Belföld

A választások története Magyarországon

Magyarországon 1990-ben tartottak először a demokratikus választási rendszer kritériumainak eleget tevő választást. Korábban rendi gyűléseken döntöttek, majd cenzushoz kötötték a választójogot, amely a II. világháború után szimbolikussá vált.

1608-tól – egészen az 1848-as szabadságharcig – rendi gyűléseket tartottak, ahol az egyes vármegyék jelölhettek egy-egy – természetesen nemesi – képviselőt. Ő kötött mandátummal rendelkezett, azaz vármegyéje utasításait kellett tolmácsolnia a törvényhozásban. A XIX. század közepétől bővült a választásra jogosultak köre, és bevezették a választókerületi rendszert. Sőt, egy-egy személy köré politikai mozgalmak is szerveződtek (például a Deák-pártiak). Az 1848. évi V. törvénycikk egyéni, egyfordulós, relatív többségi választási rendszert vezetett be. Választhatott minden, huszadik évét betöltött és megfelelő vagyoni cenzussal rendelkező magyar férfi. A választhatóságnál 24 év volt a korhatár, és az állampolgárság mellett már a magyar nyelv ismerete is követelményként fogalmazódott meg.

A dualizmus alatt némileg változott a helyzet: az 1874. évi XXXIII. törvénycikk ugyanis adózáshoz kötötte a választójogot. Ezt egészítette ki az 1899. évi XV. törvénycikk, amely az adóhátralékkal rendelkezőket kizárta a szavazók közül. Némi visszalépést jelentett az 1913. évi XIV. törvénycikk, amely vagyoni és műveltségi cenzushoz kötötte a voksolást, és nyílt szavazást rendelt el. Az első világháborút követő rendszer (az 1919. élvi XXV. néptörvény szerint) már nőkre is kiterjesztette az általános, titkos és egyenlő választás jogát. Bevezetett azonban egy „osztály cenzust”, ami azt jelentette, hogy csak a társadalmilag hasznos személyeket illette a választójog. Visszalépést jelentett az 1925. évi XXVI. törvénycikk, amely férfiak esetében 24 éves korhoz és négy elemihez, nőknél pedig 30 éves korhoz és hat elemihez kötötte a szavazást. Ráadásul csak Budapesten és a megyei jogú városokban volt titkos, ám kötelező a szavazás. 1938-ban mindenhol titkossá és kötelezővé tették a voksolást, és bár továbbra is fennmaradt a nők és férfiak felé támasztott követelmények különbsége, de azonos cenzusok vonatkoztak rájuk. Ekkor vezették be az ajánlások rendszerét, sőt, a jelöltnek kauciót is letétbe kellett helyeznie.

A második világháború után az 1945. évi VIII. törvénycikk általános és egyenlő választójogot, valamint titkos és közvetlen szavazást garantált, listát rendszerrel. A választók közül azonban többeket – például a hazaárulókat – kizártak. 1947-ben már az egyesületek, pártok vezetői sem szavazhattak, és az 1945-ben nem engedélyezett pártok esetében ajánlási rendszert vezettek be. Ugyanez a törvény (1947:XXII) politikai alapon százezreket fosztott meg választójogukól.

A választások az 1949. évi IX. törvényt követően végképp szimbolikussakká váltak, mivel a jelölés joga a Népfront Országos Tanácsát illette, és csak egy, kötött listára lehetett szavazni. Az 1953. évi II. törvény 18 évben határozta meg a választókort, és megszüntette az 1945 és 1947 közti kizárásokat. A jelölés azonban nyílt szavazással történt. Egy 1966-os törvény egyéni kerületi rendszert vezetett be, a jelölés jogát pedig a Hazafias Népfront kezébe adta. Az 1970. évi III. törvény szerint azonban már a jelölőgyűlések résztvevői maguk is állíthattak jelöltet. Nagy fordulatot jelentett az 1983. évi III. törvény, amely kötelezővé tette a kettős jelölést. Ennek köszönhető, hogy az 1985-ös választáson az állampárt jelöltjeivel szemben felléphettek az ellenzéki mozgalmak aspiránsai is, akik a következő években megüresedő helyeken nagyrészt diadalmaskodtak is. Ezt váltotta fel az 1989. évi XXXIV. törvényben lefektetett, a német modellen alapuló vegyes választási rendszer.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik