Belföld

Szociális juttatások az EU-csatlakozás után

A szociális biztonság koordinációjának célja, hogy garantálja az EU a tagállamokban az állampolgárok és családtagjaik részére a szociális ellátások bizonyos formáinak igénybevételét más tagállamokban.

A tagállamokban az ellátások fajtái, jogosultsági feltételei és mértéke eltérő, azt a tagállamok maguk határozzák meg. A koordináció mindössze a tagállami szociális rendszerek között teremt kapcsolatot, mégpedig úgy, hogy meghatározza, milyen feltételek mellett és milyen eljárások betartásával kell más tagállam állampolgárai részére szociális ellátásokat nyújtani. A közösségi szabályok mindenkit szociális védelemben részesítenek, akire a rendelet hatálya kiterjed, beleértve a turistákat is.

A betegségi ellátási igény érvényesítésekor az elbíráló szerv az összes előzetes biztosítási időt figyelembe veszi. A más tagállamokban megszerzett biztosított időszakokat az adott tagállam hatályos szabályai alapján kell kiszámítani. Ez garantálja, hogy a más tagállamba történő áttelepülés, vagy a munkavégzés megváltozása esetén nem semmisülnek meg, a már korábban megszerzett jogosultsági időszakok.

A gyógyellátások keretében a beteg jogosult háziorvosi-, járó- és fekvőbeteg-, illetve fogorvosi ellátásra, gyógyszerre, gyógyászati segédeszközökre, és egyes esetekben közvetlen pénzbeli isszatérítésre.

Általános szabály, hogy a gyógyellátásokra való jogosultság azon tagállamok szabályozása szerint kerül megállapításra, amelyben az igényérvényesítés megtörtént. A szolgáltatásokat annak a tagállamnak az illetékes teherviselője téríti meg, amelyben a biztosítási jogviszony fennáll.

A szabályozás értelmében előfordulhat, hogy az génylő esetleg kedvezőbb egészségügyi szolgáltatásban részesül abban a tagállamban, ahol a szolgáltatást igénybe veszi, mint ott, ahol biztosítással rendelkezik. Fontos kiemelni, hogy a fenti sajátosságból eredő káros következmények kiküszöbölésére az egészségügyi szolgáltatások körében számos speciális jogosultsági feltétel kikötés létezik.

A határ menti munkavállalók megválaszthatják, hogy lakóhelyükön vagy munkavégzésük helyén veszik-e igénybe az egészségügyi szolgáltatást. A választás lehetősége nem biztosított az ingázó munkavállaló családtagjainak – kivéve a sürgősségi ellátást, illetve ha a két tagállam kétoldalú egyezményt kötött. Az ingázók és családtagjaik a lakóhelyük szerinti illetékes biztosítónál vehetik igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat.

Az ideiglenesen külföldön tartózkodó személyek minden sürgősségi egészségügyi ellátásra jogosultak. A jogszabály a külföldön tartózkodás jogcímét nem érinti. Turistaként, kiküldetésben, nyugdíjasként, rokonlátogatóban vagy éppen üzleti úton lévő személyek ugyanolyan elbánásban részesülnek.

Abban az esetben, ha valaki önkéntesen, gyógykezelés céljából utazik valamelyik másik tagállamba, az egészségügyi ellátórendszer nem fedezi a gyógykezelés költségeit.

A pénzbeli ellátások folyósításánál alkalmazott általános elv szerint annak a tagállamnak a jogát kell alkalmazni a munkavállalóra, amely tagállamban a munkavállaló biztosított, függetlenül attól, hogy melyik tagállamban lakik vagy tartózkodik. Az ellátás összege és tartalma annak a tagállamnak a szabályai szerint alakul, ahol a biztosításra való jogosultságot megszerezték.

Néhány EU tagállamban a táppénzre való jogosultsághoz hat hónap biztosított jogviszony szükséges. A közösségi jog lehetővé teszi, hogy a biztosítási időszakot a munkaviszony kezdetétől vegyék figyelembe, függetlenül attól, hogy a munkavállaló mely tagállamban dolgozott. Ez azt jelenti, hogy az a munkavállaló, aki az EU bármely tagállamában hat hónapos biztosított munkaviszonnyal rendelkezik, bármely más tagállam területén is jogosult a táppénzre.

A táppénzt – függetlenül attól, hogy a biztosított személy mely tagállam területén tartózkodik vagy lakik – annak az államnak a szabályai szerint folyósítják, ahol a keresőképtelenné vált munkavállaló biztosított volt.

Amennyiben a biztosított személy családtagjai nem abban a tagállamban élnek, ahol a biztosítási jogviszony fennáll, és saját jogon nem szereznek ellátásra való jogosultságot (abban a tagállamban, ahol élnek), annak a tagállamnak a biztosítási
szabályai szerint részesülnek betegségi ellátásokban, amelyben biztosítottak.

Néhány tagállamban a nemzeti jog tartalmazza a betegszabadság jogintézményét. A betegszabadság ideje alatt a megbetegedett munkavállaló – előre meghatározott napig – nem táppénzben részesül, hanem munkabérét vagy annak egy részét kapja kézhez. A betegszabadság idejére járó díjazást a munkáltató fizeti. A bírósági joggyakorlatban a betegszabadság idejére folyósított ellátást is betegségi ellátásnak tekintik. Ezek az ellátások exportálhatóak.

Amennyiben a biztosítási jogosultság megszerzése és az ellátás igénybevétele különböző tagállamokban történik, a pénzbeli ellátásokat annak a tagállamnak a teherviselője folyósítja, amelyben a munkavállaló biztosított. Az illetékes teherviselő és a tartózkodás helye szerinti intézmény azonban megállapodást köthet, hogy a pénzbeli ellátást a tartózkodás szerinti intézmény folyósítsa, az illetékes teherviselő tagállamának joga szerint meghatározott mértékben. Ebben az esetben az illetékes teherviselő a folyósító szervnek a kifizetett összeget visszatéríti.

A jogosultság megállapításánál mindig a biztosított tagállamának szabályait kell vizsgálni. Ez a szabály különösen fontos az olyan nyugdíjasok esetén, akik más tagállamban telepedtek le, mint ahol a nyugdíjjogosultságukat megszerezték. Az általános szabályok értelmében ők annak a tagállamnak a joga alapján részesülnek betegségi ellátásban, ahol ténylegesen laknak, feltéve, hogy abban a tagállamban, ahol a nyugdíjjogosultságukat megszerezték, megfelelnek a betegségi ellátások folyósításához szükséges feltételeknek.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik