Herb Kellehert, a Southwest Airlines Co. nagyszívű elnökét semmi nem ejtené jobban kétségbe, mint ha elbocsátásokról kellene döntenie. Harmincéves története alatt a légitársaság anélkül vészelte át az üzemanyagár-emelkedéseket, a recessziókat, sőt még az Öböl-háborút is, hogy egyetlen emberét elküldte volna.
A vállalat most sem akar szakítani e hagyománnyal. A szeptember 11-ei támadásokat követő napokban, amikor a rivális légitársaságok 20 százalékos létszámleépítéseket jelentettek be, a Southwest vezetői válságtanácskozást tartottak a dallasi főhadiszálláson, igyekezve megtalálni a költségcsökkentési lehetőségeket.
Eltették jobb időkre a növekedési stratégiát. Levették a napirendről az új repülőgépekre szóló megrendeléseket. Törölték a székház renoválásának tervét. (Mindehhez megittak több liter kávét.)
Állásvédők
Az egymilliárd dolláros készpénztartaléknak és a nulla adósságnak köszönhetően, az elbocsátások szóba sem kerültek. “Hajlandók vagyunk elszenvedni némi kárt, még részvényárfolyamunk romlását is, hogy megvédjük embereink állását” – szögezte le James F. Parker vezérigazgató.
A híres létszámcsökkentők, mint Jack Welch vagy Al Dunlap, alighanem összehúznák a szemöldöküket egy ilyen kijelentés hallatán (Welch a General Electric Co. első embereként, Dunlap pedig először a Scott Paper Co., aztán a Sunbeam Corp. vezérigazgatójaként hajtott végre nagyarányú létszámleépítést – a szerk.) A Southwest azonban a vállalatok azon kis csoportjába tartozik, amely a főárammal ellentétesen elutasítja a leépítést – legalábbis egyelőre.
E társaságok többsége abban hasonlít egymásra, hogy nincs adósságuk, üzletmenetüket pedig nem zavarja meg a technológia olykor szeszélyes fejlődése. Politikájuk már a terrortámadások előtt anakronisztikusnak hatott az internetes vállalkozások buborékának kidurranása és a gazdasági lassulás fényében. Most, a tragédia után, amikor közgazdászok szerint elkerülhetetlen a recesszió és a leépítési hullám, hozzáállásuk szinte nemesnek tűnik, amolyan régimódi szembeszegülésnek a vállalati Amerika éthoszával, amelyben a nyereség és a részvényárfolyam számít mindenek fölött.
Jóban, rosszban, de együttVannak vállalatok, amelyek vezetési felfogásában nemcsak a szlogen szintjén dominál, hogy a cég mozgatórugói az emberek. Ezeket méltán nevezhetjük emberközpontú vagy kultúraorientált vállalatoknak – mondja Kalmár Péter, a Manmore Consulting tanácsadója. Más szervezetekben azonban a valóságban a struktúrát, a rendszereket vagy éppen a terméket tartják a siker zálogának. Az előbbiek igen sokat fektetnek munkatársaik kiválasztásába, képzésébe, megtartásába, számukra tehát nagy veszteség megválni kulcsembereiktől, különös tekintettel arra, hogy távozásuk a kultúra kisebb-nagyobb mérvű változását vonja maga után. Ugyanakkor az ilyen vállalatok rugalmasságát, alkalmazkodóképességét az emberek jelentik, tehát ha a körülmények kedvezőtlenül változnak, nem kell rögtön a létszámhoz nyúlniuk, másoknál könnyebben módosítanak piaci stratégiájukon vagy a szervezet működésén. Sok vállalat ürügyként használja a recessziót arra, hogy megtegye azokat a lépéseket, amelyekre az alacsony hatékonyság, a rugalmatlanság vagy a gyengülő piaci pozíciók miatt már korábban is szükség lett volna, de az erős érdekérvényesítő képességű munkavállalók (például légitársaságok esetében) vagy a szakszervezet (például Németországban és Franciaországban) ellenállása miatt nem sikerült keresztülvinniük az intézkedéseket. Azok a cégek viszont, amelyek korábban sokat fektettek be az emberekbe, rendszerint rendelkeznek szervezeti – tehát nemcsak pénzügyi – tartalékokkal ahhoz, hogy képesek legyenek átvészelni a nehéz helyzetet. Ha a létszámleépítés elkerülhetetlen, akkor az a legnagyobb gond, ha a legértékesebb munkatársak távoznak a leghamarabb. Azoknál a cégeknél azonban, ahol a szervezeti célokat egyéniekre bontották le, tudják mérni az egyes emberek hatékonyságát és eredményességét, s mindez átlátható rendszerben működik, ott a jók biztonságban érzik magukat, s nem
Megtérülhet
Nem emberbaráti megfontolásokból teszik azonban, amit tesznek. Vezetőik érve sokkal inkább a következő: ha a pocsék időszakokban is megtartják az alkalmazottakat, az növeli a hűséget, a termelékenységet és az innovációt, s ezáltal a vállalat a gazdaság fellendülésekor képes lesz újra nyeregbe kerülni.
