Tisztázza, kérem, a kábítószer fogalmát! (Facebook-oldalunkról)
Minden olyan kémiai anyag, amely valamiféle tudatmódosító állapotot képes előidézni, kábítószernek számít. Ebbe a kategóriába nagyon sok olyan szer is beletartozik, amit gyógyszerként naponta, akár több százezren szednek Magyarországon. Például ilyenek az altatók, a nyugtatók. Illetve az egyik szirupos köhögéscsillapító is, amit hétvégente használnak, mondván, ez talán nem olyan veszélyes, hiszen ott van a tévéreklámokban.
Mi a véleménye arról, hogy a társadalmunkra nehezedő nyomás hatására egyre többen nyúlnak alkoholhoz, illetve kábítószerhez? Hol a határ? (e-mailben érkezett)
Az alkohol egy régen beágyazódott történet Magyarország életében. Ami változott, hogy ma már korábbra tehető az alkoholfogyasztás kezdete. Illetve megjelent a rohamivás (binge drinking) és az úgynevezett drunkorexia. Ez a – kizárólag lányokat érintő – betegség arról szól, hogy az illető vonalai megőrzése érdekében egy esti italozás során a magas energiatartalmú koktélok miatt egyáltalán nem eszik, hiszen akkor már gyűrődne a hasa a kétmilliméteres zsírpárnától. Tehát a kalóriabevételét alkohollal fedezi, ami numerikusan ugyan stimmel, csakhogy egy csomó hiánybetegség kialakulását okozhatja.
Kislisszolnak a mellékhelyiségbe és megisznak egy felest
Fotók: Neményi Márton
Az alkoholisták száma egyébként folyamatosan nő, jelenleg körülbelül nyolcszázezer függő van. Ez azt jelenti, hogy szinte minden családban van olyan, akinek a fotóját a nagymama, amikor odaér a családi albumban, átlapozza, és nem beszél róla. A problémaivók száma is egyre több. Ők azok, akik bent élnek a saját kis pszichoszociális gettójukban, onnan nem akarnak, illetve nem is tudnak kitörni, és innentől kezdve a „leszarom” állapot elérése a céljuk. A másik réteg pedig a feszültségivók. Folyamatos teljesítménykényszer alatt élnek, meg kell felelniük a munkahelyükön, maximális erőbedobást várnak el tőlük, aminek ők nem képesek megfelelni, ezért kislisszolnak a mellékhelyiségbe, és bedöntenek egy felest. Ettől megjön az ihletük, ellazulnak és megy minden magától. Megdicséri őket a főnökük, és átalakul az értékrendjük. Fél-egy év alatt aztán belecsúsznak egy alkoholbetegségbe. Ráadásul ez a mai világban nem ritka történet. Damoklész kardja sok ember feje felett ott függ.
Mi a helyzet a kábítószerrel?
A kábítószerfüggők száma Magyarországon nem éri el a húszezret. A felhasználók egy része azért nyúl a szerhez, mert kíváncsi, egy másik részük azért, mert nem tanították meg őket nemet mondani, a leggázabb csoport pedig az, akik amiatt, mert így elmondhatják, hogy végre jól érezték magukat. És ez nem véletlen. Egy átlag magyar gyerekkel egy átlag magyar szülő a statisztika szerint naponta átlagosan hét percet foglalkozik. Csodálkozunk, hogy itt tartunk?! Nem ismerik a szülők a gyereküket, így viszont honnan vennék észre azt, hogy kábítószert használ? Mert nem arra kell rájönni, hogy szert használ, hanem hogy valami nem stimmel vele.
Amikor a szülők megkérdezik tőlem, hogy honnan vehetik észre, hogy a gyerekük kábítószerezik, akkor minden esetben azt válaszolom, hogy sehonnan. Nem jönnek rá, mert a gyerek nem betépve fog hazamenni, addigra már rég túl lesz az afterpartyn.
Az új jogszabályi változás – a hatóanyagcsoport-jelölés mint tiltás – jelent-e javulást? Továbbra sincs igazi veszély a nagyon ócska minőségű anyagoknál? (Facebook-oldalunkról)
A C-lista az elején meghozta a várt eredményt, mert csökkent a szerhasználók száma. A kínálatcsökkentési drogpolitika önmagában véve tud némi megoldást kínálni, de maximum 8-10 százalékos csökkenés jelentkezhet. Hathatós eredményt hosszú távon lehetne elérni vele, de arra még legalább 10 évet kellene várnunk.
Valójában szenvedélyügyi államtitkárság létrehozására lenne szükség. Mert a szenvedélyügy az, ami csaknem 10 millió magyart érint valamilyen szinten. Olyan, hogy mentálhigiénés kultúra, Magyarországon jelenleg nincs. Pedig jelen van az alkohol-, kábítószer-, szerencsejáték-, gyógyszer-, vásárlás-, evés-, Facebook-, szexfüggőség stb. Ezért is lenne fontos, hogy ezeket összefogva, összességében vizsgálják, nem pedig úgy, hogy kiragadnak belőlük egyet.
