Elsőként tehát azzal szembesültek, hogy a levéltár maga sem tudja, mely iratok semmisültek meg (és hogyan), illetve melyek azok, amelyek még a szolgálatoknál leledzenek. Leginkább ezt a hiányt kellett a Kenedi-bizottságnak pótolnia.
Az iratok sorsáról, éppen azok sorsának rendezéséért a bizottság is azonos következtetésre jutott, vagyis kimondta, hogy a szolgálatok kizárólag azokra az állambiztonsági iratokra tarthatnak igényt, amelyek kezelésére a róluk szóló törvény őket felhatalmazza. „A többit, minősítésüktől (titkosságuktól) függetlenül át kell adniuk az erre kijelölt levéltárnak, vagyis az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának.”
A bizottság a vizsgálatát nem korlátozta a szolgálatoknál lévő iratokra, szándéka szerint megpróbálta feltárni a más szerveknél vagy már levéltárakban lévő állambiztonsági jellegű iratokat is. „Ez részsikerekkel és persze részkudarcokkal járt” – vallja be Varga.
Elsőként a ’95-ös iratfeltáró bizottság próbálta számba venni a megfigyeltek körét, jellegéből adódóan az állambiztonsági szolgálat központi operatív nyilvántartójával foglalkozott. „Persze ennek méretei is meghaladták a normális emberi képzeletet. Így 1970-ben az operatív irattárban 140 924 dossziét tároltak, ami pusztán a pillanatnyi állapotot tükrözte, hiszen – amint az a mostani jelentésből is kitűnik, az irattárban folyamatosan, néha kampányszerűen, selejteztek.”
A Kenedi-jelentés igyekezett betekinteni a „kartoték-adatokba” is, vagyis a „szerveknél” (azaz nem a központi nyilvántartóban) vezetett nyilvántartásokba. „..ezek mérete messze meghaladta az így-úgy megfigyeltekét. Egyedül a levélcenzúrát végző osztály („K-ellenőrzés”) az említett időben (egészen pontosan 1969. szeptember 1-jén) közel egymillió magyar állampolgárt tartott nyilván. Bármilyen hihetetlen, holott tény, a KGB-vel kötött külön szerződés alapján még a szovjet levelezőket is nyilvántartották, nevezetesen (1970 elején) 52 521 személyt.”
Más osztályok külön nyilvántartást vezetek, ígyt a „környezettanulmányozással” és megfigyeléssel foglalkozó osztály (III/6) – 1970-nél maradva – mintegy 200 ezer kartonnal rendelkezett. Ez nemcsak a megfigyelteket és környezettanulmányozottakat foglalta magában, hanem „kapcsolataikat” is, azaz egy megfigyeltre átlagosan öt kapcsolat jutott. 1968-ban ez az osztály 90 682 esetben szolgáltatott adatot az operatív szerveknek.
A külföldiek ellenőrzésére szolgáló hatóság (KEOKH, ebben az időben a III/II-7. osztály) ekkor (1968 végén) „borítékokban” 400 ezer személy adatát tárolta, nyilvántartásában (1970 elején) mintegy kétmillió személy szerepelt. „Az útlevélosztály (III/3.) 550 ezer főt tartott nyilván, ők értelemszerűen magyar állampolgárok voltak, beleértve (leginkább) azokat, akik a közérdek védelmére hivatkozva nem is kaptak útlevelet.”
A Központi Kémelhárítási Adattár (KKA) 1970 elején 28 ezer „törzskartont” és 4-5 ezer szervre, címre utaló kutatókartont foglalt magában. A Katonai Elhárítás Speciális Adattára 1968 végén 5859 személyről tárolt különböző adatokat. És a sorban ott a Központi Gép- és Kézírásminta Adattár, a hírszerzés (III/I. csoportfőnökség) nyilvántartása, a területi állambiztonsági szervek nyilvántartásai is.
„Ha tehát összeadjuk a fent ismertetett számokat és a még mindig nem számszerűsíthető nyilvántartásokat, akkor nem túlzás az a feltételezés, hogy az állambiztonsági szolgálat (persze átfedésekkel) több milliós nyilvántartást vezetett. Politikus barátom kérdezte, hogy mi a nóvum a Kenedi-jelentésben. Hát ez az öt-tíz millió feltétlenül az. Csakhogy ezeknek a nyilvántartásoknak ma már nyoma sincs. Érti, kedves képviselő úr? Senki (egyik szolgálat sem) érezte szükségét, hogy elszámoljon velük, a maga elődjével.”
(A továbbiakról, egyebek közt a „Duna-gate” ügyéről az ÉS-ben olvashat!)
