A vitaanyag kidolgozói
A vitaanyagot a Budapesti Műszaki Egyetem, a Corvinus Egyetem, a Debreceni Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Semmelweis Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem gazdasági tanácsainak (GT) képviselőiből álló informális GT-fórum vitái alapján írta és szerkesztette: Bokros Lajos, az ELTE GT elnöke.
A teljes dokumentum, amely a Figyelőben és az Élet és irodalomban jelent meg itt olvasható.
Tömegével képzünk tanítókat, tanárokat, holott az általános és középiskolás korosztályok létszáma drámaian csökken. Legalább harmincöt helyen osztanak nálunk közgazdász, vagy valamiféle üzemgazdász diplomát, miközben a nemzetközi vállalatok egyre inkább kiváló minőségű nyugati diplomával bíró fiatal szakembereket keresnek. Történészből, kommunikációs szakemberből, de még jogászból is jelentős túlképzés van, de kevés a mérnök, a fejlesztő technikus, az informatikus és a biotechnológus. Felsőoktatási intézményeink hálózata túlméretezett és szétaprózott. Minőség tekintetében a világtól való lemaradásunk egyértelmű, hiszen egyetlen hazai egyetem vagy főiskola sem szerepel a világ kétszáz legjobb intézménye közt.
Hatékonytalan „ingyenesség”
Bokros Lajosék szerint a válság egyik oka, hogy felsőoktatásban túlkereslet alakult ki, amely pazarláshoz vezet: egyrészt felsőfokú tanintézetből több kell, nagyobb infrastruktúra, több oktató, másrészt a végzett diákok nagy része nem tud elhelyezkedni abban a szakmában, amire kiképezték.
A felsőoktatást a költségvetés zömmel úgynevezett normatívák szerint, vagyis fejkvóta alapon finanszírozza. Ez a GT-fórum véleménye szerint nemcsak felesleges, hanem kifejezetten káros, hiszen a felsőoktatási intézményeket a hallgatói létszám minden határon túli növelésében teszi érdekeltté, maga hozva létre a túlkeresletet. A felesleges mennyiségi bővítés pedig beprogramozza a minőség romlását.
Rossz illúzió, hogy a fejkvóta-rendszer a szegényebb diákok esélyeit növeli – áll a dokumentumban. Ha ugyanis egy közszolgáltatás – mint a felsőoktatás – a felhasználás helyén és idején közel ingyenes, akkor azért nemcsak a szegény diáknak nem kell fizetni, hanem a jómódúnak sem. A közhiedelemmel szöges ellentétben tehát a felsőfokú oktatás állítólagos ingyenessége mind gazdasági, mind szociális szempontból hatékonytalan.
Csak keveseknek célszerű a felsőoktatást igénybe venni
A hat egyem gazdasági tanácsa szerint indokolt lenne tisztázni és meghirdetni, hogy a felsőoktatás egyáltalán nem állampolgári jogon járó és mindenkinek hozzáférhető közszolgáltatás, hanem csupán a társadalom kisebbik hányada számára célszerűen elérendő, hatalmas mértékű családi tehervállalással együtt járó, életre szóló nagybefektetés. Ennek haszna – bár kétségkívül az egész társadalmat gazdagítja – mégis elsősorban egyénileg élvezhető. Így az állam korlátozott ideig részt vállalhat a tanulás költségeiből, de a tehetséges jómódúak számára csak jelképes mértékben, a tehetséges szegények számára jelentős mértékben, a tehetségtelenek számára pedig semmilyen mértékben – írják a vitaanyagban.
Be kell zárni a rossz egyetemeket
Az alapelvekből következően a vitaanyag szerint meg kell szüntetni mindenfajta fejkvóta (normatíva) alapú finanszírozást és egyúttal bármiféle különbségtételt az államilag támogatott és az önköltséges (tandíjas) felsőoktatás között. A felsőoktatási alapképzés 4 szintjén elengedhetetlen, hogy minden hallgató fizessen tandíjat, kivéve a diákok azon maximum 15-20 százalékát, akit a hallgatói önkormányzat rászorulónak ismer el. Emellett a központi költségvetésnek csupán a jövőben várható munkaerő-piaci igényekkel nagyjából összehangolt diáklétszámnak megfelelő méretű és összetételű fizikai infrastruktúra létrehozását és fenntartását kellene biztosítani.
