Mozikban az év legjobb filmje

Avatar

A mozi látványművészet (és ipar), ahol a forgatókönyvi alapra kerül a vizuális felépítmény. Ilyen szempontból James Cameron – aki a legkülönbözőbb műfajú közönségfilmekkel (ha úgy tetszik: popkulturális alkotásokkal) tette nevét ismertté: Terminátor – A halálosztó (1984), A bolygó neve: Halál (1986), A mélység titka (1989), Terminátor 2. – Az ítélet napja (1991), True Lies – Két tűz között (1995), Titanic (1997) – az egyik leginkább tökéletes alkotó. Új filmje, az Avatar pedig, így az esztendő végén az év leginkább mozis élményét nyújtja.

A Cameron írta (motívumaiban innen-onnan kölcsönzött) történet szerint 2154-ben egy deréktól lefelé megbénult háborús veterán (szolgálatteljesítés közben lerokkant tengerészgyalogos), Jack Sully (Sam Worthington) a távoli Pandora bolygóra utazik. A planéta lakói, a Na’vik népe az emberhez hasonló faj – ám nyelvük és kultúrájuk felfoghatatlanul különbözik a miénktől. Ebben a gyönyörű és halálos veszélyeket rejtő világban a földieknek súlyos árat kell fizetniük a túlélésért. Egyúttal nagyon nagy lehetőséghez is jutnak: a régi agyuk megőrzésével új testet ölthetnek, és az új testben, egy idegen – az őslakos – lény szemével figyelhetik magukat és a körülöttük lévő felfoghatatlan, vad világot. A rokkant katona azonban más céllal érkezett: az új test új, titkos feladatot is jelent számára, amit mindenáron végre kell hajtania: a haldokló, leszedált Föld túléléséhez nélkülözhetetlen – volna – a Pandorán talált ásvány, ennek megszerzésében kell közreműködnie. Legalábbis kellene…

Ugyan az ásványra hajtó mohó földi konszern gyorsan és drasztikusan szeretné rendezni az „ügyet”, egy „kósza” tudóscsoport (vezetője: Sigourney Weaver) még reménykedik abban, hogy békés úton is rendezhetőek a dolgok. A helyiekkel történő kommunikáció miatt létrehozzák az úgynevezett avatarokat, azaz az emberi tudatot kapcsolják a mesterségesen létrehozott őslakos-testekhez. Jake az utolsó pillanatban csatlakozik a programhoz, a tragikus körülmények közt elhunyt ikertestvére helyére lépve. Katonai felettesei (parancsnoka: Stephen Lang) kémkedni küldik a „vadak” közé, de ahogyan egyre jobban megismeri a veszélyekkel teli, mégis csodálatos, paradicsomi világot, nemcsak a törzsfőnök lányába, Neytiribe (Zoe Saldana) lesz szerelmes, hanem a pandorai életformába szintén.

A minden idők – eddig – legköltségesebb sci-fije (úgy, amblokk: filmje) háromszázmillió dollárt kóstált, s bátran mondhatjuk, a beruházás minden centje látszik, az utóbbi – mondjuk – harminc év legjobb mozis élményével van dolgunk. Tudjuk, hogy a mozi jelenlegi egyetlen komoly fegyvere a házimozizással és a televíziózással szemben a háromdimenziós filmek vetítése. Az Avatar messze kiszolgálja ezt az igényt, minden animált szereplője élő és eleven, de minden egyes fűszála is. Minket azonban elsődlegesen a hősök érdekelnek, és székbe szögez az a hitelesség, ahogy a komputerek rajzolgatta-mozgatta színészarcokon valódi, eljátszott érzelmek jelennek meg.

S ha már az érzelmek. Cameron úgy tudja adagolni azokat, hogy az egyébként szentimentálisnak, cseppfolyósnak tartott „mélyérzések” (jelen esetünkben, kiábrándító megfogalmazással élve: a globális környezettudatosság) teljes természetességgel jelennek meg, igazi érzéséket, felbuzdulásokat váltva ki a nézőből.

A tökéletesre alkotott képi miliőben a digitalizált játszók mellett nyilvánvalóan a páratlan tájak és a megdöbbentően eleven és lüktető csatajelenetek viszik a prímet, de jól illeszkedik ide a hús-vér színészek játéka hasonlóképpen, a sci-fi vonatkozásában az alien-aprító Ripley-bőrből kibújó Weaveré (a tudóscsoport vezetője), Giovanni Ribisié (ő alakítja az energiaforrás-kiaknázási projekt főnökét), Langé (a katonai parancsnok), de hasonlóképpen kiemelhetjük Worthingtont játékát, aki egyaránt hitelesen formálja meg a tolószékbe kényszerült tengerészgyalogos elesettségét, illetve a főnixmadárként újjászülető hős karizmáját.

Az Avatar igazi, nagybetűs mozi-élmény – „Moziélmény” –, s mint (mondjuk) az elsőnek elkészült Star Wars-film, a Star Wars IV. – Csillagok háborúja 1977-es bemutatója esetében: a megnézését követően nehéz lesz visszatérni szürke mindennapjainkhoz.

O’Horten

Abban a pillanatban, hogy elmegy a vonat nélküle, Odd Horten, a negyven év vasúti szolgálata után hirtelen kényszernyugdíjazott mérnök rádöbben, utazása mostantól nem a nyomtatott menetrend és a jól ismert állomások dimenziójában folytatódik tovább. A jövő tele van (elsőnek kisszerűnek tűnő) kérdéssel: fog-e valaha repülőn utazni? Eladja a csónakját? Hogyan kerül lábára egy vörös tűsarkú cipő? Túléli az éjszakai vezetést egy bekötött szemű emberrel a volánnál? Biztosak lehetünk benne, hogy meg lehet találni az öregedés napfényes pillanatait, és nem kell korosodó norvégnak lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk, a nevetés és életigenlés mindannyiunkban ott ragyog.

Az O’Horten a Magyarországon sem ismeretlen norvég filmes, Bent Hamer (Dalok a konyhából, Tótumfaktum) aszimmetrikus látlelete az emberiségről; mondhatni abszurd vízió nagy lélekkel, némi enyhe melankóliával és egyetemes üzenettel, miszerint a boldogság nem az anyaigakban, a költségesen tárgyiasult világban keresendő. Ilyetén megközelítésben jól passzol a karácsonyi ünnepkörhöz is. S ennek szellemiségében a filmben elhangzó kulcsmondat: „ha mindenről úgy érezzük, már késő van hozzá, akkor semmihez sincs késő”.

Rendezőnk most is szemmel láthatóan vonzódik az egyértelműen félrecsúszott sorsú, magányos figurákhoz, hiszen a fentebb említett két filmje is ebbe a közegbe kalauzolta a közönségét. Kevés kimondott és annál inkább sok elhallgatott szóval elmondott „északi meséje” egy nyugdíjazás szürreális története, szürreális megközelítésben, ahol már rögvest az elején a folytonosan pipázó, azonban a pipa sugallta, joviális bölcsességgel sosem mosolygó főhős lemarad a saját partijáról, és véletlenül egy idegen lakásban tölti az éjszakát arra várva, hogy egy erőszakos kisfiú végre elaludjon. (Ez az első ízelítő ama „különös” kalandok sorából, amikbe a még mindig a vasutas egyenruhájában feszítő O’Horten rendre belecsöppen.)

Az olykor visszafogottan Jacques Tatit (lásd: reptéri jelenet) idéző film önmagunk felfedezéséről és a világ kitárulásáról szól (ahogyan történt például a Schmidt történetében), nem harsány, de megszívlelendő módon és érvénnyel.