Mert a legendárium szerint „professor Csokonai” egyetlen éjszak alatt össze tudott csapni egy jó vígjátékra való alaphelyzetet a férfiölelés után epekedő özvegyasszonyról és annak két pénzvadász hódolójáról. A kéziratot aztán odaadta diákjainak, ugyan töltsék fel a vázlatos cselekményt kedvükre való sok poénnal, és játsszák el nagy vidáman az oskolai bemutató nézőinek épülésére.
A cél: fogja mindenki a hasát a röhögéstől a nézőtéren! Ennél több igény különben vajmi kevés találtatik az eredeti darabban.
Így történt ugyanis ez a premier még a 18. század utolsó esztendejében Csurgón, a helyi tanintézetben, amikor Magyarországon a színi játék, mint olyan, a gyermekek cipellőjében (sem) járt. Pedig az olasz Commedia dell’arte bohózatai már világsikerre vitték e műfajt.
Meglehet, esett a dolog.
Ám jó bizonyítékkal szolgál a hipotézisre Keresztes Attila, aki olyan előadást produkált a volt tanító Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című darabjából a szegedi kisszínházban még tavalyi év végén, hogy arra már jó előre kellett jegyet foglalnia a nézőknek.
Az előadás folytatólagos telt házzal futott. Alig hihető, de így van.
Az újjá porolt (Csokonai + diákjai) vígjáték dialógusai egy mai ihletésű burleszket kínálnak eljátszásra, – amelynek tán legfontosabb eleme a korhoz való hűtlenség szabadossága volt. Megszámlálhatatlan ötlet, színészi helyzetkomikum és kabarétréfai elem követi, kergeti egymást a vonzalmi háromszög érdekviszonyaiban. A bohóckodás lelkes szereplői Kuruzs (Pataki Ferenc), ő egy személyben doctor, borbély, alchimista, kéznéző chiromantista, zsibvásáros, drótvonó, poéta, kosárkötő. Aztán a szeleburdinak nevezett csetlő-botló nőcsábászok, Lipitlotty (Borovics Tamás) és Tiptopp (Gömöri Krisztián), akik a címszereplő Karnyóné (Szabó Gabi) savanyúra karikírozott bájai körül ökörködnek. A többiekkel közösen, – a boltos legénnyel, dundi szobalánnyal, tündérpárral, Borisz Godunovval stb. Közben a néző azon gondolkodhat, miként képes e kavalkádot röhögés nélkül elviselni a háttérdíszletként képkeretbe merevített mozdulatlan, egykor volt, majd a vége felé feltámadó patikus férjemény, (Rácz Tibor).
A szegedi Karnyóné produkció bizonysága annak, hogy minden kort a maga idejéből lehet megítélni. Mából nézve múltat, téves az optikánk. Így valóban autentikus bohózati előadásának minden izében mai aktualitásúnak (is) kell lennie.
Jól tudva ezt, játszatik el e tétel a szegediek társulata által. A színészek egymás közötti és a nézőkkel való perpatvarai, a deszkákról való kibeszélések, a szöveges és szituációs improvizációk, a harsány zene és így tovább.
A legutóbb Hedda Gabler rendezésével is elegáns sikert arató Keresztes Attila szabadságot adván színészeinek, maga is élvezhette beszólásaikat, lökdösődésüket nézőtéren és a boltbelsőt idéző díszletek között (tervezte Fodor Viola)… Szóval mindent, amit mai is bármely, érzékeny szellemű tanár által felszabadított gimnáziumi diákszíntársulat elő tud hozni magából néhány próba nyomán.
Gúnyos utalásokat a társadalomra, fricskákat felsőbbségek felé, friss jellemzésű groteszk fintorok, álszenteskedés és hiúság, pénz-és kéjsóvárság, kivagyiság vonódik be így az előadás mondandójába. Mai szövegek, mai szereplőkkel – Csokonai / Keresztes Attila ihletésére.
Mindez persze rettentő mód tetszik a nézőknek. Felszabadultan röhögnek és röhögnek is egyre másra, veszik a lapot – és egy cseppet sem zavarja őket a 17. századi viseletet idéző rizsporos paróka vagy jakobinus nadrág (jelmez: Bianca Imelda Jeremias.) avittsága.
Talán egykor, a történelmi Szegeden is népszerűséggel bíró politikai kabarék országos hiánya is érződik e nézőtéri felszabaduláson, amelyben a helybéli illetőségű néhai Boncz Géza, vagy Hofi Géza humorának üde szelleme is meg vagyon idéztetve.
Az viszont kevéssé érthető, hogy mindezek ellenére, özvegy Karnyóné és az ő szeleburdijainak siker-vígjátéka, miért nem látható egyetlen alkalommal sem január havában, a szegedi teátrumban. És februárban.
Pedig e sorok (is) szolgálnának a reklám helyéül.
