Egyetlen kormány sem mert

eddig belevágni az egészségügy reformjába, pedig mindegyik tisztában volt vele, hogy az a legsürgetőbb feladatok egyike.#<# A Fidesz-kormány - bár hivatalba lépésekor a tb-önkormányzatok agilis feloszlatásával reményt ébresztett a reform végrehajtását illetően - végül is három és fél év alatt nem ért el semmilyen látványos változást. A kórházak átalakulásáról szóló, most beterjesztett törvény sem hozna igazi áttörést. Ugyanakkor mégiscsak fontos lépés lehetne a teljesen kaotikus állapotok fölszámolása felé. A törvénytervezet által kilátásba helyezett privatizáció önmagában – a finanszírozási rendszer átfogó reformja nélkül – nem megoldás. A magántőke és a magánbiztosítás bevonása nélkül soha nem alakul ki az a kemény költségvetési korlát és az az ellenőrzési mechanizmus, amely pedig az egészségügy megújulásának egyik záloga. A másik kulcselem persze az, hogy az egészségügyi rendszer átalakításától megtakarítást remélni hiba volna, s ez nem is lehet célja semmilyen reformnak. Éppen ellenkezőleg: ez a reform – éppen úgy, ahogy a nyugdíjrendszeré – jókora többletráfordítást igényel. A későn pozícióba kerülő Mikola István helyesen mérte fel, hogy e ciklusban az elvesztegetett évek után most már legfeljebb a privatizációt lehet keresztülverni a parlamenten. A gondolatmenet lényege nyilván az volt, hogy a privatizált intézmények majd gazdasági racionalitást visznek a rendszerbe, ami azután a finanszírozási mechanizmus átalakítását is kikényszeríti. A szakminiszter azonban kihagyta a számításból a szervezeti ellenállást. Márpedig az orvostársadalomnak a Fideszben igencsak befolyásos képviselettel bíró elitje zsigerből ellenáll minden változtatási kényszernek. „Alapjaiban ellenezzük a privatizációt, de ha mégis sor kerül rá, mi legalább ne járjunk rosszul” – fogalmazza meg cinikusan álláspontját az orvosi kamara elnöke. Hiba volna azonban az orvosi lobbira és néhány sértődött képviselőre kenni a magyar egészségügyi politika csődjét. Az alapprobléma az, hogy a mindenkori kormány sajnál áldozni a reformra, márpedig egy átfogó program rengetegbe kerülne. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy – a fejlett országok szintjéhez felzárkózva – a GDP 4 százalékáról 8-ra kellene feltornászni az egészségügyi kiadások arányát. Ez hihetetlenül sok pénz, ezért természetesen nem elvárható, hogy egyik évről a másikra állja a cechet az állam. Ugyanakkor hosszú évek óta először most lett volna alkalom arra, hogy a kormány az államháztartási bevételekből érdemben többet fordítson az egészségügyre és annak reformjára.