Göncz Árpád és Nagy Frigyes gödöllői programbeszéde után alig több mint egy héttel, múlt péntekre várta a Földművelésügyi Minisztérium vezérkara a szakmai, érdekképviseleti szervezetek és a pártok véleményét a Nemzeti Agrárprogram (NAP) vitaanyagáról (Figyelő, 1997/8. szám). (A társadalmi egyeztetést a tárca április 18-ára szeretné befejezni.) Már ez az “erőltetett menet” sem tetszett az érintetteknek. A többéves várakozás utáni kapkodás valóban nehezen magyarázható, hiszen a fő kormánypárt már 1993-ban programjába emelte a távlatos agrárstratégia megalkotását. Nyomatékul a szakma, az 1995-ös parlamenti “agrárnapon” született állásfoglalásában, egyként sürgette az agrárprogram megalkotását – eddig nem sok eredménnyel.
Úgy tűnik, az EU-csatlakozási tárgyalások 1998-ra várt megkezdésére van szükség ahhoz, hogy a kormány lóhalálában nekilásson az agrárprogram-alkotásnak. (A munka indokaként a NAP-vitaanyag is az EU-csatlakozást említi.) Így is kétséges azonban, hogy a tervnek megfelelően, április végére befejeződhet-e, és hogy ilyen rövid idő alatt valóban társadalmi méretűvé szélesedhet-e a vita.
Az agrárszervezetek némelyikének a NAP-ról alkotott véleményére azonban még a kurta határidő lejártáig, péntekig sem kellett várni. Az érintettek inkább bírálják, mint méltatják a többre hivatott NAP jelenlegi tervezetét. Az elérhető, megpályázható pénzek miatt a kritikusok elsősorban a támogatási rendszer átalakításáról vallott alapelvet: a program gerincét “ropogtatják”. A NAP 44. pontja ugyanis kimondja, hogy “ebben az évezredben még fenn kell tartani a mezőgazdasági támogatások jelenlegi rendszerének főbb irányait”.
A külső szakértők számára ez annyit jelent, hogy a kormány szándéka szerint az EU-csatlakozásig érdemben nem változik a támogatási rendszer. Pedig agrárválság idején éppen e legfőbb szabályozási eszköz alapos átalakításával, és nem szolid módosításával lehetne-kellene lendíteni az ágazat szekerén. Az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságának elnöke, Orosz Sándor egyenesen úgy véli: ha az EU-csatlakozásra amúgy is alapvetően át kell alakítani a magyar agrártámogatási rendszert, akkor nincs értelme a késlekedésnek. E változások tehát ugyanúgy belefoglalandók a NAP-ba, mint az, hogy az agrártámogatásokat – akár az EU-ban – a termelőkhöz kell eljuttatni.
A termelői érdekképviseletek szintén a változást sürgetik, mondván: a támogatási rendszer nem hatékony, sőt csak nevében agrár. Sokkal inkább az élelmiszer-feldolgozókat, kereskedőket szolgálja, s nem jut el a termelőkhöz.
Önmagában is (nagy) változást hoz azonban a WTO-megállapodás végrehajtása, a direkt exporttámogatások csökkentése, a közvetett (termelői, piacra segítési, marketing-, exporthitel-) támogatások növekvő aránya. Ezzel Raskó György ellenzéki agrárszakértő, egykori államtitkár is egyetért, azonban több segítséget javasol az üzemrekonstrukciókhoz, nagyobb pénzügyi keretet az eseti piaci beavatkozásokhoz, állami felvásárláshoz, intervenciós exporthoz.
