Július elsején lesz hat éve, hogy megszűnt az állami alumíniumipari tröszt. Helyette most egy magántröszt jött létre?
– Szó sincs róla, hiszen a Hungalu számos komoly üzemet eladott már másoknak. Az igaz, hogy két évvel ezelőtt, amikor belevágtunk, mi sem gondoltuk, hogy ilyen jól mennek majd a dolgok. De az, hogy tudatosan építkeztünk, és kicsiben egy teljes vertikumot szerettünk volna kialakítani, nem nevezhető véletlennek. Inota bázisán indultunk el. A vállalatcsoporthoz került az osztrák J&F Ruzicka cég is. Aztán tavaly az alufólia-gyártásáról ismert Kőbányai Könnyűfémmű privatizációjánál szerencsénk volt.
… És szerencséjük volt az idén tavasszal az ajkai Alufémmel, az alsó-ausztriai himbergi öntödével, most meg a szintén ajkai timföldgyárral. Talán a véletlen akciók sikeres egybeesésével jött létre a Magyar Alumínium is?
– Lehet, hogy szerénytelenség volt annak idején ezt a nevet adni egy induló vállalkozásnak. De valószínűleg mindannyian azt akartuk bebizonyítani, hogy piacgazdasági viszonyok között is felépíthető a magyar alumíniumipar. Egyébként a csoport tavalyi nettó árbevétele 14,165 milliárd forint volt; 1997-ben, ha minden bejön, 21,6 milliárd lesz. Fejlesztésekre, beruházásokra 1996-ban és az idén is több mint egymilliárdot költöttünk, és közben törlesztjük az adósságokat. Mivel a Hungalu leválasztotta a nem a timföldgyártáshoz tartozó fémüzletágat Ajkán, az ottani Alufémet is megpályáztuk. Március elseje óta ez is a Magyar Alumíniumhoz tartozik. Stratégiailag eddig ez volt az egyik legfontosabb akvizíciónk. Mert ha egyszer – állítólag 10-15 év múlva – elfogy a gazdaságosan kitermelhető hazai bauxitvagyon, és abba kell hagynunk az elektrolízises gyártást, a vertikumot akkor is tovább akarjuk működtetni. Akkor majd át- és hulladékolvasztással állítjuk elő az alapanyagot. Egyébként az Alufémnél az elmúlt hónapokban 30 százalékkal javítottuk a kapacitáskihasználást; a céget 30 milliós veszteséggel vettük át, és az év végére nullszaldós lesz a működése. Jövőre pedig kemencét telepítünk, és a környezetvédelmi beruházásokat is végrehajtjuk. Nagyon rugalmas kis üzem az Alufém: termelésének több mint 70 százalékát exportálja.
Honnan a pénz ezekre a befektetésekre?
– A forrás döntően a cégcsoport saját eredménye, fejlesztése, hitele és – reméljük – növekvő mértékben külföldi és belföldi pályázati pénzek. Mind Ajkán, mind Inotán jelentős, milliárdos külföldi tőkebevonásra kerülhet sor. Befejezés előtt állnak azok az öntödei fejlesztésekről szóló tárgyalások is, amelyek a járműipari beszállítói programhoz kapcsolódnak. A következő években a bevont külföldi tőke aránya elérheti az összes egyéb forrás 50 százalékát. Vállalkozásainknak nincsenek pénzügyi korlátaik; mindent a megtermelt eredményből hozunk ki.
Az első, eredménytelen ajkai privatizációs forduló utáni nyilatkozatában azt mondta: a Magyar Alumínium számára a stabilitás a fontos, nem a tulajdonszerzés, ezért nem biztos, hogy indulnak a következő fordulón. Most mégis úgy tűnik, a kettő nem választható el egymástól…
– Hosszú távú szerződésünk volt az ajkai timföldgyárral. Saját biztonságunk diktálta, hogy pályázzunk a szervesen Inotához tartozó társaságra.
Az alakuló hazai nagytőkének vannak olyan képviselői, akik politikai kapcsolataikat is aktívan felhasználják gazdasági érvényesülésükben. A maga életéből teljesen kimaradt a politika…
– Nem szeretek ide-oda állni. Engem nagyon érdekel a politika, magánemberként a történelem – a családom anyai ágon Erdélyből való. Egyébként viszont határozottan az az elvem, hogy ha valaki üzletember, akkor ne foglalkozzon a politikával.
Lobbizásra sem gondolt?
– Az más. A politikusokkal beszélni kell, szót kell velük érteni. Mindenkivel szót kell érteni. Nem azért, mert a szerencse forgandó, a dicsőség múlandó, hanem mert mindenkit meg kell győzni arról, hogy a gazdaság érdeke az első. Most például azért lobbizom, hogy végre a politikusok is megértsék: ha az MVM a költségarányos árnál 10 százalékkal drágábban adja el az áramot Inotának, az évente 350 millió forintos többletköltséget jelent. Ez közvetlenül 1500, közvetve 3000 ember stabil munkahelyét veszélyezteti a vertikumban. A helyi és az országos politikusok a magánbeszélgetéseken mindig elismerik az igazamat, de később valahogy másként viselkednek.
Negyedik éve, hogy elhagyta az állami szektort. Miért? Vagyont akart szerezni?
– Egyszerűen beleuntam abba, hogy a fejem felett mindig mások döntsenek. Sikerre vágytam, semmi másra. Puritán életet élek, nincs és nem kell a vagyon. A családomnak nincsenek anyagi gondjai. Van egy biztonságos autóm. Magam vezetek, évente vagy 100 ezer kilométert. Régebben sokat utaztam külföldre, ma már inkább csak idehaza jövök-megyek. Ez összefügg a kamarai tevékenységemmel is. Bejártam az ország szinte minden pontját.
Szereti a vándoréletet?
– Már nem bírok nyugton maradni. Mert menni kell. A dolgokat csak személyesen lehet elintézni.
Tolnay Lajos acélgyártó gyakornokként kezdte pályafutását 1971 szeptemberében, a Lenin Kohászati Művekben. A ma 48 éves, miskolci mérnök-közgazdász hűséges típus: 22 évig első munkahelyén maradt. Az LKM vezére, majd a DIMAG Rt. elnök-vezérigazgatója. Kidolgozta azt a miniacélműves tervet, amely most látszik megvalósulni. Az emlékezetes privatizációs botrány kulisszáinak titkait nem tudta magában feldolgozni, ezért önként távozott. 1993 májusától a Dunaferr Kereskedőház vezérigazgatója, egy évvel később a PTW Befektetési Rt. elnök-vezére, majd a Rákóczi Banké. 1996 februárjától inotai vezérigazgató, ez év januárjától a Magyar Alumínium Rt. elnöke. Korábban a Magyar Gazdasági Kamara, majd 1994 végétől a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökévé választották.
