Elválasztandó a tudás ezen szegmense a „szaktudástól”, hiszen annak költségeit akár a később ennek révén többletjövedelemhez jutó hallgatóra, akár a munkaadóra terhelhetjük. Az állami költségvállalás mellett szóló másik érv az (esély-)egyenlőség biztosítása, azon csoportok támogatása, akik enélkül nem lennének képesek megfizetni az oktatási költségeket. (Más kérdés, hogy ezt a célt nem csak a költség-átvállalással lehet elérni, hanem megfelelő finanszírozási módszerek kialakításával is.)
A munkaadók elsősorban azokat az oktatási formákat támogatják, amely csak az adott cégnél felhasználható információkat nyújtanak. Ellenkező esetben ugyanis számolniuk kell azzal, hogy a munkahelyet váltó alkalmazottak máshol kamatoztatják azt. A non-profit szervezetek szintén csak kiegészítő szerepet játszhatnak. Ez nem is baj, hiszen az ő befektetéseiket nem a (társadalmi) megtérülés vezérli, márpedig nem szerencsés, ha az erőforrások nagy részét ilyen megfontolások nélkül használják fel.
Az egyetlen olyan szereplő, akitől jelentős többletforrás remélhető: a hallgató. Épp ezért az oktatásfinanszírozás legfontosabb kérdése, hogy ki és milyen feltételek között vállalja át tőlük az aktuális finanszírozást. Négy technikát ismerünk, amelyek révén a jelenlegi finanszírozó a későbbiekben a költségeit visszakaphatja. Ezek: a klasszikus hitel, a humántőke szerződés, a képzettségi adó és a jövedelemhez kötött hitel.
Hitel. Ebben az esetben a későbbi törlesztést fix összegben, a hitelfelvevő jövedelmére tekintet nélkül szabják meg. Ennek nagy előnye az, hogy más hitelpiaci termékekhez hasonló, ezért könnyen kiszámítható, alacsony adminisztrációs költséggel működtethető. Ugyanakkor nem épülnek be megfelelő garanciák a humántőke speciális problémáinak kezelésére. A hitelfelvevőket fenyegeti a veszély, hogy amennyiben jövedelmük nem az elvárt pálya szerint alakul, akkor a törlesztés meghaladhatja a teherbíró képességüket. Mivel pedig a humántőke nem piacképes, így annak értékesítésével nem lehet a tartozást rendezni. Az ilyen programoknál meglehetősen magas a vissza nem fizetett hitelek aránya, emiatt pedig magas a kamat, a kockázati felár. Speciális megoldás, amikor a törlesztőrészlet nagyságát az átlagos jövedelmek növekedéséhez kötik. A megoldás a hitelfelvevő kockázatát csökkenti, viszont a bankét növeli: kisebb törlesztés idején nő az adósság, és ezzel a bukás esélye.
Humántőke-szerződés. Az ún. humántőke-szerződés lényege az, hogy a finanszírozó fix ideig – vagy meghatározott időpontig – megkapja a hitelező jövedelmének adott részét. Ebben az esetben mindkét fél kockázata kisebb. Az alacsony jövedelműek, meg nem térülő „hitelét” a magasabb jövedelműek megfizetik: kialakul a keresztfinanszírozás. Többen társadalmi szempontból is igazságosabbnak tartják ezt a megoldást, mert a humántőke egyéb tényezőit (képesség, stb.) is „adóztatja”, vagyis az ún. „dinamikus egyenlőség” irányába mutat. Sőt, mivel a finanszírozó elemi érdeke, hogy az egyes képzési programokból elérhető hozamot jól meg tudja becsülni, idővel az egyes oktatási-képzési programokhoz más-más „adókulcs” mellett adnak majd tőkét. Ennek révén a hallgatók információkhoz juthatnak az egyes programok minőségéről. Azonban fenyeget az ilyen esetekben mindig felbukkanó két probléma: a kontraszelekció és a morális kockázat.
Kontraszelekcióról azért beszélhetünk, mert akkor azok, akik magasabb jövedelmet várhatnak (például jobb családi hátterük, vagy jobb alapképességeik miatt) önkéntes alapon vélhetően nem kötnek ilyen szerződést. Tudják ugyanis, hogy nekik kellene finanszírozniuk a rosszabb kockázatúakat is. Másrészt, mivel a rendszer csökkenti a nettó jövedelmet, így fennáll a veszély, hogy ilyen szerződés birtokában kevesebb munkát vállalnak a képzettek, mint amennyit ennek hiányában vállalnának. Ez a morális kockázat.
Képzettségi adó. Ez a magyar vitákban általában diplomás adóként bukkan fel, de természetesen bármilyen képzettségi szinthez kapcsolhatjuk. Tulajdonképpen az előző rendszer változata, amikor a finanszírozást az állam vállalja magára, és a „hozamot” adóként szedi be. A rendszer előnye a kontraszelekció csökkenése, hiszen ebben mindenkinek kötelező részt vennie. Az adminisztrációs költsége is kisebb, mivel itt nem fix időszak jövedelmére köttetődik szerződés, hanem a teljes életpálya jövedelmét adóztatják, vagyis nem kell figyelni a terminus lejártát. Ugyanakkor az egységes jelleg miatt az eltérő kulcsokból származó információ elvész, és a finanszírozás terhe is az államra marad, ami növeli az államháztartás hiányát.
Jövedelemhez kötött hitel. Ez a tipikus kettős indexálású hitel: a kamatlábat a hitel-, pénz- és tőkepiac határozza meg, míg a törlesztőrészletet az adott időszak jövedelmének százalékában adják meg. A törlesztés vagy fix időszakig történik, vagy addig, amíg a felvett kölcsön kamatostul vissza nem térül. Ez azt jelenti, hogy a kontraszelekció problémája is gyengül, hiszen nincs keresztfinanszírozás: a törlesztés a hitel visszafizetésének pillanatában véget ér. De nem is tűnik el teljesen: ha a bukás kockázata miatt magas a kamat, akkor ez a jobb kockázatú hitelfelvevőket visszatarthatja a hitel felvételétől. A rendszer – a többi jövedelemhez indexált törlesztésű formához hasonlóan – csökkenti a hitelfelvevő oldalán fellépő teljesítési költséget, hiszen míg a klasszikus hitel esetén az esetleges jövedelemcsökkenés esetén egy bonyolult adminisztráció révén lehet csak elérni a törlesztés csökkentését, itt ez automatikus. Ugyanakkor ezekért a hatékonysági előnyökért a társadalmi egyenlőség oldalán kell áldozatot hoznunk. A humántőke-szerződésnél megismert dinamikus egyenlőség kritériumát ez a rendszer kevésbé teljesíti, mert a visszafizetés után a jobb háttér ismételten teljes egészében megjelenik a jövedelemkülönbségben.
Végezetül: bármelyik rendszert választják is az oktatás finanszírozására, minden esetben kulcskérdés a tartozás behajtása, illetve – ahol szükséges – a hallgató jövedelmének figyelemmel kísérése. Amennyiben ezt nem sikerül megoldani, akkor az adminisztrációs költségek, és a bukás lehetősége miatt olyan magasra ugorhat a finanszírozó által elvárt megtérülés, illetve a kamat, amely már jelentős társadalmi csoportokat tarthat vissza ezen rendszerek igénybevételétől. A két kulcskérdés az állami behajtás lehetősége, illetve a későbbiekben külföldön munkát vállaló hallgatók törlesztésének kérdése.
 |
 |
|
|