A vitaanyag abban mindenképpen új, hogy számszerűen: a GDP évi 2,5 százalékában határozza meg az agrártámogatások összegét (az idén ez legalább 200 milliárd forintot jelentene a 101 milliárddal szemben). Nem tudni azonban, hogy valójában mit takar ez a summa: a többletfeladatok – térségfejlesztés, környezetvédelem – fényében sok-e, vagy kevés? Az agrárszakértők nem várnak csodát: miből is volna a költségvetésnek hirtelen kétszer annyi pénze az agrárügyekre, mint eddig? Szerintük, ha az FM több pénzhez jut, ahhoz várhatóan legalább annyi vagy még több feladatot is a nyakába sóznak.
A 2,5 százaléknyi támogatásról a vitaanyag 48. pontja meglehetősen sejtelmesen fogalmaz. A megnövelt támogatási keretet ugyanis az agrárgazdaság, benne a mezőgazdaság közvetlen céljaira, az agrárszféra népességeltartó, környezetfenntartó képességének erősítésére, a vidékfejlesztés agrárcélokat szolgáló programjaira szánja – együttesen. A Magyar Agrárkamara főtitkára, Mészáros Gyula ezért attól tart: amennyiben nem tisztázzák előre, mit rejtenek az új tennivalók, akkor a megnövelt keret akár a jelenlegi támogatásnál is kevesebbet jelenthet. Nem tudni ugyanis, hogy a kormány az általános területfejlesztési feladatok mekkora részét adja át a földművelésügyi tárcának vidék-, térségfejlesztési pántlikával. (Az idén mintegy 240 milliárd forintnyi az országos területfejlesztési csomag. Ez eleve jóval több, mint a GDP 2,5 százaléka.)
A parlament mezőgazdasági bizottságának fideszes tagja, Glattfelder Béla a támogatási keret mellett álló feltételes módtól fél: attól, hogy ez az összeg csak “fordítható” a mezőgazdaságra, azaz nem kőbe vésett kötelesség a GDP 2,5 százalékát az agrárgazdaságra fordítani. Ez a megfogalmazás szerinte azt is jelentheti, hogy a 2,5 százalék a támogatási maximum, amelynél egyes években kevesebb is lehet az adott pénz.
Pedig az agrárkamara főtitkára szerint az eddigi hagyományos agrárcélok eléréséhez is radikálisan növelni kellene a támogatásokat. A hazai agrártermékek ugyanis a jelenlegi húszszázalékos átlagos támogatási mértékkel lemaradnak a versenyben az EU – kamarai számítások szerint – mintegy ötven százalékkal támogatott termékeivel szemben. Ezt a hendikepet a következő nyolc évben fokozatosan fel kellene számolni, különben a magyar termékek piaci hátrányba kerülnek az EU-tagállamokéihoz képest.
A vitaanyag szerint a kormány az árak növelésével akarja javítani az agrártermelés jövedelmezőségét. Ez Mészáros szerint nemcsak az antiinflációs politikával ellenkezne. Az áremelkedéssel ismét rohamosan csökkenne a belpiaci fogyasztás, a magyar termékek a külpiacokon is drágává, nehezen eladhatóvá válnának (ahogy ez a gabonaféléknél az árrobbanás után be is következett). A főtitkár szerint inkább az adó- és társadalombiztosítási terhek mérséklésével teheti versenyképessé a kormány az agrárszektort. Például úgy, hogy támogatásként átvállalja a tb-járulék egy részét az agrártermelőktől.
EU-konform megoldás az is, ha a kormány a NAP-ban rögzíti, hogy hat-nyolc év alatt fokozatosan zárja az agrárollót. Tehát, hogy az agrártermelésben felhasznált szolgáltatások, eszközök, ipari anyagok ára nem növekszik nagyobb mértékben, mint a felvásárlási ár, illetve az élelmiszer ára. Így a változás nem terhelné közvetlenül a lakosságot, nem csökkenne tovább a fogyasztás, a termelés jövedelmezővé válna – vélik a kamarában.