A tiltás nem megoldás, az elrettentés nem ér semmit
Úri sport a kábszerezés? (Facebook-oldalunkról)
Nem. Igaz, vannak olyan szerek, például ilyen a kokain is, amelyek elég drágák. Ezek általában rétegszolgáltatásként vannak jelen. De előfordulnak olyan visszatérő betegeim is, akik soha egy vasat nem kerestek, és mire a kórházat elhagyva elérnek a következő sarokig, már összetarháltak 200 forintot, hogy a szemben lévő háztartási boltban megvehessék a nitrohigítót.
A közhiedelemmel ellentétben a típusos kábítószeres pont úgy néz ki, mint bármelyik, húszas évei közepén járó, átlagos fiatal. Nem lehet látni rajtuk a drog nyomát, nem kérnek pénzt az utcán, nem nyúlnak bele más táskájába, és nem lopják ki belőle a mobiltelefont vagy a pénztárcát. Ezek a szélsőséges esetek a problémás droghasználókra vonatkoznak, az átlagos felhasználóknak közük nincs ehhez.
Jó úton jár a drogfogyasztás elleni küzdelem? Jó-e a szigorítás, vagy épp az ellenkezőjét érjük el vele? (e-mailben érkezett)
A tiltás önmagában nem jelent megoldást. A kisgyerek is rátenyerel a forró tűzhelyre, hiába mondták neki előtte, hogy nem szabad. Az elrettentés szintén nem ér semmit. Tavaly Magyarországon 45 millió drogfogyasztás történt. Ebből 13-an haltak bele. Statisztikailag baromira nem gáz. De nézzünk egy rendőrségi példát is: tavaly 4500 eljárás indult kábítószerrel való visszaélés miatt. A 45 millióból! Azért ma senki nem ül börtönben, mert elszívott egy spanglit. Mert mi történik abban az esetben, ha a rendőr beviszi a fiatalt az őrsre? Ügy lesz belőle, az ügyész elküldi elterelésre, és ennyi.
Ugyanez igaz a híradós anyagok esetében is. Kettő perc húsz másodpercre mellbe vág a drogtúladagolásban meghalt fiatal története, majd mi lesz a következő hír? Kancsal oposszum született a stuttgarti állatkertben. Kész, máris elfelejtettük az előző tragédiát, ennyit ért az elrettentés.
Milyen drogot próbált már ki életében? (Facebook-oldalunkról)
Berúgtam jó párszor. Más semmit. Amikor én voltam 16-17 éves, nem igazán lehetett az alkoholon kívül máshoz hozzájutni. Azóta millió és egy lehetőségem lett volna kipróbálni, de nem szeretem, ha engem valami megváltoztat. Azt szeretem csinálni, amit én akarok. Alkoholt sem iszom már hosszú-hosszú évek óta. Van nekem ezen kívül is elég függőségem: csokoládé, pipa, futás, munkaalkoholizmus.
Akinek alkoholfüggő van a családjában, milyen támogatást kaphat? Hova forduljon? (e-mailben érkezett)
Nagyon fontos, hogy mindig a betegnek kell kérnie a segítséget, mert ha ő maga nem akarja, akkor hiába van ott a család, nem lehet vele mit csinálni. A 800 ezer alkoholistából csupán 40 ezren részesülnek valamilyen kezelésben. Ez nagyon kevés. Az állami egészségügyi ellátórendszer ugyanis nem tudja felvállalni, hogy végigvigyen egy alkoholbeteget, főképp, ha nincs mögötte szociális háló. Másrészt észérvekkel nem lehet ezeket az embereket meggyőzni, sokan nem kérnek segítséget. Én azzal szoktam kezdeni, ha eljön hozzám egy alkoholbeteg, hogy: „De szarul néz ki! Hány éves? Ne vicceljen! Hogy néz maga ki?!” Ezzel általában lehet rájuk hatni. Illetve nagyon fontos, hogy legyen hova továbblépni, legyen motiváció, és legyenek tervek. Ezért van nehéz dolgunk a hajléktalanokkal. Mert mit tudunk nekik kínálni, milyen jövőképet?
Fegyelem kérdése az egész
Ki lehet-e gyógyulni az alkoholizmusból? Nem inkább egy összetett, társadalmi-szociális betegségről van szó? (e-mailben érkezett)
Nem lehet kigyógyulni. Lehet valaki absztinens függő, ami tök jó. Negyvenezer kezelt betegből körülbelül 16 ezren tudnak tartósan absztinenssé válni, akár egy évig is. De mindig jönnek az „új versenyzők”. A létszám mindig állandó.
Ha az alkoholt, az etanolt ma találnák fel, a világ legőrzöttebb titkának kellene lennie. Rengeteg ember életét tette tönkre.
