Klíma biznisz és gázcserebere

A kvóta-üzlet meglehetősen ingatag lábakon áll. Egyrészt az ENSZ égisze alatt megszülető Kyotói-egyezmény – amelyik adott periódusokra tartalmazza az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését– a mai napig sem lépett életbe, hiszen az aláíró országok a teljes szén-dioxid-kibocsátásnak kevesebb mint 55 százalékát képviselik. A kibocsátás visszafogása így az EU és a csatlakozó országok részéről is csak önként vállalt kötelezettség, túllépése egyelőre nem jár szankciókkal.

Másrészt a jelenlegi helyzetben hirtelen változás állhat be, ha az Egyesült Államok vagy Oroszország ratifikálja az egyezményt, hiszen ezáltal a bűvös 55 százalék fölé emelkedne a megállapodók kibocsátása, ami egyet jelentene az egyezmény életbe lépésével. A kibocsátásban érintett országok és vállalatok az utóbbi helyzetre spekulálva a kvóták adásvételével, illetve a kyotói-egyezményben már lefektetett különböző kvótaszerző projektek segítségével kívánják bebiztosítani magukat arra az esetre, ha teljesíteniük kellene az egyezményben megszabott limiteket. Milliárd eurós nagyságrendű határidős ügyletek köttetnek egy olyan jogi helyzetre, amelyik még nem is létezik, nemzetközi és így nemzeti szabályozása még csak foltokban található. 

Európai buborék – benne és mellette

Az úgynevezett EU-buborékban – az EU tagországok együttesen teljesítik a vállalt célokat – a csatlakozó országok nem vesznek részt, ők önálló kötelezettségvállalásokat tettek a Kyotói-egyezmény szellemében. A csatlakozó országok kvótáit, Magyarország és Lengyelország esetében 94 százalékon, míg a többi jövendőbeli tagállam esetében 92 százalékos mértékben rögzítették. Magyarország abban kedvezményt kapott, hogy a kvóta alapjának nem az 1990-es évet, hanem 1987-et kell tekinteni, hiszen irreális lett volna a rendszerváltás után visszaesett ipari termelés alapján megállapítani a kibocsátási arányt. 

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Magyarországot nemcsak a „nem létező egyezmény köti”, hanem az EU tagjaként át kell vennie azokat az uniós vívmányokat is, amelyek az egyezményen kívül az emisszió-csökkentésre vonatkoznak. Az egyik ilyen vívmány, hogy az Európai Unió 2005 januárjától lehetővé teszi a szén-dioxid uniós szintű adásvételét. Az EU a szén-dioxid-kibocsátási jogok európai kereskedelmének bevezetésétől azt reméli, hogy 2010-ig évente 35 százalékkal (évi 1,3 milliárd euróval) csökkentheti kibocsátás visszaszorításának költségeit. Az Európai Parlament által 2003 nyarán szentesített mechanizmus a becslések szerint legalább 10 ezer uniós vállalatot – főként energiatermelő és -fogyasztó üzemet – érint majd, és a teljes szén-dioxid-kibocsátás 46 százalékára lesz közvetlen hatással.

Nagy hal kivásárolja a kis halat

A 2005-től hatályba lépő új uniós jogszabály értelmében a rendelkezés hatálya alá eső vállalatok éves szén-dioxid-kibocsátási kvótát kapnak, amelynek túllépéséért pénzbírsággal sújtják majd őket. A megengedettnél kisebb mértékben szennyező cégek megmaradt kvótájukon jó pénzért túladhatnak azoknak a vállalatoknak, amelyek e nélkül túllépnék az előírt szintet.

A kvóták piaci adásvétele a szakértők szerint komoly kihívások elé állítja majd a csatlakozókat. A legfőbb veszélyforrás, hogy hazánk a többi tagjelölttel együtt mágnesként vonzza majd a fejlettebb EU-tagállamok olcsó kvótákra vadászó vállalatait. Miközben ez a lehetőség Nyugaton költségkímélő alternatívája lehet a méregdrága környezetvédelmi befektetéseknek, a keleti partnereknél olyan mértékben leszoríthatja a kibocsátást, hogy az – legkésőbb a következő környezetvédelmi kötelezettségvállalás után – már a gazdasági fejlődés rovására mehet.

Ha a hazai vállalatok a nagy érdeklődés miatt tömeges eladásba kezdenek, a szennyezés mértéke olyan szintre süllyedhet, hogy Magyarországnak az újabb kötelezettségvállalás után egy túlságosan alacsony, és így az ország szempontjából igen hátrányos szintről kell tovább csökkentenie a szén-dioxid-kibocsátást.

Az alulteljesítés veszteséggel jár

A jelenlegi vállalási periódusban a célokat Magyarország könnyen tudja teljesíteni, a problémát inkább az alulteljesítés okozza. 2004. Május 1-re a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium illetve a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium el kell, hogy készítse a gázkibocsátási kvótákat a vállalatokhoz rendelő Nemzeti Allokációs Tervet, amire az EU 3 hónap mérlegelés után bólint majd rá.

Az allokációnál a kormány különböző stratégiákat követhet, a PriceWaterhouseCoopers szakemberi szerint várhatóan ingyen bocsátja majd a kvótákat a vállalatok részére. A magyarországi elosztás mértékét azonban egy jövőben megszülető EU-direktíva korlátozza, amelyik kimondja, hogy az allokáció maximálisan a szükséges mennyiségre terjedhet ki. A hazai vállalatok tehát nagyjából a mostani kibocsátásuknak megfelelő kvótával kereskedhetnek majd 2005-től.

Az ellentmondás abban áll, hogy Magyarország az elmúlt években nagyjából 20-25 százalékkal már túlteljesítette kyotói-vállalásait. A vállalati kibocsátások szétosztása után a magyar állam „kvóta-mérlegében” tehát egy olyan tartalék fog keletkezni, amelyikkel nem fog tudni mit kezdeni. Az EU pedig nem engedi meg, hogy a szükségesnél akár 10-12 százalékkal magasabb kvótaértéket adjon hazánk vállalatinak, ami pontosan ahhoz lenne elegendő, hogy a kyotói-célokat teljesítsük.

A tartalék a szakértők szerint bőven fedezi az újonnan megszülető vállaltoknak adandó kvóták összességét is, a hazai kibocsátás mértéke így alulról messze nem fogja megközelíteni a vállalt célt. A tartalék pedig elvesztegetett fejlesztési pénzeket jelent, hiszen az európai rendszer átvétele nélkül a várhatóan kialakuló nemzetközi kereskedelemben a vállalatok bőven túladhatnának többlet-emissziós kvótájukon.