A NAP-vitaanyagban szerepel az is, hogy javítani kell a termelés hatékonyságát. A kamarában ehhez azt javasolják, hogy a következő két-három évben a kormányzat ötven-ötven milliárd forintos – kamattámogatásos – középlejáratú, tőkepótló célhitellel segítse az elmaradt fejlesztéseket, a termelés növekedésének megindítását. Az antiinflációs politika támogatásához és az ágazat gyors növekedéséhez ez az intézkedés a főtitkár szerint nélkülözhetetlen. A tőkehiány enyhítéséhez, a fejlesztésekhez a fő pénzforrás: a jelzáloghitel bizonytalan, a földtulajdoni káosz miatt ma még gyakorlatilag elérhetetlen.
A NAP-vitaanyag erről a kormány termőföld-tulajdonlással kapcsolatos nézetét közli: csak belföldi magánszemélyek lehetnek földtulajdonosok. Bölcsen elhallgatva, hogy a Dunántúl agrártermelésében finoman fogalmazva is egyre meghatározóbbak a (zsebszerződéssel illegális tulajdonossá vált) külföldiek. Nem is említve a kárpótlással külföldi kézbe került több mint százezer hektárt. Az első nyilvános NAP-vitán el is hangzott az az eretnek gondolat, hogy legalizálni kellene az illegális zsebszerződéseket, mert ezzel megindulna a külföldi (illegális) földtulajdonosok tőkebefektetése. Erre a pénzre pedig nagy szüksége volna az ágazatnak. Ha pedig az EU több tagállamában bevált módszer szerint a helyben lakást is előírnák a nem magyar állampolgárok földvásárlásánál, rögvest nem is számítana igazi külföldinek az a külföldi…
Orosz Sándor szerint viszont határozottan le kell szögezni, hogy külföldi egyelőre ne szerezhessen földet. Bár ez jelenleg is szerepel a jogszabályban, az életben nem érvényesül. Szerinte olyan feltételeket kell előírni, hogy Magyarországon csak magyar állampolgárnak lehessen földtulajdona. Abban azonban a mezőgazdasági bizottság elnöke egyetért a kamara főtitkárával és a szövetkezeti érdekképviselet titkárával, hogy a magyar magánszemélyek tulajdonában lévő belföldi társaságok: vállalkozások, szövetkezetek vehessenek termőföldet. Ezzel viszont értelemszerűen a külföldi társaságok, illetve fizikai személyek előtt is megnyílna a kapu. (Magyarország több megállapodásban, az OECD-szerződésben is vállalta, hogy a külföldi társaságok ugyanolyan nemzetközi normáknak megfelelő jogokra és kötelezettségekre számíthatnak, mint a belföldi cégek.)
Az agrárkamarai vélemények szerint nem csupán politikai, hanem rideg közgazdasági okok miatt sem engedhető meg, hogy külföldiek földet vásárolhassanak. Amíg ilyen kevés a földtőke hozadéka, pang a földpiac, nyomott a földár, addig a spekuláció nem zárható ki. (Ám fordítva is igaz: amíg nincs elfogadott agrárstratégia, addig a bizonytalanság alacsonyan tartja a földárakat.) Ebből a logikából fakadóan a leggyorsabban az EU-csatlakozás után számolhatná fel az állam a vételi korlátokat. Glattfelder Béla szerint vétek lenne egyoldalú engedményeket tenni; a csatlakozási tárgyalásokon nagy árat kell kérni az EU-tól a földpiac külföldiek előtti megnyitásáért.
Raskó György szerint legelőször a birtokpolitikát kell meghatározni. Ez a stratégiai döntés lehet a NAP alapja. Erre épülhet a támogatási, az intézményrendszer, az agrárgazdaság szervezeti felépítése. Ám ezt a politikai kérdést az agrártárca vitaanyaga megkerülte, emiatt szerinte az alapelv-gyűjtemény a levegőben lóg. Raskó álláspontja szerint mindez azért fontos, mert másként kell szervezni a saját földtulajdonra alapozott gazdálkodást, mint azt, amelyik csak bérelt földön termelhet. Azt, hogy melyik típus a cél, az agrárprogram részletes kimunkálása előtt el kell dönteni. Raskó, aki inkább az EU-ban általános családi gazdaságok híve, óv a NAP-ban foglalt túlzott birtokkoncentrációtól. A kialakult vegyes birtokszerkezetet elfogadhatónak véli: azt tartja perdöntőnek, hogy a termelés hatékony legyen. Ezért is hangsúlyozza annak fontosságát, hogy a szociális foglakoztatási feladatokat el kell különíteni a termeléstől.
