December elsejétől hatályos az a kormányrendelet, amely szerint a kártyabirtokosok a kártya letiltása előtt keletkezett károkért is csak korlátozottan felelnek. A kármegosztás szerint a kártyabirtokos ügyfelek 45 ezer forintig maguk kénytelenek viselni a kárt, ám ezen felül a kártyatulajdonos pénzintézetet terheli a veszteség, ha nem szándékosság vagy súlyos gondatlanság miatt következett be.
Unikum a nagyvilágban
Ha pusztán a nemzetközi gyakorlatot nézzük, ennyire „fogyasztóvédő” szabályozással jellemzően nem is találkozunk. Általában a bank és az ügyfelek szerződése, illetve a kialakult banki gyakorlat határozza meg a kárviselés mikéntjét, de a magyar kormányrendelethez hasonló, határozott egységes szabályozás nincsen.
A magyar pénzügyi kultúra fejlesztése szempontjából mindenképpen előnyös, ha a lakosság körében nő a bizalom a bankkártyával szemben. Magyarország nem a bankkártyák számát és elterjedtségét tekintve, hanem elsősorban a kártyával történő fizetés területén maradt el erősen Nyugat-Európától, sőt regionális társaitól is.
De a letiltás előtti megosztott kárviselés igen sok szempontból aggályos is. Az ügyfelek eddig is csak a be nem jelentett kártyalopások kárát viselték. A bankoknak eddig is napi 24 órás telefonvonalat kellett fenntartaniuk, amelyen a kártyabirtokos azonnal letilthatta kártyáját és attól fogva a visszaélés során keletkezett kár teljes egészében a bankot terhelte. Egységesen nehezebben jellemezhető a kártya fizikai megléte ellenére elkövetett visszaélések szituációja (jogosulatlan lehúzások vagy a bankkártya száma és lejárati ideje ismeretében kezdeményezett tranzakciók). Ám az ilyen esetekben is, amint az ügyfél kézhez kapta havi számlakivonatát és realizálta a visszaélést, az ügyet kivizsgáltathatta, és végül jellemzően nem őt terhelte a kár.
Csalók előnyben
Természetesen nem tippeket kívánunk adni, de könnyen elképzelhető, hogy valaki az esetleges kameráktól tartva, felhúz egy símaszkot, PIN-kódját pontosan beütve leemel a kártyájáról 200 ezer forintot (az egyre jobban elterjedő hitelkártyák miatt az is elképzelhető, hogy nem is rendelkezett saját számláján ekkora összeggel, csak egy ekkora hitelkerettel), majd bejelenti kártyája ellopását. Nevetve lenyeli a 45 ezer forint „elvesztését” (természetesen ez az összeg is az ő zsebében lapul), majd köszönettel átveszi a 155 ezer forint pluszpénzt is, amelyre az új rendelkezés értlemében kétségkívül igényt tarthat.
A mostani rendelkezés azonban már visszaélésekre is lehetőséget kínál, illetve nem bünteti megfelelően a gondatlan kártyahasználatot, vagyis végeredményben nem feltétlenül az ügyfeleket védi. A bankok ugyanis díjaikkal kénytelenek lesznek ezt a költséget is belekalkulálni jövedelmezőségi számításaikba, így végső soron félő, hogy a gondos ügyfelek fizetnek nem kellően körültekintő vagy szándékosan visszaélést elkövető társaik helyett.
A bank természetesen mind a szándékos visszaélést mind pedig az ügyfél súlyos gondatlanságát nehezen tudja bizonyítani. Vélhetően az ügyfél nem fogja azt nyilatkozni, hogy igen, a kártyámra ráírtam a PIN-kódomat, vagy a pénztárcámban együtt tartottam a kártyát és a kódot. Ám a bizonyítási teher a végtelenül eszköztelen banknál van. Aligha életszerű azt gondolnunk, hogy a bank majd tanúkat szerez, akik igazolják, hogy a kedves ügyfél a szemük láttára használta egyértelműen gondatlanul a kártyáját.
A puding próbája…
Azt persze a gyakorlat és az első hónapok tapasztalatai fogják eldönteni, hogy milyen mértékben fognak megnőni a kártyás visszaélések. Az is igaz ugyanakkor, hogy a kártyacsalásokkal kapcsolatos statisztikákat eddig is igen komoly aggályokkal lehetett csak kezelni, hiszen a bank és az ügyfél közös érdeke úgy kívánta, hogy a kártyavisszaélésekből ne legyen hangos sztori. Az ügyfél számára az egyetlen cél az volt, hogy pénzéhez jusson, míg a bankok sem mertek túlzottan „szőrösszívűek” lenni, nehogy elterjedjen, hogy itt csak úgy leemeltek a számláról pénzt, és vissza sem fizették.
