Történetünket 1453-ban érdemes kezdeni, amikor az Oszmán Birodalom elfoglalta a kereszténység keleti fellegvárát, a bevehetetlennek hitt Bizáncot. A továbbiak előrejelzésére még csak különösebb politikai éleslátás sem kellett, hiszen II. Mehmed nyíltan kijelentette: a Magyar Királyság ellen vonul.
Csak Isten segíthet
Nándorfehérvár volt az ország és Nyugat-Európa kapuja, itt dől majd el minden, ez nyilvánvaló volt. Mint ahogy az is, hogy a magyarok egyedül képtelenek megállítani a török hadi gépezetet. A török készülődés megkezdésekor V. László királyunk követei meg is jelentek Rómában, közölték V. Miklós pápával, hogy az ország támogatás hiányában kénytelen lesz békét kötni a pogánnyal.
Miklós tehetetlen volt, mint ahogy utóda, III. Callixtus is: megbízottai süket fülekre találtak az európai udvarokba, senki nem mozdult a török elleni keresztes hadjárat érdekében. A pápának nem volt más lehetősége, mint Isten kezébe tenni a kereszténység sorsát, 1456. június 29-én elrendelte, hogy Európa-szerte húzzák meg a harangokat, a hívek imádkozzanak a megmenekülésért.
A bulla úgy fogalmaz, délután három és hat óra között félóránként konduljanak hármat a harangok, közben imádkozzák háromszor az Úrangyala nevű imádságfüzért – írja a Rubicon.hu. Nándorfehérvár ostroma ezt követően három nap múlva kezdődött, július 22-én pedig a Hunyadi János, Szilágyi Mihály és Kapisztrán János vezette védők hihetetlen győzelmet arattak.
Ünneppé vált a gyász
Ekkor azonban a pápai bullát még Itáliában sem hirdették ki, Európa nagy részére a győzelem hírével együtt érkezett meg. Ebből adódik a tévhit, hogy a harangszó a diadalt ünnepli. Valójában tehát szinte senki nem harangozott és imádkozott a győzelemért – legalábbis a pápa utasítására nem. Ünnepelni viszont ünnepeltek, a győzelemről értesülve Callixtus megváltoztatta rendeletét, a kiszabott imádságokat már nem könyörgésként, hanem hálaadásként mondatta el a hívekkel.
És hogy került a harangszó délre? Az 1414-18. között ülésező konstanzi zsinat rendelte el, hogy a templomokban húzzák meg a harangot minden péntek délben, Jézus szenvedésének emlékére. A két szokást az 1500-as szentév alkalmával kiadott pápai bulla kapcsolta össze: VI. Sándor a növekvő török veszély okán minden napra elrendelte a déli harangszót. A magyar történelem egyik legnagyobb diadalát hirdeti tehát minden délben az összes keresztény templom harangja, de mégsem “úgy”, ahogy sokan tudni vélik.