Addig persze hiú ábránd marad a hatékony és tervezhető agrárgazdaság, amíg a termelők és feldolgozók szoros, tartós kapcsolatrendszere ismét ki nem alakul. Ez lenne ugyanis az egyik bázisa a piaci adatszolgáltatásnak, az ágazati tervezésnek, segíthetne láthatóvá tenni a feketegazdaság egy részét. Az integrációt mint fontos eszközt ugyan a vitaanyag is megemlíti, de nem árulja el az atomjaira hullott termelői-feldolgozói kapcsolatrendszer újraépítésének titkos receptjét. (Talán azért is, mert még nagyon friss az emlék, hogy a privatizációs törvény módosításakor a szövetkezeti típusú feldolgozó-ipari magánosítást végül elvetette a T. Ház – Figyelő, 1997/11. szám.)
A mezőgazdasági bizottság elnöke, Orosz Sándor szerint ezzel a parlamenti döntéssel a termelői tulajdonra épülő integráció lehetőségét elszalasztották. Kérdéses, hogy lesznek-e olyan állami programok, amelyek az efféle tulajdoni integrációk kiépítését vagyonátadással, vagyonkezeléssel segítik. A másik lehetőség, a szerződéses kapcsolaton alapuló integráció csak akkor válik stabillá, ha mindkét félnek megéri hosszú távon elkötelezni magát. Ehhez pedig az kell, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb legyen az ágazat jövedelemtermelő-képessége. A mai piaci káosz, a bizalmi válság közepette azonban egy-két forintos árkülönbözetért akár az érvényes szerződést is hajlandók felrúgni a felek. A kamarai vélemények szerint is – ha már jogi, törvényi úton nem ment – gazdasági eszközökkel kell segíteni a termelők szövetkezési formában működő vagy csak létesülő élelmiszer-feldolgozóit, értékesítési társaságait. Ennek csírái egyébként a jelen támogatási rendszerben is megtalálhatók, azonban a szerény forrásokkal arányos, mérsékelt eredményt hoznak. Pedig az elmélyült integrációs kapcsolatoknak döntő szerepük volna a versenyképesség NAP-ban is rögzített javításában.
Az integrációnak az sem mondana ellent, hogy a támogatási rendszernek termelőközpontúnak kell lennie. Máhr András, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége titkára szerint azért is segíteni kell a termelői tulajdonú, szövetkezeti alapon szerveződő feldolgozást, integrációt, mert a zömmel külföldi élelmiszer-ipari cégek most kezdik kialakítani magyarországi kapcsolataikat. Ha nem találnak megfelelő magyart, és ha megtehetik, inkább a külföldi termelőre építenek. Ezért is kellene belefoglalni a NAP-ba, hogy az integrátorok milyen távlatos kedvezményekre számíthatnak. És nem csak a hazai “integrátorok”.
A MOSZ vezetői mellett a legtöbb érintett civil szervezet szakértői sürgetik, hogy a program adjon választ a jelenleg is pusztító agrárválság leküzdésére, valamint arra, hogy az EU-csatlakozás kapcsán mely magyar ágazati sajátosságokat kell elfogadtatni az unióban. Például, hogy a társas vállalkozások, szövetkezeti gazdaságok meghatározóak a termelésben, és a művelt birtokok nagysága meghaladja az uniós átlagot. Ám ennél sokkal több stratégiai kérdésre kell majd választ adni a programalkotóknak