Be kell zárni mindazokat a felsőoktatási intézményeket, amelyeknek sem a fizikai, sem pedig a humán infrastruktúrája nem éri el a minimálisan kívánatos szintet – írja Bokros Lajos. Másrészt ki kell jelölni azokat a súlyponti iskolákat (kutatóegyetemeket), amelyek világosan megfogalmazott többletkövetelmények teljesítése esetén kiemelt állami finanszírozást kapnak. Harmadrészt fontos, hogy az oktató személyzet bérére az állami támogatás nem lesz elég, azt az egyetemeknek, főiskoláknak zömében a tandíjból kell fedezni!
A javaslat szerint egy többcsatornás finanszírozási rend jönne létre, ahol az állami költségvetés továbbra is fedezi az oktatás, mint legfontosabb alaptevékenység kiadásainak igen jelentős részét. Ezt azonban nem évente változó, kiszámíthatatlan szabályok alapján teszi, hanem éppen az történik, hogy a mindenkori pénzügy-, illetve az oktatási miniszter öt évre szóló, egyedi szerződéseket köt a központi kormányzat tulajdonában lévő felsőoktatási intézményekkel.
Az egyházi egyetemek sem szent tehenek
Bokros Lajosék szerint meg kell próbálni az ésszerű reformot az egyházi tulajdonú iskolák szerkezetátalakításában is. Amikor az egész hazai felsőoktatás válságban van, és alapvető szerkezetátalakításra szorul, akkor nem lehetnek szent tehenek. A súlyponti egyetemek, főiskolák kiválasztásához az egész felsőoktatási intézményhálózat alapos átvilágítása szükséges. Ha valamely egyházi irányítású egyetem világi kara fennakad ezen a rostán, vagyis nem bizonyul jó minőségű oktatóhelynek, akkor vagy bezárják a kart, vagy annak alapinfrastruktúrája finanszírozását a tulajdonos egyház átveszi.
Meg kell szüntetni az oktatók közalkalmazotti jogállását
Fontos, hogy a diákok érezzék, hogy a befizetett tandíjért minőséget követelhetnek. Célszerű, ha a diákok minden tanár minden tanfolyamát név nélkül, írásban értékelik még a vizsga előtt, amit aztán összesítve minden oktató megkap a vizsga után. Ennek az értékelésnek aztán döntő súlya kell legyen a tanárok javadalmazásánál és előremenetelénél, vagy éppen elbocsátásánál. Ez persze csak akkor lehetséges, ha az oktató személyzet közalkalmazotti jogállását megszüntetjük. Fontos az is, hogy az egyetem szakmai vezetője, a rektor, a szenátus által jóváhagyott normatív szempontrendszer figyelembevétele mellett szabad kezet kapjon a tanárok kiválasztásában és javadalmazásában.
Információk az egyetemek minőségéről
A minőséget folyamatosan kikényszerítő verseny fontos feltétele az is, hogy a felvételiző diákok közel pontos információval rendelkezzenek a megszerzendő tudást közvetítő intézmény minőségéről. Ehhez minden felsőoktatási intézménynek követni kellene a végzett diákok életútját és összevont adatokat közzétenni a szakmájukban való elhelyezkedés sikeréről, a befektetett pénz megtérüléséről. Ismertetni szükséges a szóban forgó felsőoktatási intézményben folyó mester- és doktori képzést (határidőn belül) sikeresen elvégző diákok számát, arányát, összetételét, valamint a sikeres doktori képzés alapján elindult és nemzetközi hírnévre szert tett kutatók, oktatók számát, arányát.
Szét kell választani a gazdasági és oktatási irányítást
Egyértelműen tarthatatlanná vált az autonómia korlátlan értelmezése, amely hazánkban a felsőoktatási intézmények önállóságát olyan szélessé tette, hogy abba az állam által nyújtott erőforrásokkal való – szinte felelősség és korlátozás nélküli – gazdálkodás önállósága is belefér. Ez a helyzet nemcsak az állami tulajdonban lévő, hanem az egyházi és alapítványi intézmények esetében is. Különös nehézség az, hogy ezt a parttalan gazdálkodási autonómiát nemcsak a felsőoktatási törvény szentesíti, hanem azt az Alkotmánybíróság ismétlődő döntéseivel érinthetetlen és megkérdőjelezhetetlen dogmává változtatta.
A javaslat szerint át kellene térni az angolszász magánegyetemek által követett gyakorlatra, ahol az egyetemi önkormányzat (szenátus) a tanszabadság letéteményese, de az (elsősorban pénzügyi) erőforrásokkal való hatékony gazdálkodást megalapozó stratégiai döntések a tulajdonos(ok) képviselőiből összeállított úgynevezett „fenntartók tanácsa” (board of trustees) kezében vannak. A felemelkedés útja csakis a tanszabadság és a gazdálkodás újbóli szétválasztása és ez utóbbinak a tulajdonosokhoz való visszatelepítése lehet.
