Némi bizonytalankodás után decemberben a parlament elfogadta azt a törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az adózó állampolgárok mintegy száz kijelölt szervezet valamelyikének utalják át személyi jövedelemadójuk 1 százalékát.
Az elgondolás, a szándék helyessége aligha vitatható: a modern adózás egyik legfőbb törekvése az, hogy az adózót minél teljesebben és közvetlenebb módon bevonják az adópénzek felhasználásába, részesévé tegyék a célok kijelölésének és a pénzköltés ellenőrzésének. Ebben az értelemben tehát a közvetlen demokrácia, a fejlett Európa felé tett lépés a törvény elfogadása – sőt, ezzel sok tekintetben meg is előzzük Európa legtöbb fejlett országát.
A nagy ugrásnak azonban kedvezőtlen következményei is lehetnek. A helyes elgondolás önmagában kevés az üdvösséghez; legalább ennyire fontos a társadalmi-gazdasági viszonyoknak, az adózó állampolgárok lelkiállapotának az ismerete, az időpont megválasztása és a törvény alapos előkészítése. Ehhez kapcsolódik az érintettek – az adózók, a kedvezményezett szervezetek – informálása és felkészítése is (ha az elfogadtatást is megemlítenénk, az már szinte túlzó követelmény lenne). Mindezek tekintetében pedig a törvény határozottan koraszülöttnek tetszik.
A nagy ugrással kapcsolatban az is némi óvatosságra inthette volna a törvényhozókat, hogy Európa fejlett országaiban – bár néhány helyen kétségtelenül vannak bizonyos kezdeményezések – az adópénzek felhasználásában nem igazán terjedtek el a közvetlen demokrácia módszerei. Az adózók beleszólásának erősödése mindenekelőtt a meglévő intézményhálózatok demokratikus működésének kiteljesítésében, továbbá az önkormányzatok, a helyi adók súlyának növekedésében figyelhető meg, s ezek kétségtelenül javítják az adópénzek felhasználásának célszerűségét és ellenőrizhetőségét.
A szándékában üdvözlendő, de a rögtönzöttség, az előkészítetlenség jegyeit hordozó “egyszázalékos” törvény viszont a mai magyar ugaron éppen az ellenkező hatásokat váltja ki, és nem igazán fogja javítani sem az adózási fegyelmet, sem az adózási morált.
Nézzük először az adózó megfontolásait! Félő, hogy a túladóztatás terheit, a szabályok követhetetlen változásait elszenvedő adózó csak újabb “maceraként” éli meg a kínálkozó lehetőséget. Hiszen ahhoz, hogy értelmesen és racionálisan dönthessen, elégségesen kellene ismernie a kedvezményezettek céljait, tevékenységét. Ez azért is igen fontos lenne, mert a közvélekedés a civilszervezeteket, a különböző alapítványokat amolyan úri huncutságnak tekinti – és ezen nem is csodálkozhatunk, a jelenlegi közállapotokat ismerve. Ráadásul a törvény hozadéka, részben az előkészítetlenség miatt is, meglehetősen kicsi lesz, miután a lebonyolítás, az adminisztratív költségek felemésztik az 1 százalék tetemes részét, így az adózás egészének hatékonysága inkább romlik, mintsem javul.
De a koraszülött törvénynek a kedvezményezettek sem igazán örülnek. Az egyházak egyértelmű elutasító álláspontja ismert, ám az egyéb szervezetek is aggodalmaskodnak. Aggodalmuk aligha véletlen, hiszen az ország adott gazdasági helyzetében senki sem hiheti komolyan, hogy a rendelkezésükre álló pénzek 3-4 éves távlatban érdemben növekedhetnek. Ebből kiindulva azok a szervezetek, amelyek eredményesen harcolnak az 1 százalékért, okkal tartanak központi támogatásuk mérséklődésétől – amelyek pedig alulmaradnak, azoknak ezzel a léte is megkérdőjeleződik: az adózók kinyilvánított ítélete túlságosan is jó hivatkozási alap ehhez.
Sikerült hát újra példát adnunk Európának abból, hogyan lehet egy nehezen vitatható elgondolást, jó szándékot egy magyaros huszárvágással tökéletesen az ellenkezőjére fordítani.
(A szerző a GKI Gazdaságkutató Rt. igazgatója)
