Voltam kereskedő, vágta rám az ajtót az asszonyiságát a tökéletes dauerban kiteljesítő vén fúria idős hölgy, miután azt visította, reméli, hogy én, a kapzsi, másokon élősködő rohadt boltos egy szép napon éhen döglök a gyerekeimmel együtt. Nem esett jól. És hol volt még karácsony! Egy játékboltban az az igazi. Akkor aztán minden napra jut egy sztori, szóval elhihetik, a másik végén sem fenékig tejfel.
Gyerekként ez viszonylag egyszerű volt. Ha kabát kellett, bementünk a három állami üzlet egyikébe, és vagy egy kicsit ronda kabátot vettünk, vagy egy nagyon rondát. Ha szandál vagy csizma kellet, ugyanígy jártunk el. Kicsit jobb lett a helyzet, mikor át lehetett járni Szekszárdra, ott volt Skála. Aztán lett Baján is, meg lettek butikok is. Végül lett Tesco is, Szekszárdon az is előbb volt, de én akkor már utáltam vásárolni, úgyhogy én nem szerveztem telekocsis barátnős teszkózást és nem is vettem részt ilyesmiben.
Először csak azért utáltam vásárolni, mert rengeteg időbe kerül. Nyűg, na. Á, itt nincs a méretemben, pedig az tetszik, a másikban az a fekete, hú az mennyire jól néz ki, arra meg pénzem nincs, siessünk, mindjárt zárnak. Végül mindig ráment a szombat délelőtt is.
Könyvet. Azt igen, azt szerettem vásárolni. Amíg voltak kis könyvesboltok, ahol csend volt, az eladók is halkan neszeztek, itt egy öregúr lapozgatott a fotelben, ott egy farmerdzsekis fiú válogatott elmélyülten a hanglemezek között. Meghitt pillanatok voltak. Na, ez már nincs, üvölt a zene, Csanádka szaladgál körbe-körbe, követhetetlen a polcok berendezése, azt, hogy Orhan Pamuk betűzni kell, állandóan pakolnak, de mindegy is, a szentség kiveszett innen egyszer és mindenkorra. A neten amúgy is olcsóbb minden, az előrendelés is, meg hát törzskártyám is van.
Nem szeretek órákig nézelődni és vihorászva shoppingolni, ahogy a homokos parton se szeretek órákig feküdni, én csinálni szeretek, menni, látni. A vásárlást szükséges rossznak tartom, és igyekszem minél gyorsabban túlesni rajta.
Szerencsére az információs szupersztrádán minden pontosan egy klikkre van tőlem.
Vagy nem, mert sok webshop csak úgy tesz, mintha az lenne. Elhiszem, hogy kétezer forint sok pénz, de ilyen árkülönbség sem indokolja, hogy a megrendelt árura 7-9 napot várjak, míg ő megrendeli a márkaképviselettől. Hát onnan én is meg tudom, apukám. Ugyanennek a kereskedelmi felfogásnak a kistestvére, mikor a népszerű apróhirdetési oldalon árulja az ékszert, tetűirtót, bármit, és odaírja az ajánlata végére: 4-6 hetet kell várni a megrendelt termékre.
Szóval, a webshopból nem tudjuk megrendelni azt a rohadt fagyasztót, akkor elmegyünk egy üzletbe. Mit üzletbe! Egyenesen a márkaképviseletre! Mivel gyakorlatiasak vagyunk és magyarok, előtte odatelefonálunk. Kétszer. A második azért kell, hogy megeskessük a jobb kezünkben tartott Szent Bibliára a telefonos ügyintézőt, hogy igazat szólt. Van. Hogyne lenne. Mehetünk érte holnapután. A négyes gázfőzőlap is van, hogyne.
