A történész emlékeztetett: a reformokat ellenző szovjet politikai elit 1964-ben buktatta meg Nyikita Szergejevics Hruscsovot, aki Schmidt Mária szerint sokkal jelentősebb politikus volt, mint amilyennek tartani szokás.
Hruscsov erkölcsi csapást mért a szocializmusra
Bár súlyos és megbocsáthatatlan szerepe volt az 1956-os magyarországi forradalom eltiprásában, illetve bűnrészes volt a sztálini gaztettek egész sorában, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán elmondott beszédével – ami nagyon bátor tett volt – lényegében megszüntette a szocialista rendszer legitimitását, amikor kijelentette: “a szovjet politika nem más, mint köztörvényes bűnözők tobzódása”. Ezzel erkölcsileg ellehetetlenítette a szocialista eszmét, elkezdte vonzerejének erodálását – mondta Schmidt Mária.
Hruscsov jelentős reformokat is életbe léptetett, és a szocialista táboron belül egyes országok – így Csehszlovákia és Magyarország – vezetése nem akarta megérteni azt az üzenetet, hogy Hruscsov eltávolításával a reformok korszakának vége. Mindkét ország vezetése 1968-ban vágott bele a reformokba, de míg Magyarországon Kádár János vezetése alatt – 1956 tapasztalatai miatt – az Új gazdasági mechanizmusnak elnevezett reformcsomag kizárólag a gazdaságra korlátozódott, Csehszlovákiában a gazdasági reformok mellett bekövetkezett a közvélemény és a politikai rendszer “lazulása” is.
Brezsnyev túl kemény volt
“Ez megijesztette Brezsnyevéket. Brezsnyevnek amúgy is bizonyítania kellett, hogy erőskezű, határozott vezető, aki nem tűr el ilyesmit, ezért elhamarkodottan a katonai beavatkozás mellett döntött, bár a legfelsőbb szovjet vezetés néhány tagja, illetve Brezsnyev több tanácsadója is ellenezte azt” – mondta Schmidt Mária.
A történész hangsúlyozta, hogy a brezsnyevi vezetés helyrehozhatatlan hibát követett el saját rendszere szempontjából, hiszen végképp leleplezte a szocialista táboron kívül és belül élők előtt, hogy nincs emberarcú szocializmus. Kiderült, Moszkva nem tűr eltérést a merev központi irányítástól, és a Szovjetunió gyakorlatilag imperialista nagyhatalomként vonult be Csehszlovákia területére, biztosítva ezzel a felvonulási terepet a Nyugat felé.
“Ha kicsit türelmesebbek, politikai eszközökkel többet ki lehetett volna hozni ebből a helyzetből. Így azok, akiknek 1956 után még szemernyi illúziójuk is maradt, temethette azokat. A szovjet rendszer ideológiailag defenzívába szorult, és 1975-től, Helsinkitől kezdve az Amerikai Egyesült Államok át is vette az ideológiai offenzívát, ami a szovjet birodalom összeomlásáig tartott” – mondta a történész.
Kádárnak alig volt játéktere
Magyarország részt vett az invázióban. Erkölcsileg ezt mindenképpen el kell ítélni, de – a felelősség csökkentésének szándéka nélkül – azt is hangsúlyoznia kell, hogy a reálpolitika nem sok játékteret adott Kádáréknak. A XX. században a politikusok – különösen a magyarok – sokszor kerültek olyan helyzetbe, hogy csak a rossz és a még rosszabb között választhattak.
Emellett Kádárék ambivalens módon viszonyultak a csehszlovákiai reformokhoz is: egyrészt arra számítottak, hogy azok láttán könnyebb lesz elfogadtatni a magyar reformcsomagot, de attól is féltek, hogy a csehszlovák reformokkal szemben egyre merevebben elutasító szovjet vezetés szemében az Új gazdasági mechanizmus is elfogadhatatlan lesz – tette hozzá Schmidt Mária.
Kádár Gustav Husakkal is jóban volt (Fotó: MTI)
Tudták, az Új gazdasági mechanizmusra szükség van ahhoz, hogy további lélegzethez jusson a rendszer. Ezért el kellett érni, hogy a csehszlovák reformokkal szemben ellenséges Szovjetunió ne forduljon a magyar reformok ellen is. Nagyon érdekes játékot kellett játszani, és nagyon jól dokumentált, hogy Kádár milyen tárgyalásokat folytatott, hányszor találkozott Alexander Dubcekkel, az oroszokkal, a többiekkel. Közvetíteni is próbált, miközben feladatot is teljesített.
A Nyugat nem szólt semmit
A Terror Háza Múzeum vezetője szerint a kimaradás lehetőségét csökkentette az is, hogy a Nyugat “belügynek” tekintette azt, ami a szovjet érdekszférán belül történt. Jó példa erre az, amikor az NSZK akkori kancellárja megpróbált együttműködni a csehszlovák vezetéssel. Kurt Georg Kiesingert a szovjet nagykövet és a francia elnök is figyelmeztette, hogy ebben a játszmában a németeknek semmilyen lapot nem osztottak.
De Gauelle még egy németellenes szovjet invázió lehetőségét is meglebegtette, Debré francia külügyminiszter pedig azt nyilatkozta, hogy a szovjet agresszió csak egy „közlekedési baleset volt az enyhülés útján”. Az Egyesült Államok elnöke, Lyndon B. Johnson is kinyilvánította: ami a szovjet érdekszférán belül történik, nem az ő ügye.
A nyugati közvélemény sem foglalkozott azzal, hogy mi történik a vasfüggönyön túl, lefoglalta a generációs lázadás. A fiatalokat a saját forradalmuk érdekelte, abból is a romantika. Nem számítottak a tények. Az, hogy tankokat vezényeltek Prágába a szovjetek, nem rázta meg őket különösebben, mert addigra már – éppen 1956 miatt – nagyjából leírták a Szovjetunió vezette szocialista tábort.
“Egy nagy ország nagy hibákat is megengedhet magának; nem biztos, hogy azt mondhatjuk: a szovjet birodalom azért dőlt össze 1990-ben, mert Brezsnyev 1968-ban rosszul politizált. Csak ma tudjuk 1968-at megítélni 1990 fényében. Az akkori szereplőknek az akkori információk álltak a rendelkezésükre. Arra gondoltak, nehogy ismét megtörténjen 1956, még a lehetőség látszatát is el akarták kerülni. Azt hitték, megengedhetik maguknak, hogy a szovjet eszme elveszítse a vonzerejét, mert azt hitték, a fegyverek fontosabbak a birodalom fenntartásához, mint az eszmék” – mondta Schmidt Mária.
