Nagyon szuper koncertet adtatok Szegeden a SZIN-en annak ellenére, hogy le vagy sérülve. Ennyire sikerült magadat beleélni az előadásba?
Walkó Csaba: Igazából ez már egy két hetes sérülés, amit nem a színpadon, hanem focizás közben szereztem. Részleges szalagszakadásom van a jobb bokámban, de már megtanultam azt, hogy hogyan mozogjak vele a színpadon. Most viszont, ahogy mentem fel a lépcsőn, sikerült rosszul lépnem, ezért sántikálok. De a közönségnek gyógyító ereje van, komolyan mondom, fantasztikus volt a közönség a SZIN-en.
Behnam Lotfi: Köztünk van egy vérre menő vita, ugyanis Csabi spanyol drukker, én pedig olasz párti vagyok. De Csabi javára legyen írva, hogy ő minden vasárnap elmegy focizni, én meg csak a joystickot nyomogatom.
Még csak négy éve vagytok a pályán, de máris hatalmas sikereket értetek el, mint például, hogy ti képviselhettétek egész Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon. Milyen érzés volt?
W.Cs.: Igazából most lett négy éves a zenekar, ami nem nagy szám, és mégis tényleg annyi minden történt velünk. A Dalfesztiválon pedig egyenesen világsztárnak érezhettük magunkat. Rendőri kíséretünk volt, csodás hotelban szálltunk meg, de igazából az a két hét nekünk nagy stressz volt. Amikor bekerültünk a döntőbe, akkor nem egy kő, hanem egy szikla esett le a szívünkről.
B.L: Merthogy a döntőbe jutás volt a célunk. De óriási érzés egy nemzetet és egy zászlót képviselni.
W.Cs.: Ezért is szeretnék duplán gratulálni az összes olimpikonunknak!
Magyar zenekarként miért döntöttetek amellett, hogy angolul énekeltek?
W.Cs.: Szerettünk volna nemzetközi sikereket is elérni. De úgy gondolom, hogy ennek a műfajnak jobban is áll az angol nyelv, és valahogy én is jobban tudok így énekelni.
B.L.: Én már elkezdtem motiválni Csabit, hogy csináljunk 1-2 magyar számot is, de még nem sikerült meggyőznöm.
Úgy látszik, hogy sikerül elérni a nemzetközi hírnevet, ugyanis egyre több külföldi rajongóitok vannak. Mennyire köszönhető ez az Eurovíziós Dalfesztiválnak?
W.Cs.: Nagyban hozzájárult, az biztos. Jelenleg 16 lemezszerződésünk van. Németországban és Svédországban pedig egy egész albumot fogunk kiadni, nem csak egy maxi lemezt, ami nagy sikernek számít. A maradék 13 külföldi ország pedig megvette a Sound of heart című dalunkat. Bizakodóak vagyunk, s reméljük, hogy a magyar közönség nemsokára láthat minket mondjuk egy berlini fesztiválon.
Több kritika is ért benneteket, hogy összeollózzátok a számaitokat.
B.L.: Úgy gondolom, hogy mindenkit érnek támadások, akik kicsit is letettek az asztalra. Gyerekkorunkban igényes zenéket hallgattunk mind, gondolok itt a Depeche Mode-ra vagy Michael Jacksonra, és persze, hogy ők valamilyen szinten inspiráltak minket, de ez még véletlenül sem lopás.
W.Cs.: Ma már nagyon nehéz valamit úgy megcsinálni, hogy eredeti is legyen. A hangok színe és skálája egy véges tartományba esik, azon túl nem tudunk újat kitalálni. De nekünk teljesen tiszta a lelkiismeretünk.
És akkor hogyan születnek meg a dalaitok?
B.L.: Csabi a szülőatyja nekik. Leül a zongorájához és kitalálja a dolgokat, aztán Pál Gábor billentyűsünk megírja a szöveget, és végül én vagyok az, aki gatyába rázza. Úgy gondolom, hogy a szöveg az nagyon fontos, és szerencsére már az angol szövegek is érthetőek a magyar közönség számára.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy igényes zenét csináltok.
W.Cs.: Amikor mi megalakultunk, rengeteg kérdést kellett megválaszolnunk magunknak, hogy mit is képviseljünk. Fontos volt, hogy az a pop zene, amit mi játszunk, ne a mai klisékre épüljön fel, mert az már lerágott csont. Számunkra az a fontos, hogy a közönség olyan zenét kapjon, ami igényes is.
B.L.: Sok támadást kaptunk, hogy mit gondol magáról a Compact Disco, hogy meg akarja váltani a világot a zenéjével, de mi nem így gondoljuk. Azzal, hogy mi azt kommunikáljuk, hogy szeretnénk az igényes popzenét képviselni, soha az életben senkit sem szerettünk volna sem lesajnálni, sem bírálni.
W.Cs.: Úgy gondoljuk, hogy most kezd megfordulni a zenei ipar itthon. Az Iron Maffia, a Carbonfools vagy a Brains játszanak még olyan igényes zenét például, mint mi, ami abból is látszik, hogyha kiállunk a színpadra, nem ketten tapsolnak, hanem vevők ránk az emberek. Persze ez a fordulat nem miattunk van, hanem mert jókor voltunk jó helyen. A célunk, hogy a magyar közönség olyan zenét kapjon, amiben benne van a munka, a lélek és a színvonal, nem pedig a sémákat követjük.
Mennyire vagytok fesztivál fellépők?
W.Cs.: Kicsit sajnálom, hogy vége van a nyárnak, mert szerintem a fesztiválok a legjobbak, óriási töltést ad nekünk.
B.L.: Sok új barátság szövődik egy-egy fesztivál alkalmával a zenekarok között, ezért is szeretjük őket. Az idei SZIN pedig fantasztikus volt. Egyébként ezek úgymond búcsú koncertek, mert szeptember 20-a után alapjaiban változik meg a banda.
W.Cs.: Metált kezdünk el majd játszani.
B.L.: Szeptember 8-án lesz egy közös koncertünk a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, szeptember 20-a után pedig kibővül a zenekar egy dobossal és egy gitárossal.
W.Cs.: Ez olyan, mint amikor betelik egy füzet és újat nyitunk.
A kezdet kezdetén mennyire támogattak titeket a szüleitek?
B.L.: Édesanyám most már azt mondja, hogy nagyon büszke rám, de eleinte nem nagyon támogattak. Édesapám filmrendező, s anyukám csak azt látta, hogy ötévente rendez egy filmet. Azt mondta, hogy mérnök vagy fogorvos legyek, s nem nagyon örült, amikor azt mondtam, hogy én zenész akarok lenni.
W.Cs.: Engem támogattak a szüleim.
B.L.: Igen, ez így van. Én Csabiékhoz menekültem. Az első lemezünket náluk vettük fel – meg a másodikat is –, és az anyukája mindig kopogott, hogy kértek egy kis rakott krumplit vagy rántott húst? Én csak azt tudom mondani, hogy mindenki csinálja azt, amiben hisz, és amit csinálni szeretne, mert a gondolatnak nagy ereje van.
Zsingor Tünde
