kövér kislánynak a tesitanár elmondja, mi az elfogadott, az új kislánynak felsorolják az íratlan szabályokat, amelyeket betartva talán nem közösítik ki, de volt olyan is, hogy egy gyereknek azt tanácsolták, változtassa meg a nevét, ha már ilyen sokan csúfolják miatta.” A látszatmegoldások legviccesebb példája az volt, amikor egy iskola úgy reagált a folyamatos folyosói zaklatásokra, hogy kifüggesztette a tízparancsolatot. „A felnőttek úgy gondolják, a bántalmazottnak kell megoldani, a pedagógusok első kérdése általában az áldozathoz szól (mit csináltál? biztos megérdemelted! – ha nem is ezekkel a szavakkal), a gyerekek szerint a felnőttek csak rontanak a helyzeten” – sommáz a pszichológus.
