1526. augusztus 29-én kora délután az Oszmán Birodalom szultáni hadserege legyõzte a II. Lajos király (1516-1526) vezette magyar hadsereget. Maga a csata menete és eseményei sem ismertek teljes mértékéig, ugyanakkor a szak- és közvélekedés gyakran komoly indulatokkal reagál a „Mohács” hívószóra. Ennek oka az, hogy bár a csata végeredménye sajnos kevéssé vitatható, tekintve, hogy II. Lajos és számos magyar fõúr és püspök lelte halálát, de a vereség után a Magyar Királyság életútja drámai fordulatot vett: az ország középsõ felének törökök általi megszállása, annak következményei, illetve a hosszú távon sokszor vitatott Habsburg-magyar politikai összefonódás létrejötte.
Than Mór: A mohácsi csata
A Mohács körüli viták fõként a következõ kérdésfeltevések mentén indultak el: hogyan jutott a Magyar Királyság odáig, hogy ekkora vereséget szenvedjen el? Milyen felelõsség terheli a magyar vezetést ezért az eredményért? Valóban a mohácsi csatában omlott össze a magyar állam vagy elõbb, esetleg csak késõbb? Lett volna-e esély megelõzni vagy elhárítani a mohácsi csatavesztést és annak következményeit? Hogyan magyarázható a törökök azon katonai magatartása, hogy „csak” 1541-ben és „csak” az ország középsõ területeit szállta meg?
a csata elsõ kézbõl
Brodarics István, II. Lajos király kancellárja harcolt a mohácsi csatában és túlélte, majd meg is írta azt, amit ott tapasztalt „A magyaroknak a törökökkel Mohács mezején vívott ütközetének igaz leírása” (1527) címen.
Bukás Mohács után
Nemeskürty István akkor nagy vihart kavart könyvében (Önfia vágta sebét. Ez történt Mohács után: tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejérõl: 1526–1541. Bp., 1966.) azt fejtette ki, hogy a Magyar Királyság nem a mohácsi csatában bukott meg, hanem utána. Mivel a magyar uralkodó osztály a kettõs királyválasztással, vagyis Habsburg Ferdinánddal és Szapolyai János küzdelmével volt elfoglalva, az adott történelmi, politikai és gazdasági helyzetben megoszlott, vezetésre képtelenné vált, ráadásul nem ismerte fel a történelmi helyzetet és a politikai realitásokat. Ezáltal az egységes és független középkori magyar állam véglegesen megbukott. Ebbõl a nézõpontból a Magyar Királyságnak lett volna esélye a törökök ellen, ha a nemesi vezetés megfelelõen mûködik.
Székely Bertalan: A mohácsi csata
Bukás Mohács elõtt
Szakály Ferenc történész azt emelte ki, hogy a magyar állam már a csata elõtt megbukott: az oszmánok 1521-ben elfoglalták Nándorfehérvárt, megnyitva az ország déli végvárrendszerét, és hídfõállást szereztek egy késõbbi támadáshoz. A Magyar Királyság öt év alatt nem tudta visszaszerezni ezt a területet, megelõzve a bajt. A mohácsi csatát követõ idõszak, amelyben 1526-1541 között a törökök átjáróház szerûen használták Magyarországot, Buda 1541-es elfoglalásával és az ország középsõ részének török általi megszállásával járt. Ezt Szakály a „szakaszos hódítás” elméletével írta le a balkáni példára alapozva. A hódítás lépésrõl lépésre zajlott, kihasználva a célország belsõ széthúzását, sõt kollaboránsokat toborozva a hódítás elõsegítésére.
A mohácsi csata egy XVI. századi török miniatúrán
A „szulejmáni ajánlat”
Perjés Géza történész azzal magyarázta a mohácsi vereséget követõ eseményeket, hogy még a hatalmas Oszmán Birodalomnak is megvoltak a katonai határai, limitációi (actio radiusz elmélet), hiszen a logisztika a 16. században komoly nehézségekkel küzdött, mint például élelmezés, vonulási út és idõ. Ennek megfelelõen teljesen logikusnak tûnik, hogy a törökök akár alkut is kötöttek volna a magyarokkal a szabad átvonulásért, hogy elérjék fõ hódítási céljukat, Bécset.
a csata 3D-ben
Egy fiatal történészekbõl álló csapat megalkotta a mohácsi csata valósághû 3D-s animációját, amirõl bõvebben ide kattintva olvashat.
A harmadik út
Az elmúlt negyven évben többen cáfolták vagy éppen kombinálták össze a fenti két nagy elméletet. B. Szabó János az ezredforduló után kifejezetten hadtörténeti szempontból, európai kontextusba helyezve elemezte a mohácsi csatát és körülményeit. Így számos elmarasztaló vélemény alól „mentette fel” a magyar haderõt: például az 1521-es és 1526-os veszély idején a magyar kormányzat lassan mozgósította a csapatokat. Ezért késõbb rengeteg kritika érte a történészek részérõl.
B. Szabó szerint mégis érdemes figyelembe venni, hogy régebben sem volt gyorsabb a mozgósítás, illetve nyugaton is hasonlóan lassú volt, ami a kor lehetõségeibõl és hagyományaiból fakad. A Mohács-vita során többen hangsúlyozták, hogy a magyar haderõ kicsi volt, illetve hiányzott a Fekete Sereg a mohácsi síkról. B. Szabó úgy vélte, Mátyás zsoldosserege már saját korában is fenntarthatatlan volt anyagilag, illetve nyugaton sem voltak nagy létszámú hadak állandóan fegyverben. A mohácsi csatában részt vevõ sereg tapasztalatlansága ellenére is nagy létszámúnak számított a korabeli európai viszonyok között.
Mérföldkõ
A mohácsi csatavesztés mind a történészi, mind a közgondolkodás szerint mérföldkõ a magyar történelemben. Elõzményeinek és következményeinek értékelése sokszínû, hatalmas és komoly irodalmat, szakirodalmat, publikációs, de még internetes blogokat, hozzászólásokat is „termelt”.
Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása
Válaszutak
A fenti elméletek és azok kombinációi közül szinte lehetetlen egy olyat választani, amely minden felvetõdõ kérdésre maradéktalanul választ ad, illetve semmilyen módon nem cáfolható. Ugyanakkor mégis mindenki választ a „lelke mélyén”. Hiszen a mohácsi csata értékelésébõl következik sok minden más is: például, ha az actio radius és „szulejmáni” ajánlat-elmélet alapjait választjuk, abból következik, hogy az Oszmán Birodalom és vezetõje Nagy Szulejmán (1520-1566) egy racionálisan tervezõ, mindent kiszámoló „gépezet” volt, amely felmérte, hogy logisztikailag nem lehetséges az egész Magyar Királyságot elfoglalni.
A szakaszos hódítás elvét elfogadva viszont egy kevésbé racionális, de a hagyományokat és a fokozatos hódítás hagyományát ismerõ és betartó birodalom képe bontakozik ki. Magyar szemszögbõl viszont az elsõ esetben egy éppen a hódítási sugár határán lévõ államról van szó, amely ebben a tekintetben szerencsés, míg a második elméletet elfogadva egy nagy terv tehetetlen áldozata tûnik fel. Ráadásul minden teória, amely a mohácsi csata elõzményeit és következményeit elemzi, „nagyban” gondolkodik és kicsit „determinista”: mintha esély sem lett volna arra, hogy más, vagy más végeredménnyel történik.
A témáról bõvebben Illik Péter októberben megjelenõ könyvébõl: Történészek, viták a 16-17. századi magyar történelemrõl. Bp., L’Harmattan, 2011.
