Naponta futok a Margitszigeten. Naponta látom, hogy mi megy ott. Pénteket, szombatot követő virradóra általában tömegével vannak kint olyan hajléktalanok, akik az eldobott italokat keresik és találják meg, majd, mintha mi sem történt volna, alkoholmámorban kifeküdve fekszenek egy-egy padra, vizelnek maguk alá. Persze ez is egy tragédia. Egy sors. Egy szégyen. Amiért te, én, és mindenki más felel, de mégis: soha, semmi lépés nem történt emiatt, soha, senkit nem zavart, hogy ez folyik a Margitszigeten.
Aztán úgy két napja történt valami. Egy család, egy „bevándorló” család feküdt a szigeten. Nem zavartak senkit. Maguk alá kartonpapírt tettek, a fűre, padra véletlenül sem feküdtek. A szemetüket zacskóba gyűjtötték, így volt egy család, békében, kisgyermekkel, a Margitszigeten.
Így indultam futni.
Mire visszaértem három rendőrautó jelent meg, intézkedtek, vonták „felelősség” alá a családot, és vitték el ki tudja hova, Árpád-házi Szent Margit szigetén. Vasárnap.
Aztán eltelt pár nap. Én nem törődtem semmivel, mert csak pesti vagyok. Nem törődtem semmivel, de mégis közlekedek, közlekedtem. 4-es 6-os, közkedvelt villamos. Felszálltam rá, és így mentem a Nyugatihoz.
Ott ismerősöm várt. Ami fogadott, elmenne egy jobb amerikaiak által rendezett filmben. És itt nem a menekültáradatról beszélek, ami a pályaudvar lépcsőjén várt. Mert az ott volt. Tényszerűen. Nem. Ami később történt.
Megjelent egy igen mutatós Mercedes rendőrautó, és a menekült tömeg sikítva futott. Ki jobbra, ki balra. Miért?
Fotó: MTI/Krizsán Csaba
Magyarország büszke múltjára. Arra talán kevésbé, hogy hányszor kellett menekülnie. Hányszor lettek menekültek a MAGYAROK. De hogy átélni azt, hogy itthon menekülnek a menekültek… Valami nagyon nincs a helyén. Mintha a büszkén emlegetett múltunk…
Ááá… mindegy. Talán az Angliába vándorolt fiaink vitték magukkal, hagyva itt a szart. És pont. Ez nem Magyarország, ezek nem magyarok.