Kicsit fura, hogy a márkaboltban a legdrágábbak a termékek, de a hűség meg az átmosott fogyasztói agy nagy úr. Kimegyünk hát Törökbálintra, mert a márkaképviselet a budapesti márkaboltját rég bezárta, leparkolunk és kedves mosollyal berúgjuk a fotocellás ajtót, aggyisten, megjöttünk a cuccért, és ha van, akkor viszünk egy ilyen csicsás kenyérpirítót is, mint ez itten ni, a vitrinben. Na most, ha a kedves olvasó azt hiszi, hogy ekkor a márkaképviselet dolgozói egy emberként pattannak fel, köszönnek és tolják a seggünk alá a széket vigyorogva, miközben megkérdezik, kérünk-e egy kávét, nagyon tévednek. Az első kérdés, hogy mit keresünk itt ilyenkor, pénteken, mikor a raktáros már hazament.
És ha a kedves olvasó azt hiszi, hogy én ekkor öntudatosan és határozottan azt mondom, aggyisten, még egyszer mondom, én vagyok a vevő és éppen most szándékszok itt hagyni egy hatszámjegyű összeget, úgyhogy most bejövök még egyszer és kezdjük elölről, akkor nagyon tévednek. A fülem és a farkam ugyan nem húzom be, de magyarázkodni kezdek. Hogy hát én tegnapelőtt telefonáltam és nekem azt mondták. És hogy mondták még azt is, és hogy Vácról jöttünk direkt ide, utánfutóval és otthon a szétvert lakás, minden percünk be van osztva, és legyenek szívesek segíteni. Legyenek szívesek.
De nem azok. A recepciós hölgy ránéz az üzletvezetőre, alig leplezett „és baszdmeg, annyira tudtam, hogy pont ma, mikor időpontom van kavitációs zsírbontásra, beállít valami hülye, hogy venni akar valamit” pillantással, erre az feláll és monoton hangon, gépies mosollyal elismétli, hogy nem tudnak minket kiszolgálni, mert elment a raktáros és egyébként is mindjárt zárnak. Én hülye, pár másodpercig állok némán, nagyon tanácstalanul, majd felteszem, jobban mondva kibukik belőlem az egyébként teljesen logikus kérdés, hogy a raktárosnak miért rövidebb a munkaideje, mint a nyitva tartás? Mert ő hatra jár dolgozni. Ekkor röhögni kezdek, és mondom, ez mekkora már, akkor a nyolc órás munkaidő kettőig tart, ezek szerint itt maguknál, A márkaképviseleten, ha kettő és öt között jön vevő, és akar venni egy hűtőt, nem tudják kiszolgálni, mert a targoncás hazament, a hűtő meg nehéz? Némán néznek rám és nem nevetnek.
Egy idő után én sem. Végül megpróbálkozom egy utólag saját magam által is nagyon szánalmasnak titulált mondattal, ami nagyjából úgy hangzik, nem gondolják-e, hogy legalább úgy kéne csinálni, mintha érdekel valakit, hogy kifejezetten itt szeretnék vásárolni sok pénzért? Recepciós hölgyike papírokat pakol egymásra, a robot-üzletvezető némán néz. Biztos lefagyott.
Amikor megfordulok és a kijárat felé indulok, tesz pár tétova lépést utánam, ugyan ne csináljam már, az van, esetleg meg tudják úgy oldani, hogy én most kifizetek mindent, aztán jövő héten, ha felénk jár az áruszállító autó, akkor kihozzák az árut és adnak kedvezményt a kiszállítás díjából. Hogy mennyit, nem hallom, mert hisztérikus, emberi füllel már-már nem is hallható hangtartományba csapó kacajom elnyomja a hangját. Beszállok a kocsiba, galacsint gyúrok a cetliből, amire a kóceráj hajjakendjének a telefonszámát írták fel, minek hívjam fel és óbégassak, attól lesz fagyasztóm?
Lett. Egy szaküzletből. Ugyanaznap, hazafelé.