Néhány magánkézben lévő cégnél – például az S.C. Johnson and Pellánál – a létszámmegőrzés tradíciója a hét évtizeddel ezelőtti nagy válságra nyúlik vissza, amikor az alkalmazottak újra és újra lemosták az ablakokat, csak hogy el legyenek foglalva valamivel. Más társaságok – ide tartoznak olyan tőzsdén jegyzett nevek, mint a FedEx, a Lincoln Electric, az Erie Insurance és a Nucor – a kreatív költségcsökkentés eszközeit alkalmazzák, különösen szeptember 11. után. A charlotte-i Nucor acélműveknél heti négynapos termelésre állítottak át egyes üzemeket, 20 százalékot lenyesve egyúttal a dolgozók béréből. Törölték a magas rangú vezetőknek beígért, akár a keresetük kétharmadát is elérő bónuszait is.
Az “el nem bocsátási politikához” újabban csatlakozó cégek némelyike azután döntött emellett, hogy a kilencvenes évek vége felé részt vett a tehetségekért folyó kegyetlen háborúban. A patinás San Franciscó-i Brobeck, Phleger & Harrison ügyvédi iroda, amely az internetes láz idején óriási összegeket kasszírozott, most olyan katasztrofális üzleti klímával küzd, amilyennel 76 éves fennállása során még soha. Mégis ragaszkodik a még szeptember 11. előtt bejelentett létszámcsökkentési stophoz: inkább beszünteti az ingyenes gépkocsihasználatot, nem térít meg bizonyos költségeket, nem fedezi az utazási kiadásokat, és nem nyaraltatja a partnereket az iroda pénzén. “Országos válság idején az elbocsátások még kevésbé helyénvalóak, hacsak nem közvetlenül a működőképesség forog kockán, mint a légitársaságoknál” – állítja Tower Snow, a Brobeck elnöke.
A cég 200 partnere közül mindazonáltal egyre többen követelik ennek az álláspontnak a feladását. Snow mindenesetre közölte: ő maga lemond, mielőtt erre sor kerülhetne.
Kockázatok
A Brobecknél és más társaságoknál tapasztalható feszültségek megmutatják, milyen nehéz lesz egyes vállalatvezetők számára, hogy betartsák szavukat. A nyolcvanas években az IBM vakvágányra került az asztali számítógépek forradalma miatt, s ezért kénytelen volt visszatáncolni a létszámmegőrzésre tett ígéretétől, ami mély felháborodást váltott ki az alkalmazottak körében.
Fennáll ráadásul a veszély, hogy végül azok veszítik el állásukat, akiket korábban áldozathozatalra kértek. Egyes közgazdászok mégis úgy látják, hogy a vállalati Amerika túlságosan hirtelen kézzel nyúl a létszámleépítés eszközéhez. A költségcsökkentésen munkálkodókat ezért ösztönzi a másik oldalról sok vállalatvezető arra, hogy a megoldások közül ne elsőként számoljanak az elbocsátásokkal, csak legvégső lehetőségként ajánlják ezt.