A hepatitis melyik fajtája nem gyógyítható? (Facebook-oldalunkról)
Ezt kérdezze meg egy hepatológustól. A C-vírust egyelőre nem lehet gyógyítani, csak karbantartani. Az A-, B-vírust viszont már elég jól. De ezt tényleg Sugár Jánostól kellene megkérdezni.
Kérdezem a véleményét a gyógyszertámogatás 200 milliárd forintos csökkentéséről, az egészségügy átláthatatlan átszervezéséről, és a hatalom által bűnözőkként kezelt kábítószerfogyasztók gyógyításáról! Kérdezem a véleményét a legalizált hálapénzről, és hogy eddig Ön előre kérte, vagy utólag elfogadta a betegektől? Még most is rajong Orbán Viktorért és politikájáért? (Facebook-oldalunkról)
A magyarok rengeteg felesleges gyógyszert szednek, igenis szűkíteni kell a gyógyszertámogatást. A cukorbetegekkel szembeni szigorítás is teljesen jogos elvárás. Minden beteg esetében elengedhetetlen ugyanis egyfajta életmódváltás. Fegyelem kérdése az egész.
Az ellátás centralizálásával messzemenőkig egyetértek. Ha történik valakivel egy súlyos mérgezés, akkor hol gyógyítsák az illetőt? Abban a kórházban, ahol ellátnak évente három ilyen esetet, vagy ahol tízezret? Mivel jár jobban a beteg? Ha egy olyan intézményben látják el, ahol sokkal nagyobb a rutin, vagy egy olyan helyen, ami lehet, hogy csak két buszmegállónyira van, de a gyakorlat hiányzik? Nem vagyunk annyira gazdagok, hogy az ellátás ne legyen centralizálva. És még ezen kívül is rengeteg átalakításra lenne szükség.
A kábítószerfogyasztás önmagába véve szerintem nem bűn. Nem jó, ez tagadhatatlan, de nem tartom bűncselekménynek. Gyógyítást pedig bárki kaphat, aki elfogadja.
Sokkal okosabb, mint az anyja vagy az apja
Ami a hálapénzt illeti, baromi jó helyzetben vagyok, mert a mi osztályunkon ilyen nincs. Ez a fogalom a toxikológián nem létezik. Szerencsére nagyon ritkán fordul elő, hogy megvillan a boríték. Én sosem kérek senkitől, és nem is tartom etikusnak.
Sosem rajongtam Orbán Viktor politikájáért. Világéletemben fideszes voltam, és ezt sosem rejtettem véka alá. Annak idején még képviselő is voltam, és azóta is változatlanul jobboldali vagyok. Nem feltétlenül értek mindennel egyet, mint például a kábítószerrel kapcsolatos dolgokkal sem, de ezeket általában el is szoktam mondani.
Sírt már páciense miatt? (e-mailben érkezett)
Beteg miatt sosem. Nemrég volt egy megrázó történet. Egy 18 éves súlyos cukorbeteg fiú, aki felszívódási zavarral, rosszindulatú daganatos betegséggel küzdött, inzulintúladagolással vetett véget az életének. Hagyott egy levelet az anyukájának, amiben megírta, hogy ő most már jó helyen van. Ez megérintett. Főképp amiatt is, mert később kiderült, az édesanya munkanélküli, alig negyvenezer forintból él, és tele van befizetetlen csekkekkel. Ekkor gondolkodtam el rajta, hogy ma egy átlag magyar állampolgár, aki nem tud eligazodni az élet útvesztőiben, vajon honnan tudja, hogy milyen támogatást kaphat, és ebből mennyit kap.
Nem félti a fiát? (e-mailben érkezett)
Azt gondolom, hogy a gyereknek megvan a magához való esze. Sokkal okosabb, mint az anyja meg az apja. El merem őt engedni bárhova. Egy dolgot szoktam előtte csak tőle kérdezni: „Kell pénz, fiam, vagy nem?”.
Melyik kórház kedvéért vagy például az OMSZ főigazgatói székéért otthagyná-e az Országos Toxikológiai Központot, és van-e az a pénz, amiért külföldön vállalna munkát? (e-mailben érkezett)
Ahhoz, hogy külföldre menjek, már öreg vagyok. OMSZ-főigazgató pedig sosem akartam lenni. Sokkal jobban szeretek betegekkel dolgozni, mint beülni egy íróasztal mögé, eljárni minisztériumokba tárgyalni. Nem az én világom. Egy biztos, a kórház kedvéért való otthagyás egyetlenegy esetben fordulhatna elő, az Állami Egészségügyi Központért, a Honvédkórházért. De ez is csak úgy, hogy az egész csapat: a pszichiátria, a krízisosztály, a toxikológia, az intenzív részleg velem tart. Ez körülbelül 110 ágyat jelent. Kizárólag akkor mennék át az ÁEK-ba, például a sürgősségi osztály vezetője, Burány Béla helyére, ha a rendszert is magammal vihetném. Mert önmagamban véve, a csapatom nélkül semmit nem érek.