Most viszont úgy tűnik, az átfestett, újradizájnolt gyerekszobában se falvédő nem lesz, se díszpárna. Pedig aztán azt hinné az ember, hogy a kézművesek weboldalán csupa halk szavú csodalény köt és horgol, varr gombot és pecsvörközik, készít menyasszonyi ruhát köldökszöszből, alkot részecskegyorsítót makkból és fényes gesztenyéből. Az igen tetszetős falvédő megtekintése után rögtön felvettem a kapcsolatot a készítővel, aki egyből azt javasolta, csapjak le egy kétszáz forintos mütyürt az oldalán, így megkaphatjuk egymás adatait. Az csak jóval később esett le, hogy ezzel a huszáros vágással kikerültük az oldal üzemeltetőjét, de így jár a kezdő vásárló. Szóval, kiderült, hogy az általam kiválasztott falvédő nincs már meg, a zöld se, meg a másik se, de ne aggódjak, mert tízezer forint előleg befizetése után hanyatt-homlok rohan a kedves kézműves asszony a varrógéphez és megvarrja nekem. Hát jó, gondoltam magamban, meg azt is, milyen kedves. Sürgős sem volt, én balga, ezt a méretekkel együtt meg is írtam neki, hiszen épp utazás előtt álltam. Ahogy kérte, aznap átutaltam az előleget.
Azóta sok minden történt. Én hazaérkeztem az utazásból, és ahogy ígértem, érkezéskor küldtem egy e-mailt, postázhatja a csomagot. Ám majd’ három hét nem volt elég elkészíteni a megrendelt árut. Megbetegedett a család. Megértő voltam, persze. Eltelt újabb két hét, érdeklődtem, nem jött válasz. Eltelt újabb kettő, akkor meg megmérgezték a kutyát, ne haragudjak, de emiatt elúszott csomó mindennel. És reméli, hogy nem tette nagyon próbára a türelmem. De van jó híre is a számomra: már kiszabta a falvédőt!
Annyit írtam csak neki, de igen, nagyon is próbára teszi a türelmem, hiszen napra pontosan két hónap telt el azóta, hogy megrendeltem tőle az árut és úgy gondolom, attól függetlenül, hogy kézműves oldalon kínálja a portékáját, rá is vonatkoznak szabályok, normák. Tűztem egy határnapot, ha addig nem kapom meg a megrendelt termékeket, akkor. Akkor mi lesz? Írok a kézműves oldalnak, hogy vágják ki onnét, mint a bizonyos macskát? Feljelentem a rendőrségen? Kilesem és körbekulcsozom az autójukat?
Miért kell nem létező árut hirdetni készleten levőként? Bármi közbejöhet, tudom jól, de nem úgy lenne illő, hogy ő tájékoztat engem arról, késik a teljesítés, mert éppen cigánygyerekek potyognak az égből? Miért én futok a pénzem meg a falvédőm után? Miért én teszek szívességet azzal, hogy nála költöm a pénzem, legyen az egy kézműves közösségi tér, netán egy márkaképviselet?
És ez csak két eset. Volt több is, hajajj. A netről rendelt, sztenderd, nem finn, nem svéd és más északi országokban használatos párnaméretét követő, hanem negyvenszerhatvanas huzatok az első mosás után olyan geometriai alakzatot vettek fel, hogy legszívesebben elküldtem volna a Világ Matematikusai Egyesületének, ha lenne ilyen, elemezzék, hátha még több titokra fény derül a világegyetem működéséről. Nagyon megértőek, küldjem csak vissza, utalják a lóvét.
Hogy miért beavatatlan anyagból, nem szálirányban szabott párnahuzatot árulnak, arról nem esett szó. A lejárt szavatosságú tej a sarki kisboltban és utána a meddő vita. A hajlott hátú néni, aki könyörög a piacon, „kedveském, vigye el egybe’ ezt a kis ződbabot, ennyi maradt, mennék haza”. Aztán, amikor visszaszaladunk petrezselyemért, halljuk ugyanezeket a mondatokat, láss csodát, a néninek valahonnan termett még két kiló ződbabocskája és egy másik jóbarom veszi meg tőle azt a kevéskét, mert menne haza.
Csoda, hogy utálok vásárolni? Ez nem vásárlás, ez nem kereskedelem, hanem a “vevő nevű hülye viszontagságai a saját pénzéért” nevű társasjáték, csakhogy én ebben nem szeretnék részt venni. De most mennem kell, csöngettek. Az egyik fast fashion webshopból vásárolt csizmám az, ha nem tévedek. Ja, külföldről rendeltem. Ott valahogy egyszerűbb ez is.
